Jóhírű, szabad, férfiak, testvériség

Ez az írásom címe, de mit is jelentenek ezek a szavak külön-külön és együttesen is?

Nyilvánvaló, hogy a címben szereplő kifejezés szabadkőműves eredetű.

Szeretjük magunkról azt állítani, hogy a szabadkőművesség a világ legrégibb és legnagyobb testvéri közössége. Az ún. andersoni alkotmány már, mint szabad, jóhírű férfiak gyülekezetét aposztrofálta közösségünket, olyanként, amely a rabszolgákat és a nőket kizárja soraiból. Az Angol Egyesült Nagypáholy megfogalmazása szerint: a szabadkőművesség „férfiak morális és spirituális értékeken alapuló társasága”.
Közösségeinkben már a 18. századtól kezdődően zászlóvivőkre talált az emberi egyenlőség eszméje, a születési előjogok elleni harc, a szabadság gondolata és természetesen a testvériség. Akkor hogyan lehet, hogy mégis megszorítóan értelmezzük mi magunk is a minket keresők sokaságát? Nem mindenki testvér? Vagy mi magunk mások, különbek vagyunk amiatt, mert azt állítjuk magunkról, hogy jó hírünk van, és véletlenül férfiaknak születtünk? Megelőlegezném a választ: nem.

Induljunk ki onnét, hogy a szabadkőművesség jóhírű, szabad férfiak egyesülete, tekintet nélkül azok hitére, nemzeti hovatartozására, fajára vagy politikai pártállására, akik egymást testvérnek tekintik, és kötelességüknek érzik, hogy embertársaikkal szemben is hasonlóan cselekedjenek. A közösségbe csak tisztességes és őszinte, szabadnak született, érett, nagykorú és jóhírű férfiak vehetők fel. Azaz: a szabadkőművesség jó hírnevű, független férfiak testvéri közössége-szövetsége. De kik is a jó hírű férfiak? (A kik is a férfiak kérdésével igazából e helyütt – érthető okokból – nem kívánok foglalkozni, meghagyom ennek a kérdésnek az eldöntését orvos testvéreinknek.)

Érdemes talán onnan kiindulni, hogy manapság azok tekinthetők jóhírüeknek, akik a tágabb vagy szűkebb környezetükben, hogy úgy mondjam már letettek valamit az asztalra.
A „jó hír” ma már természetesen nem a jóhírű, neves, lehetőleg arisztokrata családi származásra utal. Sokkal inkább arra, hogy valakit tudása, de legfőképpen emberi minősége okán a környezete sokra tart, vagy sem. Jóhírű lehet-e pl. egy korábbi bűnelkövető?

Álláspontom szerint: igen. Nem csak az állami jog, de az emberi természet is elfogadja a bűnhődés utáni felszabadulást. Gondoljunk csak szimbolikánk azon mozzanatára, miszerint a jelöltnek a beavatási szertartáson magának kell a templom ajtaján kopogtatnia annak érzékeltetésére, hogy aki kopogtat, az bebocsátást nyer. „Mert aki kér, az kap, aki keres, az talál, s aki zörget, annak ajtót nyitnak.” (Mt. 7.8.)

Jó hírű lehet-e egy munkanélküli szegény ember? Miért ne?! Legfeljebb szabadnak nem mondanám. Akkor kik nem jó hírűek?
A kérdés megválaszolása szerintem kettős:
Egyrészt mi magunk mindenkiben felismerjük a benne szunnyadó jót (másképpen fogalmazva: a tisztességet), ugyanakkor céljaink megvalósítása érdekében nem engedhetjük meg magunknak, hogy nem: nem jó hírű, inkább úgy mondanám: rossz hírűnek tartott embereket fogadjunk be sorainkba. Lehet, hogy ez furcsán hangzik, mégis azt állítom, hogy ezen döntésünk meghozatalakor nem teszünk mást, mint reflektálunk a profán világ külső elvárásaira, azaz pusztán alkalmazkodunk az imageünkért. Döntésünk oka tehát, hogy úgy mondjam: elsődlegesen exogén.

Ki a szabad ember?
Ma már szerencsére (a vele született egyetemes emberi jogok térhódítása okán) ennek a jelzőnek nincs különösebb jelentősége, hacsak az nem, hogy – mint ahogyan a beavató szertartások szövegei is hangsúlyozzák – a jelölt szabad akaratából kíván belépni köreinkbe.

A szabadkőműves leghőbb vágya, hogy behatoljon önmagába és a világ misztériumába, azaz, hogy legyen körülötte, illetőleg benne világosság. Az Ószövetségből vett szavak (… legyen világosság…) el is hangzanak a szertartáson, amikor a jelölt jelképesen megkapja a világosságot, azaz eddig bekötött szeméről leveszik a kötést. Fontos azonban, hogy minderre szabad akaratából vágyik, és mindezt szabad akaratából teszi. (Itt utalnék a Varázsfuvolára, ahol Tamino kérdésére, hogy de hát vajon mikor szűnik meg a sötétség, a válasz az, hogy: amikor majd baráti (értsd: testvéri) kéz fog vezetni.)

Ugyanakkor tegyük fel a kérdést: szabad ember-e egy kis faluban élő, sokgyermekes, szegény sorsú, cigány férfi? A kérdést megválaszolhatjuk pozitivistán is: e szerint természetesen igen, ő is egy cselekvőképes magyar állampolgár, tehát szabad. Másképpen megközelítve a kérdést, ugye kedves testvéreim érezzük, hogy: nem, ez az ember bizonyára nem szabad. Miért is? Azt hiszem azért, mert a rendszer kirekesztette a testvériség öröméből, azaz én az ő helyzetét a testvériség mai megjelenési formáján, a szolidaritáson keresztül közelíteném meg, de erről majd később.

Most, hogy röviden érintettem a jóhírű és a szabad fogalmak mai jelentését, nézzük meg a címben jelölt fogalmak legizgalmasabbikát, a testvériséget.
Az első Francia Köztársaság 1795-ös alkotmányának bevezetőjébe foglalt emberi és polgári jogok és kötelességek nyilatkozatában a testvériség (fraternité) definíciója a következő volt: "Ne tégy olyat mással, amit nem akarsz, hogy más tegyen meg veled; tégy mindig olyan jót másokkal, amit magad is szeretnél."
Kissé vallásos, nem? De erről majd később.

Szervezet-szociológiai tény, hogy egy közösség leginkább együttes fellépésével érhet el eredményeket, így tehát ha a tagok testvériséget gyakorolnak, akár eredményesebbek is lehetnek. A szabadkőművesség esetében erről volna szó? A válaszom az, hogy: nem, nem csak. Ennél sokkal többről is.
Mindannyian azért voltunk keresők, hogy rátaláljunk azon szellemi rokonainkra (testvéreinkre?) akik hasonlóan szabadok, mint amilyennek magunkat reméljük, felvilágosodottak, humanisták, dogma nélküliek, és nem utolsó sorban, ha kell, segítenek, és ha kell, elfogadják a segítségünket. Azaz szolidárisak is. Azt hiszem a testvériség szó esetünkben talán már inkább így értendő. Szolidaritás nélkül – József Attilára utalva – minden egész eltörik.

Mi hát akkor a jóhírű, szabad férfiak testvéri közössége? Azt hiszem nálam szebben kifejezik ezt Kazinczy Ferenc testvérünk szavai:
„Én nekem a kőmívesség oly társaság, amely egy kis karikát csinál a legjobb szívű emberekből, amelyben az ember elfelejti azt a nagy egyenletlenséget, amely a külső világban van, amelyben az ember a királyt és a legalacsonyabb rendű embert testvérnek nézi, és amelyben elfelejtkezik a világ esztelenségei felől.”
Említettem, hogy még az enciklopédisták is vallásos köntösben fogalmazták meg egyik atributumunkat: a testvériséget.

John Toland testvérünk, a szabadgondolkodók egyik előfutára úgy vélte, hogy kétféle vallás van. Az egyik a nagyközönségnek szánt exoterikus, a másik a beavatottaknak szánt ezoterikus észvallás, melynek lényege az igazság, a szabadság és az egészség. A szabadkőművesség kialakulásakor a kor embere kétség kívül azt tapasztalta, hogy a kereszténység eddig soha sem tudott tartósan békét teremteni, testvéri szeretet ide vagy oda. Az e kiábrándultság talaján született filozófiák: a deizmus és az empirizmus azonban nem adtak megnyugtató választ a gondolkodásban talajvesztett ember alapvető kérdéseire.
Akkor a szabadkőművesség most egy olyan ezoterikus észvallás volna, amely ezt az űrt tölti be? Nem.
A szabadkőművesség távolról sem vallás. Nincsenek dogmái, társadalmilag is előítélet mentes, stb., stb. Ugyanakkor mégis csak választ adhat azokra a kérdésekre is, amelyekre a keresztény közösségeknek mind a mai napig nem sikerült. A szabadkőművesség tagjainak igazi, egyenlőségen alapuló testvéri közösséget ad. A belépőtől nem veszi el Istent, de nem is erőszakol rá semmilyen meghatározott istenképet.

A szimbólumokban összesűrűsödő gondolatok és a precízen kidolgozott beavatási szertartások elsődleges célja az önismeret, ami feltétele az egyén jobbá csiszolásának; továbbá olyan természetfölötti élményt adhatnak, amely a katolikus szertartásoktól még csak-csak számonkérhető lenne, de a mozgalom kezdetén már elterjedt protestáns istentiszteletektől már nem. Nálunk szabadkőműveseknél – megint csak az andersoni alkotmányra utalva – „valamennyi ember egyetért”. No, ez bennünk a testvériség!
De sajnos ez nemigen, és egyre kevésbé jellemzi a minket körülvevő világot. Falainkon túl – talán éppen a most folyó gazdasági világválság miatt is – az intolerancia és a bűnbakképzés egyre csak erősödik.
A korábban már említett példánk, a falusi, szegény cigány ember manapság azt tapasztalja, hogy még annyi esélye sincs az érvényesülésre, mint korábban. Ő lett a bűnbak, aki csak a segélyekből él, akit eltartunk, aki nem tud alkalmazkodni, a megélhetési bűnöző, a megtestesült gonosz. Miatta szegények az emberek, miatta nem lehet az utcára menni, uborka tolvaj, galád. Nos, hát ez így nyilván nem igaz.
Akkor miért van az, hogy tisztességben megőszült emberek, fiatal értelmiségiek, most tanuló diákok sokasága mégis ilyen egyszerűen gondolkodik erről a kérdésről? Miért gondolják sokan ördögtől valónak a pozitív diszkriminációt, mikor azzal talán el lehetne érni, hogy a ma felnövekvő, még hátrányos helyzetű népesség ne termelje újra a – társadalmilag valóban igen költséges és káros – nyomorát?

Véleményem szerint azért, mert így könnyebb. Így nem kell a saját felelősségükkel foglalkozniuk. Persze, könnyebb antiszolidárisnak lenni, mint kivenni a részünket a közteherviselésből és mondjuk költséges társadalmi programokat finanszírozni. Ez a bűnbakképzés pszichológiája! Hol itt a testvériség? Hol itt a humanizmus? Hol van, holott már 1000 éve ezt hirdetik az itt működő egyházak is.

A profán világot egyre kevésbé hatja át a számunkra oly fontos testvériség. Legalább mi magunk tegyünk meg ez ellen minden tőlünk telhetőt, legyünk hűek legszebb irreguláris hagyományainkhoz, és képletesen fordítsuk a fejünket a fény, Kelet felé, hogy az árnyékunk magunk mögött legyen, és menjünk ki a profán világba, hogy bátran hirdessük a szabadság, egyenlőség, testvériség jelszavát! Legalább mi, jóhírű, szabad férfiak.

Végezetül engedjetek meg egy szép példát egy hasonlóan borús korból. Ignótus Pál testvérünk az I. világháború vérzivatarában ekképpen mondta el egyik láncbeszédét: (részlet)
„Mégis, mielőtt kilépünk szimbólumaink templomából a profán élet zajos zsibvásárába, álljunk meg egy kissé és testvéri láncot fűzve elmélkedjünk néhány percig arról, hogy miért dolgozunk? Szabadkőművesi munkánknak mi a célja? Erre a sokszor felhangzó kérdésre Lessing, a világszövetségnek talán legnagyobb gondolkodója, de minden bizonnyal annak egyik legkiválóbb ékessége és legragyogóbb büszkesége, ezekkel a klasszikusan tömör szavakkal felelt: Cselekedjünk jót, hogy ne legyen szükség jócselekedetekre!

Ez a finomveretű, szinte márványba kívánkozó, rövid mondás első hallásra talán különösnek, paradoxonnak vagy éppen érthetetlennek látszik. Ám aki ebben a láncban van, az kétség kívül megérti!
Akik itt érzik egymás kezének rokonszenves szorítását … azok tudják, hogy ez … mit jelent.

… Óh, ugyanakkor most lesz csak szükség szabadkőművesekre és szabadkőműves munkára! Tízszer annyi szabadkőműves kell majd, mint ezelőtt, és mindegyiknek tízszer annyit kell dolgoznia, mint eddig!
… Hogy ez az erkölcsrombolás és ez a jellemirtás ne folyjon tovább, az a mi feladatunk. S bizony elmondhatjuk a nagy feladata előtt kételkedve töprengő Hamlettel mi is:
„Kizökkent az idő, óh, jaj, hogy nekünk kell hely helyrehozni azt!”