Credo, quia absurdum

Hiszem, mert lehetetlen! A mondás Tertullianustól származik és úgy értendő, hogy a vallás lényege a hit, anélkül, hogy a megértésre szükség lenne.
Bár bizonyára sokan vitatnák, meggyőződésem, hogy a hit nem kizárólagosan emberi sajátosság.

A HIT

Aki látott már beteg állatot felnézni a gazdájára, talán elfogadja, hogy – legalább a magasabb intellektussal bíró állatok, kutya-, macska-, lófélék körében – valamilyen hitszerű megnyilvánulásról feltétlenül beszélhetünk. A kérdés taglalása messzire vezetne, ezért a továbbiakban ezt figyelmen kívül hagyjuk.

A hit fogalma:

A szó a Bibliában aktív és passzív értelemben használatos. Az előbbi egy személyhez vagy ígérethez való hűségre vonatkozik; az utóbbi egy másik személy kijelentésébe vetett bizalomra.
Az Ószövetségben mindössze kétszer találkozunk vele , igeként pedig harmincnál kevesebbszer.
Az Újszövetségben a „hit” és „hinni” szavak csaknem ötszázszor fordulnak elő. Jézus, Isten fiának jelentette ki magát és hangsúlyozta, hogy az örök élet elnyeréséhez szükség van a benne való hitre.

Újszövetségi szempontból a „hit” szó, amely a görög eredetiben πιστις (pisztisz), elsősorban a bizalmat, erős meggyőződést tartalmazza. A szövegkörnyezettől függően a görög szó jelenthet „hűséget” is.
Filozófiai szóhasználattal a meghatározás azt jelenti, hogy a vallásos hit a tudományos tudással áll szemben. Az igazolatlan dolgok igaznak elfogadása ellent mond bizonyos ismeretelméleti normáknak, amely szerint csak igazolt állításokat szabad igaznak elfogadni. A hit szó tágabb jelentése az analitikus filozófiában annyi, hogy igaznak elfogadott vélekedés. Ez az angol „belief” szónak felel meg, míg a vallásos hit a „faith” szónak. A magyarban erre egy szót használunk.
Két dolgot feltétlenül meg kell különböztetni: az önbizalmat meg a hitet.

Vallásos környezetben a hit gyakran leszűkül a vallásos hitre, és mint ilyen tartalmazza azt is, hogy a hit tárgya nem igazolható, de ennek ellenére személyes vagy egyéb okokból elfogadott. A Biblia szerint: „A hit szilárd bizalom abban, amit remélünk, meggyőződés arról, amit nem látunk.” Egy népcsoport hitét a különböző természetfeletti lényekben, jelenségekben hitvilágnak nevezzük.

A hit, a memetikával foglalkozó biológusok szerint a vallási mémkomplex egyik tagja. (Mém = kulturális, génszerű egység az ideaszférában). Szélsőséges formájában vakhitről beszélünk.

Ha van valami a világon, ami szorosan hozzátapadt az egyén lelkivilágához, akkor ez a hit. Egyetemes normákat előírni az ember számára, hogy mit higgyen, a legnehezebb dolog, noha nem lehetetlen. Megtette ezt a katolikus egyház és az iszlám is, amely a maga hitigazságát feltétlen normául állítja oda mindenki számára. Ezen normák követése viszont súlyos konfliktusokhoz vezet, melyre számos példát találunk a történelemben és sajnos napjainkban is. Hitükért – akárcsak a múltban - sokan hajlandóak életüket áldozni, még többen pedig a mások életét is. A hit az ember belső, a lelkéből eredő ereje, melyet sajnos lehet befolyásolni. De attól a pillanattól kezdve már nem beszélhetünk „igaz hitről”. Ez alapján a hitet teljesen elkülöníthetjük a vallástól.

A VALLÁS

Tekintve, hogy minden vallás az örök érvényű igazsággal foglalkozik, és mivel ezen abszolútum a vallásokban különbözik, a vallások különbözősége magában hordozza a konfliktus lehetőségét.

A vallás fogalma:

Bibliai értelemben a vallás az ember önerejéből való fáradozása, hogy az istenhez közelebb jusson
Tágabb értelemben egy vallás a hitelvek és a vallásgyakorlatok összefüggő rendszere, ami általában megkísérel magyarázatot nyújtani a létező dolgok és az emberek létrejöttére, létére, létezésük céljára - legalábbis ez a vallások képe önmagukról. Más meghatározások szerint a vallás: a gondolkodni, észlelni, érezni és cselekedni képes ember és az őt körülfogó teljes valóság közötti feszültségre válaszoló feldolgozási, cselekvésvezérlő, önértelmezési mód, világnézet.

Max Weber szerint a vallás az élet nehézségeire és igazságtalanságaira adott válasz, amely ezek értelmezésével és feldolgozásával növeli az ember önbizalmát. A vallás kognitív szerepe, hogy magyarázatok hiányában magyarázattal szolgál, pszichoterápiai értelme pedig Jung szerint, hogy értelmet ad a létezésnek, csökkentve a félelmekből és szorongásokból táplálkozó frusztráció érzését.

A vallás iránt kritikus nézetek szerint a vallások e tekintetben inkább a magyarázat pótszerei, mint magyarázatok, és a vallások összetartó ereje szociológiai és pszichológiai, nem pedig ismeretelméleti.

Vallásosnak nevezzük az embert, aki a vallás tanait igazságként, valóságként elfogadja. Ortodoxnak nevezzük azokat a vallásos személyeket vagy csoportokat, akik az adott vallás tanait a lehető legpontosabban, legszigorúbban vagy legősibb válfajában követik. Kivétel az ortodox kereszténység, amelyik a kereszténység keleti ágának elnevezése, és bár magukat a kereszténység eredetibb ágának tekintik, ezt a nyugati kereszténység természetesen nem fogadja el.

Élő vallásoknak nevezzük, azokat a vallásokat, amelyeknek ma is működő egyházai vannak, gyakorolják a szertartásait és ápolják a tanait. Nagyon sok vallásnak megszűntek az intézményei, illetve már gyakorló hívei sincsenek. Gondolhatunk itt az emberiség kialakulása körüli ősi hiedelmekre, Mezopotámia, Egyiptom, a görögök, rómaiak, nomád népek, maják, aztékok, inkák vallásaira.

A vallások közös elemei:

A vallásokban megfigyelhetünk szinte mindig előforduló jelenségeket. Megnevezésük gyakran eltér, de funkciójuk azonos. Nézzük meg például a keresztény és muszlim párhuzamot e téren: Megjelenik a vallásosság központját jelentő helyszín, amit az intézményesített vallás és a hívők hoznak létre. Ezt nevezik templomnak vagy mecsetnek.

Vannak vallási vezetők, kik az egész intézményt, vagy csupán az alárendelt hívők közösségét irányítják, az egyházi eseményeket vezénylik. Őket papnak vagy mullahnak nevezik.

Számos vallásnál feltűnik egy olyan írás, mely az adott vallás alaptételeit rögzíti. Elkészültét a vallás létrejöttének idejére teszik és a változtatásuk nem, vagy csak igen kivételes esetekben lehetséges. Ezt általában szentírásnak, a kereszténység Bibliának, az iszlám Koránnak nevezi.

A vallások felosztása:

Élő, nagy vallásaink gyökere kettős. A hindu Védák és a zsidó (mózesi) Törvény, mindkettő i.e. 1500 körül keletkezhetett. A hinduizmus mindvégig a bennünk élő Isten megtapasztalását szorgalmazta, a zsidó vallás pedig inkább a transzcendens (tőlünk független) világteremtő és igazgató Isten megismerését és követését. E két gyökérből eredő vallások később szétágaztak. A törvény létrendjéből az emberiség Krisztus missziójával lépett át a kegyelem létrendjébe, így elkülöníthetjük a Törvény és a Kegyelem korszakának vallásait.

A Törvény korszakának vallásai: a Hinduizmus, a Hinajana Buddhizmus (Buddha eredeti tanítása), a Kínai univerzalizmus (taoizmus és konficianizmus), a Judaizmus és a Párszizmus (Zarathusztra hit).
A Kegyelem korszakának vallásai: a Kereszténység, a Mahájána Buddhizmus és az Iszlám.

Világvallások:

Világvallás, amelyet több országban, több kontinensen is gyakorolnak az emberek. Ilyenek: a Buddhizmus, a Hinduizmus, a Judaizmus, a Kereszténység, az Iszlám és a Kínai univerzalizmus. Ezeken kívül számos kisebb vallás létezik.

 

A legnagyobb vallások a Földön

Vallás	arány	Hívők (millió fő)
Kereszténység	33%	2100
Iszlám	21%	1300
Hinduizmus	14%	900
Kínai népi vallásosság	6%	394
Buddhizmus	6%	376

 

A táblázatba sorolt vallások akár több ezernyi egyházból, vallási irányzatból és felekezeten kívüli emberből állhatnak. Egyik vallási irányzat, sőt a vallástalan irányzat sem mondható egységesnek. Sokszor nagyon erősek a belső ellentétek az egyes vallásokra épülő egyházak és vallási csoportok között.

A vallás tanait követve mára már az iszlám lett a világ legnagyobb vallása. Igaz, hogy sokan mondják a keresztény vallások valamelyikét saját vallásuknak, a vallás tanításai szerint viszont csak egy kisebb - nagyobb részük él. Az iszlám országokban a magukat iszlám vallás követőinek nevező hívők valóban a vallás tanításai szerint élnek.

A vallásokról:

Hinduizmus:
Lényegében teopantizmus, azt vallja, hogy minden Isten. Az Isten mindenben benne van, mindent áthat, ő az igazi valóság.

Buddhizmus:
Buddha eredeti tanítása útmutatás: „Dolgozd ki az üdvösségedet nagy szorgalommal.” A törekvés a tied, a tanítód csak utat mutat.

Kínai univerzalizmus:
Alapja az a szemlélet, hogy a világtörvény, a Tao, az egységet képező két őserő, a jin és a jang összhangját hozza létre.

Párszizmus (Zarathusztra hit):
A jó és a rossz megtestesülése küzd egymással. Követőinek száma jelentéktelen.

Judaizmus:
Az európai (amerikai) más néven zsidó-keresztény valláskör alapja az öregebb, a zsidó vallás. Következetesen monoteista. Fő tanítása: az Isten egy, egyedül ő tökéletes, semmilyen más szellemi lény (angyal) hozzá nem mérhető, ezért Istennek nem tekinthető, Istenként nem tisztelhető. Isten megadta a Tórát, a Törvényt, ennek kifejtése, a vallási gyakorlatok foglalata a Talmud.
Vizsgálódásunk (hit-vallás-egyház) szempontjából különösen érdekes a zsidóság viszonyulása e hármassághoz.
A judaizmus tanítása szerint a zsidóság nem definiálható teljességgel sem a vallás, sem a nemzetiség vagy kulturális csoport definíciójával. Ugyanis a zsidó jog, a háláchá szerint az is teljességgel zsidónak számít, aki nem tartja magát vallásosnak és még csak a zsidó kultúrához sem kötődik. Akkor is zsidó, ha a Tóra minden szabályát megszegte, sőt, még akkor is, ha kitért a zsidó vallásból. A hit tehát ebből a szempontból lényegtelen!
A zsidó nép – a héber törzsek egyiptomi kivonulása után – a Sínai-hegyi isteni kinyilatkoztatás által jött létre. Ez a kinyilatkoztatás a zsidó vallás alapköve. A mai értelemben vett zsidó nép és a zsidó vallás tehát egyszerre született meg, így a zsidóság a vallás, a nemzet és a származás különleges keveréke. Bonyolultságára jellemző, hogy csak Magyarországon négy bejegyzett egyháza és 25-30 civil szervezete van, melyek időközönként éles vitában állnak egymással.

Keresztények:
A gyűjtőszóval kereszténységnek nevezett vallási konglomerátum rendkívül összetett és egymással olykor fegyveres harcban álló vallások összessége. A keresztény elnevezést nemcsak az ateisták, hanem a vallással kapcsolatos ismerethiányból adódóan mások is a katolikus egyházzal azonosítják, a kegyetlen vallási leszámolásokra emlékezve. Ezt vallják ma is, holott a megnevezés egységesen két vallás követőire érvényes.
Akkor is, ha a protestáns vallás a keresztyén elnevezést használja, önmagát Krisztus görög nevéből levezetve, szemben a katolikusoknak a kereszt görög megfelelőjéből származó megnevezésével.

A protestáns vallás a nem katolikus vallású keresztények, pontosabban a keresztyének (református, evangélikus, baptista, unitárius, metodista, stb.) közös elnevezése.
A hit önmaga eszméitől való elfordulására, öncélúvá, sokszor csak ürüggyé válására kiváló példákat találunk a reformáció és az ellenreformáció korában.

A vallásháborúk kitörésének oka a reformáció fokozatos elterjedése volt, ami a katolicizmus reformja érdekében és a Rómához hű papság tiltakozása ellenére zajlott. Európát évszázadokig keresztény/keresztyén belső vallásháborúk uralták.

Iszlám:
Sajnos nem jobb a helyzet az iszlámot illetően sem. A „három nagy” vallás közül a legfiatalabb az iszlám. Megalapítója Mohamed próféta Mekkában született 571-ben. Hamar jó hírnévre tett szert megbízhatósága és becsületessége folytán. 40 éves korában kapta az első kinyilatkoztatást Allahtól, feladata pedig ettől fogva az volt, hogy a Koránt, mint Allah szavát közvetítse az embereknek. Az iszlám azt tanítja, hogy minden ember tisztán születik, nincs eredendő bűne. Senki nem felelős a mások bűneiért, az életünk során elkövetett bűnökért mindig bocsánatot lehet kérni. Szép eszméi ellenére a vallás hamar kettészakadt.

A szunnita irányzat képviseli az ortodox iszlámot. A világ muszlimjainak mintegy 90 százalékát foglalja magába. Létrejötte arra vezethető vissza, hogy Mohamed halála után az első három kalifát a közösség konszenzus alapján választotta, tekintet nélkül a Prófétától való származásra. Amikor Ali kalifát, Mohamed unokaöccsét 661-ben meggyilkolták, majd az Omajjád Muávíja szerezte meg magának a hatalmat, a szunna követőinek, a legtöbb muzulmánnak - ellentétben a síitákkal - nem volt kifogása az Omajjád kalifa ellen. Ezt az álláspontot a hagyomány, a szunna támasztja alá, ezért ennek az irányzatnak a követői a szunniták.

A síita irányzatot az utolsó általánosan elismert kalifa, Ali hívei hozták létre, akik Mohamed vér szerinti utódainak akarták fenntartani az iszlám világ feletti hatalmat. Azt állították, hogy Ali utódai különleges, természetfeletti adottságokat örököltek Mohamedtől, és hogy maga Mohamed is saját utódaira óhajtotta bízni a hívek vezetését, de ezt az utasítását a trónbitorló Omajjád kalifák meghamisították. A síiták ma a muszlimok mintegy 10%-át teszik ki. Vallási vezetőiket nem kalifáknak, hanem imámoknak nevezik. Szerintük az első imám maga Ali volt, aki Mohamed unokaöccse és veje lévén, rendelkezett a prófétai család természetfölötti képességeivel.

A két irányzat ellentéte kibékíthetetlennek látszik és az évszázadok alatt sem mérséklődött. Napjainkban is elszántan gyilkolják egymást, annak ellenére, hogy vallásuk szerint:
„Egy muszlim legfontosabb feladata a vallásban a tudás keresése és a hit erősítése, a kettő kiegészíti egymást. A testvériség erősíti a hitet, ezért nagyon fontos az Iszlámban. A muszlimoknak együtt kell lenniük, köszönteni egymást, s nem szabad megfeledkezni egymásról. Szeretni, gondoskodni kell egymásról, törődni a másikkal, ha baja van és együtt örülni vele, ha jó történt vele. Hiszen a hívők testvérek. Szerezetek hát békét a két testvéretek között és féljétek Allahot. Talán könyörületre leltek.”

Vallás és politika

A vallás és a rajta kívül álló társadalomirányítás, a politika összekapcsolására a történelem során számtalan példát láttunk. Ma sok országban ismét felerősödik ez a törekvés és ez alól Magyarország sem kivétel. A politika átöltöztetése vallási mezbe az új jobboldal eszközévé vált. A vallás „természetadta” lényegéből következik, hogy saját magán túl, minden mást tévedésnek, az igaz útról való letérésnek, az „egy és igaz Isten” elárulásának tekint.

Ha egy politikai irányzat meglovagolja, hogy valláserkölcsi alapon áll, az ezt elfogadó ember hatalmi játszmák részesévé válik.
A vallásossághoz kapcsolt tétel mindenki számára követendő normaként tűnhet fel, kötelező megvalósítása nem más, mint vallási köntösben jelentkező politikai fundamentalizmus.

A valláserkölcsnek a politika által történő bekebelezése valójában a vallásokban és világnézetekben sokszínű Európa lényegével való határozott szembefordulás. Cinikussága különösen szembetűnő, ha belegondolunk: e taktika képviselői abban bíznak, hogy a hívőket megnyerve, előbb politikai hatalomhoz jutnak, majd hatalmukat a megkérdőjelezhetetlen hitelvek által megalapozott jogrendszerrel szilárdítják meg. Figyelmen kívül hagyva, hogy az uralmuk alatt álló társadalomban egyszerre vannak jelen hívők és ateisták sőt, a hívők is követhetnek különféle elveket.

AZ EGYHÁZ

„…a keresztény vallás, ahogyan szervezett egyházakban megnyilvánul, a világ erkölcsi fejlődésének legfőbb ellensége.” (Bertrand Russel)

Az egyház egyes nézetek szerint nem más, mit az intézményesült vallás. Magyarországon 1990-ben csak 36 bejegyzett vallási közösség létezett, a számuk azóta a többszörösére nőtt.
A helyzet szakemberek számára is nehezen áttekinthető. Megjegyzésre érdemes, hogy a Szegedi Tudományegyetem Vallástudományi Tanszékének internetes adatbázisában a szabadkőműves páholyok is itt szerepelnek. A címszó megnyitásával egyenesen a Magyar Nagyoriens oldalára jutunk. Magyarországon jelenleg 228 bejegyzett egyház és felekezet működik, melyekkel részletesen itt nem foglalkozunk. Közülük a többség keresztény/keresztyén, négy zsidó és három muszlim.

Az egyház, mint jogfogalom:

Az azonos hitelveket követők, vallásuk gyakorlása céljából, önkormányzattal rendelkező vallási közösséget, vallásfelekezetet, egyházat (a továbbiakban együtt: egyház) hozhatnak létre. Számos egyház működik hivatalos bejegyzés nélkül is.

Az egyházi bejegyzést ugyanis a magyar törvények nem teszik kötelezővé, az csak egy (vonzó) lehetőség, mivel egy bejegyzett egyház hivatalos tagjainak nem kell társadalombiztosítási hozzájárulást fizetni. Magyarországon ma már ez egy jogi szervezeti forma neve is, és nem feltétlenül jelent a hagyományos értelemben vett vallásosságot, hiszen lehetőség van akár ateista egyház alapítására is.

Az egyház, mint hitfogalom:

A fogalmat az európai kultúrkörben kisajátította magának a kereszténység, ahol az egyház, vallásos közösséget jelent. A katolikus hit szerint az egyház Jézus Krisztus által alapított, tehát isteni intézmény, Szent Péterre, a sziklára és az apostolokra, mint alapra létesített gyülekezete a hívőknek. Látható feje – Krisztus utóda és földi helytartója – a római pápa. Az egyház csalatkozhatatlan, egységes, szent, egyetemes és apostoli.

Protestáns felfogás szerint az egyház lényegesen egyszerűbb fogalom: nem más, mint a Krisztusban hívők társasága. Ez a görög eredetinek is jobban megfelel. A görög „ekklésia” szó jelentése ugyanis: kihívottak közössége. Görögországban az ekklésia valamilyen politikai közösség összegyűlt polgárait jelentette és a görög Ószövetségben is az ennek megfelelő héber „káhál” szó fordítása. Az Újszövetségben a különböző helyeken lakó hívők csoportjait jelenti.

A jelen:

Voltak évszázadok, amikor a különféle egyházak jelentős gazdasági és politikai hatalom birtokosai voltak. Később a szekularizáció erősödött meg és vált szinte általánossá. Napjainkban e téren ismét komoly küzdelem tanúi lehetünk.

Érezhető ma Európában egy antimodernista irányzat azon törekvése, hogy megfordítsák az európai szekularizáció folyamatát. A Newsweek egyenesen új keresztes háborúról szól és állítja, hogy a konzervatív keresztények, a Vatikán és az iszlám militánsok közös ügyre leltek az Istenért való harc során a szekuláris Európában.

A Spiegel karácsonyi kiadása a „Hit hatalma” címet viseli és a közéletnek az intézményes vallások általi újragyarmatosításával foglalkozik, leírva, hogy a vallások demonstratív módon ismét igényt formálnak a közélet bizonyos területeire. Az antimodernista törekvések egyik fő mozgatórugójának számító XVI. Benedek pápa, még bíboros korában így fogalmazott: „Az állam ismerje el, hogy létezésének előfeltétele a keresztény alapú értékek rendszere.”

Hiba volna ugyanakkor az „egyház”-ról, mint önmagában létezőről beszélni, ugyanis legalább két csoportra bontható: hívekre és papságra. Ha pedig az egyház szerepét általában vizsgáljuk a társadalmakban, nyilvánvalóvá válik a papság felelőssége. Áttekintve az írott történelem időszakát, bízvást megállapíthatjuk: az emberiség gondjainak egy jelentős hányadáért a papság a felelős. Ez a megállapítás felekezeti hovatartozás nélkül, minden vallás minden papjára egyaránt érvényes. A pap ugyanis az a személy, aki valóban képes a jó követésére, a rossz elutasítására biztatni híveit és ezáltal megakadályozhat gyűlölködést, háborút, vérontást.
Nézzünk néhány példát:
Az európai háborúk során a szembenálló felek tábori papjai gyakran ugyanazon vallás ugyanazon rítusa szerint áldották meg a fegyvereket csata előtt, majd amelyik győzött, kinyilvánította, hogy mellette volt az Isten!
Ellenpélda: A közismert Dánia mellett Bulgária volt a másik ország, ahol német megszállás idején nem engedték elhurcolni a zsidókat.
Az elnök a parlamentben kijelentette, hogy egyetlen zsidó származású bolgárt sem adnak ki, a pátriárka pedig megfenyegette a nácikat, ha hozzányúlnak a zsidósághoz, az egyházzal gyűlik meg a bajuk! A negyvennyolcezer bolgár zsidó életben maradt.

Példa napjainkból: A Húsvét „mozgó ünnep”, időpontja számításon alapul. A keresztényhez hasonló ünnepe a zsidóságnak is van és a kettő nagyjából hatvan évenként egybeesik. Ez történt 2007 tavaszán is és sokan remélték, a két egyház kihasználja ezt a ritka alkalmat a világban mutatkozó feszültségek enyhítésére. Csak az kellett volna, hogy a jeruzsálemi pátriárka és a főrabbi kiálljon a nyilvánosság elé és annyit mondjon: ünnepeljünk együtt! Nem tették és ez sokakban keltett csalódást.

Sajnos arra is van példa, hogy az egyház szembeszáll a világi törvényekkel és közönséges bűnözőként viselkedik. Az egyes papok személyes bűnelkövetését intézményes bűnelkövetés tetőzi be. Az óriási társadalmi nyomásra az Amerikai Egyesült Államok katolikus püspöki kara kénytelen volt kivizsgálni az 1950-től 2002-ig terjedő időszakban elkövetett papi szexuális visszaéléseket, pedofíliát.

A szexuális visszaélés, nemi erőszak ugyanis nem pusztán meggyónható erkölcsi gyarlóság. Bűncselekmény, amiért bíróság előtt kell számot adni. A botrány kirobbant Angliában, Írországban, Ausztriában, Belgiumban, Horvátországban, Lengyelországban, Németországban is. Ám a valódi felháborodást végül az váltotta ki, amikor napvilágra került a visszaélések intézményes szinten történő eltussolásában döntő szerepet játszó, 1962-ben(!) kiadott, a legutóbbi évekig szigorúan titokban tartott, „Crimen sollicitationis” kezdetű pápai dokumentum. Az iratot a Szentszék washingtoni nagykövetségének egy volt papja adta át a szexuális zaklatások áldozatainak védelmével foglalkozó ügyvédnek. A szöveg életre szóló teljes titoktartást rendel el, nemcsak a papoknak, de még az áldozatoknak is, mely alól csak a pápa adhat feloldozást! Ez gyakorlatilag lehetetlenné tette, hogy a világi igazságszolgáltatás tudomást szerezzen a bűncselekményről és a sértett elégtételt kapjon.
A vizsgálatok végül megállapították: Az elmúlt években tanúi lehettünk az obstrukciónak, a szemenszedett hazugságoknak, az áldozatok megfélemlítésének, az igazságszolgáltatás akadályozására irányuló szervezett törekvéseknek. A bírósági idézésekről való távolmaradás, a vétkesek nevének elleplezése, a tagadás, ködösítés – mindezek egy bűnszövetkezet és nem egy egyház sajátosságai!

ÖSSZEFOGLALÁS

Hit nélkül nem lehet élni, sem az egyén, sem a társadalom nem nélkülözheti. Valamilyen szinten, valamiben mindenki hisz, bízik. Végső soron kijelenthetjük, hogy ráció sincs hit nélkül, hiszen a megértés azt feltételezi, hogy van mit megérteni.
Az azonos hitelvek vallásokként fogalmazódhatnak meg, önmaguk érvényesítésére törekedhetnek és ezzel konfliktusokat gerjeszthetnek.

A vallás, ha intézményesül, egyházzá alakul, ezáltal elszakadhat alapjaitól, szélső esetben cselekedhet tagjai érdekeivel ellentétesen is.
Mindezekből következően tehát döntő jelentőségű, hogy az egyéni hit megmaradjon, egyfajta belső ellenőrzés alatt, a józan ész és erkölcs erősebb legyen nála. Sajnos a földi civilizáció egésze ma még nem jutott el erre a szintre.

Mi, magyarok arra viszont büszkék lehetünk, hogy Európa – de valószínűleg a világ – első lelkiismereti és vallásszabadságot kimondó törvénye nálunk született meg. Az 1568-as tordai országgyűlés határozatának első mondata így hangzott:

„Minden ember olyan hitben éljen, amilyenben akar”.

Ennél bölcsebbet ma sem mondhatunk!