Első pillantásra mi sem természetesebb, mint bizonyosság és kétség egymást feltételező dialektikája. Egyéni fejlődésünk, szocializációnk is leírható úgy, mint a kettő egymásba játszása, sőt korról korra bekövetkező váltakozása.

Valamennyien megélünk ún. „dogmatikus” és „anarchista” korszakokat: az elemi ismeretek elsajátítását „miért”-korszak követi, az általános iskolában megszerzett normakövető, adaptív tudás éveit pedig a kamasz kor forrongó, sőt lázadó, a készen kapott állításokat megkérdőjelező időszaka.S mintha az emberi tudás egyetemes története is hasonló rúgókra járna. Az antik bölcselet már létrejöttével-létezésével is a naiv, reflektálatlan (a fogalmak használatát kritikátlanul elfogadó) köznapi gondolkodást próbálta meg kizökkenteni öntudatlan állapotából, a maga nehezen vagy sehogysem megválaszolható „miért”-jeinek föltevésével. Legismertebb példa erre a szókratészi irónia, amely nagyon is tudatosan próbált kétségeket ébreszteni a magától értetődőnek tekintett szójelentések és értékek iránt. Ámde nem a rombolás, hanem az építés, pontosabban – az álságos bizonyosság ellenében – a valóságos bizonyosság föltárásának vágya vezette. A platóni dialógusok Szókratészének kérdései azt célozták – a legfőbb konkurenciának tekintett szofistákkal vitázva –, hogy a viszonylagos igazságok mögött rátaláljon a végső, abszolút igazságokra, amelyek nélkül nincs tudomány és nincs erkölcs.

Hasonló a helyzet az újkor elején fellépő karteziánus szellem esetében is. Ha biztos tudásra törekszünk, mondta Descartes, előbb ki kell rostálni mindazt, ami bizonytalan. A kiindulópont csak az lehet, hogy mindent kétellyel kell szemlélni, ami nem állja ki a világos, határozott belátás próbáját. Mindenben kételkedhetem, de abban nem, hogy én kételkedem, azaz gondolkodom. Ha pedig ez így van, akkor joggal állíthatom magamról, hogy létezem is. Lényegében e karteziánus logika alapján szökkent szárba a modern racionalista ismeretfilozófia, amelynek utóbb a tudományok nagykorúsítását, az evolucionista fejlődésmodellt és a pozitivista történelemfelfogást is köszönhetjük.

A szókratészi és karteziánus elképzelésben egyaránt alárendelődik a kétségek megfogalmazása a bizonyosság keresésének. De nem elhanyagolható különbség közöttük, hogy míg az utóbbi úgy véli: megtalálta a bizonyosságot, addig a másik csupán törekszik rá. Nem véletlenül nevezte már Pascal dogmatikusnak Descartes álláspontját, hiszen az első menetben megkérdőjelezett világot a második menetben visszaállítja, sőt megkérdőjelezhetetlenné nyilvánítja. Nagyfokú elbizakodottság ez, vélte Pascal, az én és az ész mértéktelen túlbecsülése, mert a kozmosz fenyegető méreteihez és erejéhez képest vajmi törékeny az emberi létezés. Később a romantikus történelemfilozófia és kultúrkritika meggyőzően mutatott rá, hogy a ráció hatóköre valójában mennyire korlátozott, mindenekelőtt a társadalmi változások és a kulturális értékek természetének megismerésében és befolyásolásában.

Úgy gondolom, hogy mind a mai napig a kétség és a bizonyosság arányának kérdése a voltaképpeni probléma. A modern polgári fejlődésnek egyik legsajátabb vonása a szkepszis folyamatos térnyerése. A szubjektivitás felértékelődésével és az értékek pluralitásának elfogadottá válásával voltaképp a kétség és az elégedetlenség is része lett az intézmények normális működésének. A választás megnövekedett lehetősége és kényszere legitimálja az értékzavar és az értékválság folyamatos vagy legalább ismétlődő élményét. A romantika óta hozzátartozik a polgári társadalom öntudatához, sőt újabban önbecsüléséhez is.

A normatudat iránti kétség beépülése a normatudatba: e fejlemény szükségképpen hozta magával az irónia – az értékállításnak álcázott értéktagadás – feltartóztathatatlan terjedését. Mihail Bahtyin méltán tekintette a modern kor egyik legjellemzőbb szemléleti változásának az irónia általánossá válását:
„Az irónia minden újkori nyelvbe (...), minden szóba és nyelvi formába behatolt (...), az irónia törte szét például a beszéd ormótlan, »fennkölt« körmondatait. Az irónia mindenütt jelen van – a leghalványabb illékony árnyalatoktól a nevetéssel határos harsány formákig. Az újkor embere nem kinyilatkoztat, hanem beszél, vagyis amit mond, azt mindig fenntartással mondja.”

Csak az a bökkenő, hogy a kétség, a tagadás önmagában nem vezet sehová sem. Hegel a romantikus irónia-felfogást bírálva joggal mondta, hogy „a tiszta negativitás... üres negativitás”.
Kierkegaard úgy próbálta megoldani ezt, hogy az átmeneti korok két, egymást feltételező-kiegészítő reprezentatív magatartásaként számolt az ironikus és a profetikus magatartással: a feltétlen tagadás és a feltétlen állítás végleteivel. Feltételezése annyiban igazolódott is, hogy a kapitalizmus totális kritikája magától értetődően váltott át valamifajta új társadalom próféciájába.

Témám szempontjából nem elhanyagolható szempont, hogy a 19–20. századi népboldogító politikai irányzatok – szinte kivétel nélkül – legalább annyira hangsúlyozták a biztonságot szavatoló bizonyosság értékét (enélkül nem is válhattak volna tömegmozgalommá), mint a szabadság vagy az egyenlőség értékeit. A náci és a bolsevik koncepció egyaránt a tradicionalista társadalmak egyszerűségét és áttetszőségét kívánta visszavarázsolni a modernitás korába. A kiválasztottság mindenekelőtt a tudás és az igazság birtoklását jelentette. A mindenkori élcsapat karizmatikus vezére volt hivatott kijelölni azt a keskeny ösvényt, melyet követve át lehet törni a hamisságokon. A vezér és követői kérlelhetetlen szigorral sújtottak le az általuk áltudásnak nyilvánított nézetekre. Látni kell, hogy nem csupán az erőszak segítette őket ijesztő sikereikhez, hanem az emberek elementáris erejű biztonságvágya is.

Mindezt azért hangsúlyoznám most, mert bár az említett politikai irányzatok radikális vereséget szenvedtek s az általuk okozott mérhetetlen kár visszamenőleg diszkvalifikálta nézeteiket is, de az eredendő probléma probléma maradt. A kapitalizmus produktivitása alapvető ugyan, de szükségképpen bizonytalansággal, illetve a biztonság hiányával jár együtt. Ezt a hiányt paradox módon jelzi a hiány betöltéseként feltalált és feltálalt, posztmodern divatként reklámozott újfajta tradicionalizmus is. Valójában szemfényvesztésről van szó, mert az igazi hagyományok eredendően adottak a bennük és velük élők számára. Most viszont a hagyományok afféle választható portékaként jelennek meg, amelyek beszerezhetők a piacon, és tetszés szerint fogyaszthatók, akárcsak a hasonlóképp szolgáltatássá süllyedt felekezeti vallások.

Tehát mintha a kecske is jóllakna és a káposzta is megmaradna. Nincs közösség, de válthatunk jegyet valamelyik hivatott csoport rendezvényeire. Nincs igazság, de dönthetünk valamelyik szalonképes világmagyarázat mellett. Az állam előzékenyen rendelkezésünkre bocsátja a részletes katalógust, ahol ki-ki megtalálja a garantáltan megbízható szolgáltatások címét és a rendelés (illetve a beiratkozás) módját. Ha rosszul választunk, akkor sincs nagy baj, mert újra próbálkozhatunk. Egyelőre működik a rendszer, de nagy kérdés, hogy meddig. Mert az „is-is” megengedő gesztusa könnyen fordulhat át a „sem-sem” elutasításába. Ha csak igazságok vannak, akkor nincs tétje az igazságnak. Ha csak parciális ismeretek lehetségesek, nincs ereje a tudásnak. A permanens kétség meghaladása elemi követelmény – efelől semmi kétségem.