Talán nem tűnik hivalkodásnak, ha magamon kezdem témám körüljárását. Úgy vélem: alkatilag mi sem áll tőlem távolabb, mint a titok és a titkolózás.

Politikai tapasztalataim alapján arra a következtetésre jutottam: a titok többnyire a hatalmasok és a hatalomra törekedők kedvelt eszköze, intrikusok és összeesküvők mindennapos foglalatossága, akik – mint Dosztojevszkij ördöngősei – többnek akarnak látszani, mint amik, többnek embertársaiknál. S bár számításba vettem, hogy a kiszolgáltatottság is kifejlesztheti önvédelmi reflexként a hallgatást és az elhallgatást, úgy találtam: kedvem ellen való a hatalommal járó kényszeres gyanakvás is, a meghunyászkodásból fakadó némaság is.
Olvasmányélményeim is arra intettek, hogy a titok mögött mindig hazugság és ámítás lapul. A felvilágosodás öntudatos polgára, pontosabban értelmiségije volt a követendő eszményem, aki az igazság nevében eloszlatja a homályt és leleplezi a titkokat. Ahogy Marx és Engels a Német ideológiában sorra törik fel a „hamis tudat” ifjúhegeliánus alakzatait, megfejtve (és egyben letaglózva) korábbi elvbarátaik, Feuerbach, Stirner és Moses Hess „titkát”. Petőfi Apostolából csak a mélyebb intellektust hiányoltam, magát az attitűdöt korántsem tartottam naivnak.

Az intimszféra esetében természetesen elfogadtam a tapintat és a hallgatás szabályait, de éppen mert szabályoknak tekintettem őket, nem soroltam a titokvédelem körébe. Amikor a színpadon Klütaimnesztra azzal védekezik férje elveszejtése miatt, hogy „Mit tudtok ti Aigiszthosz ágyékáról”, hajlok rá, hogy álláspontját akceptáljam, csak hát nem tartozik rám. Nem azért, mert titok, hanem mert az ő – és csakis az ő – ügye (illetve talán még a közvetlen érintetteké).

A szerelem romantikus elképzelésében a titkot és a titkolózást úgy tekintettem, mint a regénybonyolítás poétikai (és persze lélektani) kellékét, amely valamiképp leképezi a hatalmi játékok politikából ismert változatait. A romantikus regényhősökre csaknem mindig rávetül Julien Sorel súlyos árnya.

A mitologikus gondolkodás titokigényét az archaikus korok kényszerű kollektivizmusával és iszonyú ismeretbeli korlátaival magyaráztam. Hiszen a titokba való beavatás úgy jelent meg, mint az adott közösséghez tartozást elismerő gesztus. Vagy mint valamely fenyegető léthelyzetre felkészítő serkentőszer, mai szóval propaganda. A polgári társadalom nemcsak a profitszerzéstől és az egyenjogúságtól nyeri modern voltát, hanem legalább oly mértékben a nyilvánosság térnyerésétől is.

A történelem fintora, hogy a katolikus Egyház – miközben intézményesítette és professzionálissá tette a titok őrzését – kiterjesztette és ezzel kiüresítette a referencia médiumát, a hívők közösségét. S nem akármilyen fonák helyzet az is, hogy a szabadkőművesség – miközben az emberiséget összetartó ideológia laicizálását szorgalmazta és a fanatizmust tekintette egyik legfőbb ellenfelének – átvette (legalább részben) a katolikus Egyház hierarchikus építkezését és megkülönböztetett vonzalmát a megjelenést ünnepivé avató (vagyis tekintélyt sugárzó) szertartások iránt.

Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a szabadkőművesség maga is politikai-hatalmi játékok részeseként működött és működik a világ színpadán. A titoktartást nemcsak az önvédelem kényszere követeli meg, hanem a társadalmat befolyásolni akaró ambíció is. A karitatív tevékenység egész jól meglenne effajta rejtőzés nélkül.

Természetesen ismeretes előttem az egyetemes szabadkőművesség állhatatos munkája, amely nélkül Nyugat-Európa liberalizálódása és az Egyesült Államok egalitarizálódása talán lassabban, illetve kevésbé sikeresen ment volna végbe. De számomra a hármas jelszóból nem a szabadság vagy az egyenlőség vonzó igazán. Már csak azért sem, mert ezek képviseletében időközben más mozgalmak is felléptek, s nem lenne könnyű megmondani, hogy kár vagy haszon származott-e belőle több.

Én a testvériség eszményében látom ma a szabadkőművesség igazi erejét, mert a modern kor feltartóztathatatlannak mutatkozó szubjektivizálódását valamiképp ellensúlyozni kellene, s az önuralom humanista hagyományának átmentésére hovatovább nem maradt más hiteles szervezet.

Mai fejemmel már nem osztom a felvilágosodás előítéleteit. A „tiszta ész” tiszta illúziója, hogy egymagában elűzheti a gonoszt. De nem gondolom, hogy a titokban rejlene a szabadkőművesség ethosza. A múltjához tartozik, nem a jövőjéhez.

Azt pedig, amit titokőrzésnek nevezünk, olyasféle szabályként kellene felfogni, mint amiről az intimszférával kapcsolatban beszéltem. Ha a világ nem akar a testvériség szellemében élni, nem tartozik rá a mi testvériségünk. De elveink és szándékaink nyilvánosak és követhetők; nem a titok avatja őket jelentőssé, hanem a belátható értékük, jóravalóságuk.