Amikor a 70-es évek végén – nem is olyan hosszú idő után – először jöttem vissza Magyarországra, már az első nap észrevettem valamit, amit nem tudtam megmagyarázni. Másokkal beszélve, értettem ugyan a szavakat, de valahogy, mégsem értettem, amit mondanak. Pedig, közel sem éltem olyan hosszú ideig idegen nyelvi környezetben, hogy elfelejthettem volna az anyanyelvem. Amit, egyébként sem hiszem, hogy igazán lehetséges.

Még a legközvetlenebb környezetemben is, úgy beszéltek hozzám, mintha a hivatalos politikai állásfoglalás szerint értelmeznék a dolgokat, de úgy, hogy azért annak az ellenkezőjét is érthetem, de ha mégis rájuk kérdeznének, hát, akkor mégis így. De azért én úgy értsem; hogy mégse úgy. Ez a kényszerű retorikai észtorna hihetetlenül irritált, mert számomra, aki egy szabad polgári köztársaság demokráciájában éltem meg késő kamaszkorom, és felnőtté válásom, a Fehér, fehér volt, a Fekete, pedig igenis fekete. Bárhogy is próbáljuk színezgetni. Mert abban a másik világban, abban a másik országban, a dolgok, látszólag sokkal egyszerűbbek voltak. Néha, már az is megfordult a fejemben, hogy tolmácsot fogadok.

Aztán múltak az évtizedek, és a berlini fal lebontás után azt hittem, hogy ez a fondorlatos kimagyarázása a dolgoknak, értelmét vesztette. Hiszen itthon is szabad, polgári demokrácia van. Állítólag.

Mostanság azonban úgy érzem, hogy megint nem értem, amit mondanak az emberek. Illetve, bocsánat; most már tudom, csak: NEM AKAROM ÉRTENI újból, és újra ezeket a körmönfont, szófordulatokat. Nagyképűség a részemről talán, de úgy hiszem, hogy igenis értem, mi bújik meg az „így mondom, de te úgy értsd, ami egyébként mégis így van, de azért ki ne mondd”, megjegyzések mögött. És ha ilyen, szemöldökrángatások közepette elhangzó, többértelmű kijelentéseket hallok, ez még a jobbik eset. Mert sajnos van más is. Az, amikor valaki bátran kimondja, hogy a fehér az igen is fekete, és ez fordítva is igaz.

Kalandfilmeket meghazudtoló, avagy, a hatvanas évek egyik sikeres magyar írójának (volt Á.V.O.-s ) ünnepelt regényeit idéző összeesküvésekről szerzünk tudomást a „jólértesültektől”. Az ötvenes évek hajmeresztő bűnszövetségeit fölöző, titkos politikai manipulációkról tudnak egyesek, és persze mindezt, a mindenkori hatalom rovására írva hangoztatják. Nem is volna ez meglepő, hiszen minden országban, minden többé-kevésbé zárt, és ebből következően szűk látókörű közösség ismert logikája ez. A duzzogó, vélt, vagy valós sebeit nyaldosó ellenzéké. Ha nem bujkálna mögötte egy túlszínezett múltat idéző revansizmus. Majd akkor aztán lesz nemulass! Várják az alkalmat, az időt, hogy rendet tegyenek. De milyen rendet?

Candide vagyok, aki még semmit sem tud a világról. Mindent elhiszek, mindent elfogadok. Mert mások, nálam idősebbek, tanultabbak, tehát bölcsebbek állítják. Másoktól hallottam és azokban a másokban megbízom, mert ÉN még tudatlan vagyok. Mi hát az élet legelső feladata? Megismerni a világot. Mi ez az ismeret? Elsősorban mások által szerzett tapasztalat. Vagyis, mások által, bizonyítottnak vélt igazságok. Mások szerezte tudás a dolgokról, melyek körülvesznek bennünket. A bölcs tanítók szavai, a bennünket körülvevő valóság és árnyvilág titkai, törvényei, a hagyományok, a viselkedési szokások, a szakmák megannyi kipróbált fogásai, az írás tudománya, és minden, minden, amiben élünk, mások tapasztalataiból szerzett tudás. Még az egzakt tudományok, mint a matematika, fizika, kémia, biológia is, mások által vizsgált és bizonyított tudás. Mint, ahogy a világról alkotott értékrend is. Mi a jó, és mi a rossz. Mások alkotta szabályok szerint vizsgáztatnak az iskolákban, mások elvárásainak kell megfelelnem, mert ŐK a tudás birtoklói.

Én, csupán Candide vagyok, a tudatlan. De ha a közösségük tagja akarok lenni, akkor olyanná kell válnom, mint ők, azt kell tudnom, amit ők, azt kell hinnem, amit ők! Abban kell hinnem, amiben ők! Aztán eljön egy tavasz, amikor a zuhogó eső cseppjei csupa kérdőjel. Még nem kételkedem, csak kérdezek. De a válaszok soha nem elégítenek ki. Ekkor már kételkedem. És rádöbbenek, hogy újra kell magamban építenem az egész világot. Mert amíg saját bőrömön ki nem próbálom, hogy a tűz éget, addig nem hiszem el, hiába mondják. Amíg ki nem próbálom a fizikai munka kínjait, csak könnyű mulatságnak tartom. És a tudományt is újra írom, mert merem állítani, hogy a Föld nem lapos. Sőt! Forog! És újra meg kell fogalmaznom, hogy mi a jó, és mi a rossz, és milyen a fehér és milyen a fekete. De immár, saját tapasztalataim alapján.

Még akkor is, ha intelmekkel vesznek körül: hát nem megmondtuk! Hát nem hallgattál ránk! De én, bukdácsolva, számtalan sebbel, tovább kutatom az ÉN igazságomat. Az én értékrendemet. Ez már az enyém, az én birtokom, az én kincsem, az én munkám, saját tapasztalataim eredménye. Persze, felülvizsgálni mindent lehetetlen. De azért mégis megpróbálom. Most már nem csak a tudást birtoklom, hanem hiszek is abban, amit már tudok. De vajon mindent felülvizsgáltam? Mindent ellenőriztem? Vagy csak lustán elfogadtam a mások által jól megfogalmazott, hangzatos szózatokat? Vajon valóban tudom azt, amiben hiszek, és valóban hiszem is azt, amit tudok? Rémület fog el, amikor rádöbbenek, hogy számtalan dolog van, ami csupán mások állítólagos igazsága, vagyis nem más, mint előítélet olyan dolgokkal szemben, amit nem is ismerek igazán. Lehetséges, hogy az előítéleteknek bélyegzett örök igazságok, ó-keletű, felülbírálhatatlan bölcs tanúságok? Lehetséges talán, hogy az összeesküvés-elméletek gyártóinak van igaza?

Candide voltam. De ma már szabadkőműves vagyok, beavatott. Újjászületett lelkileg, szellemileg, átalakult, saját értékrendjét nap, mint nap, percről percre felülvizsgáló, könyörtelen önkritikus, aki nem fogad el semmilyen dogmát, semmilyen bölcsnek mondott állítást sem első hallásra. Számomra: kezdetben vala a kétely! Kételkedem, tehát vagyok! Jól hangzó parafrázisok, tudom, mint azt is, hogy igazán nem tudok semmit. Csak azt, hogy a szabadkőművességben megtett utam során megszerzett, felépített értékrendem lázad, lelkem háborog a körülöttem forrongó, gyűlölettől villámló világ láttán.

*

Úgy gondolom, hogy a mélyen nemzeti öntudat érzelmeivel túlfűtött, és az állam szociális gondoskodás kötelezettségét követelő politikai csoportosulások (mindenki értelmezze a nemzeti és szocialista összefüggéseket a saját szótára szerint) olyan értékrendet próbálnak megfogalmazni, amely összeegyeztethetetlen, úgy az Európai uniós, mint alapvetően az egyetemes humanista szabadkőműves elvekkel. Mi szabadkőművesek, tiszteletben tartva az emberi, egyéni különbözőségeket, országok, történelem változtatta határaitól függetlenül, etnikai, vallási, megkülönböztetés nélkül, az egyetemes humanizmus értékrendjét valljuk. A történelem hajnalától Hammurapi törvényei, vagy a Tízparancsolat értelmében, az ész diadalát hirdető görög filozófusokon keresztül, a reneszánsz majd a felvilágosodás századának eszméit tovább vivő szellemi értékek örökösei vagyunk. Sem vallási dogmákat, sem valamely nép mitikus nemzeti eredetét hirdető, avagy túldimenzionált nemzeti értékeit hangoztató, más népek, nemzetek fölötti felsőbbrendűségét sugalló elveket, eszméket nem fogadunk el.

Számunkra kizárólag az egyéni emberi értékek számítanak, és ezzel egyetemben minden emberre, vallásra, származásra való tekintet nélkül a társadalmi békés együttélés szabályai érvényesek. Szülessen hát bárki, bármelyik országban a földkerekségen, mindazok a sajátosságok, amelyek megkülönböztetik egyik embert a másiktól, csupán egyéni, személyes különbözőségeiből, tudás, műveltség, alkotó tevékenység, és a társadalmi életben bizonyított erény, arányában értékelhetők.

„ORDO AB CHAO”

Napjainkban egyre többet hallunk olyan politikai csoportosulásokról, akik minden áron rendet akarnak az országban és a társadalomban. A rend, a békés egymás mellett élés, a társadalom alapja. Ez a rend, a törvény, a hagyományok, és mindazon szabályok sorozata, amely egy-egy közösség békés gyarapodását szolgálja. Akkor azonban, ha ez a rend kizárólag egy olyan kisebbség értékrendjét, és hatalmának ideológiai alapját képezi, amely kizár minden különbözhetőséget, csak diktatúráról beszélhetünk.

A közösségi életre vonatkozó nézetkülönbségek kisebbségének és többségének, mindenkori harcáról szól a világtörténelem, és nem kell újra fogalmaznunk ezt az igazságot a teokratikus birodalmak dogmáitól, Machiavellin keresztül Marxig.

Mint ahogy azt sem, hogy sajnos a világtörténelem, még ha olykor más és más színekkel dekorált jelképek árnyékában is, de ismétli önmagát. Ám ha a rendcsinálók, még arra sem veszik a fáradtságot, hogy új jelképeket alkossanak ideológiájuk híreszteléséül, óhatatlanul borzongás fog el bennünket a múlt ilyen leplezetlen felidézésén. És jöhetnek okoskodó belemagyarázók farizeus vigyorral, az újnak mondott rend jelképei bizony ugyanazt a diktatúrát jelentik ma is. Vagy talán nem is új rendet hirdetnek, hanem valamely dicsőnek titulált, egyesek által szentesített nimbusszal körülövezett, régi, letűnt világ leplezetlen restaurációja a cél? Candide már tanult eleget, nem lehet becsapni! Nem! A XX. század a diktatúrák százada volt. A XXI. században az Emberiség nem tűrheti el még egyszer ily mértékű gyalázatát.

SZABADSÁG, EGYENLŐSÉG, TESTVÉRISÉG

A rendcsinálók irtóznak a szabadság eszméjétől, mert „liberálisnak” lenni a mai magyar szóhasználatban egyenlő egy politikai párt nem különben etnikailag is megbélyegzett-tagjának lenni. Mint ahogy az Egyenlőség is értelmezhetetlen a számukra. Hiszen ez pontosan azt az egyenrangú különbözhetőséget feltételezi, amiből a rendcsinálók, egyébként tiszteletre méltó, honszeretetének, de ugyanakkor megfellebbezhetetlen felsőbbrendűségének tudatában, nem kérnek. És az sem mentség, hogy Európa számos országában más nemzeti öntudatú, más, de ugyancsak magasabb nemzeti értékekre hivatkozó, politikai csoportosulások hasonló húrokat pengetnek. Sőt, inkább ez az igazán ijesztő.

Ami pedig a Testvériséget illeti, ha egyáltalán lehet erről beszélni, az csupán a politikai hovatartozást jelentheti, a Mi, és az Ők megosztott világában.

MI VÉGRE VAGYUNK HÁT, MI SZABADKŐMŰVESEK?