Vannak olyan hagyomány-, és örökség-értelmezések, amelyek a reformok, a fejlődés gátjává válnak, és vannak olyanok, amelyek a világot előre vihetik. Sőt, a világ nem is fejlődhetne a hagyományaink és örökségünk ismerete nélkül. Mondanivalóm mottója, a szabadkőműves hagyományokban ismert gondolat: „Múltad hamvából sarjad a jövő!”

Az elkövetkezőkben egyrészt a profán világból hozott gondolatokkal, másrészt a szabadkőműves hagyományokból és örökségből hozott néhány példával szeretném igazolni ezt az állításomat.

Már egy korábbi írásomban is használtam az egyik címben szereplő kifejezést. Ez a „tradition” volt. Akkor ezzel kapcsolatosan azt mondtam, hogy „Sajnos hazánkban a hagyományok ápolása közhellyé kopott kifejezés, ezért használom az angol szót. Többet jelent, pozitívabb, mint a magyar szókapcsolat.”

Mai gondolataimat is a „tradition” kifejezés értelmezésével kezdem.
Valójában mit is jelent?

Mindenki számára ismerős a „Hegedűs a háztetőn” című musical híres dalának címe: Tradition.

A tradíció szó a latin „tradere” – átadni igéből származik. A hagyomány kifejezés fogalmába általában a kultúrából fakadó dolgok ápolása tartozik, mint például a népművészetek, de a köznyelv ide sorolja a vallási hagyományokat, ünnepeket, a karácsonyt, a húsvétot, a locsolást, és hagyomány az iskolai tanévnyitó, vagy a himnuszok eljátszása a sportversenyeken a győztesek tiszteletére.

A hagyomány fogalmába beletartoznak azok a mindenkori, társadalmi, vallási, helyi, szervezeti kultúra körébe tartozó dolgok, cselekvések, szokások, normák, amelyeket az egymást követő nemzedékek egymásnak átörökítenek. A hagyományba beleértjük felhalmozott tudásunkat, az értékeket és a szokásaink jelentős részét.

A „hagyomány” kifejezés a héber „kabbala” szóból eredeztethető. Jelentése: befogadni, megkapni, vagy elfogadott, áthagyományozott tan. A Kabbala, eredetileg tanulási utat jelentett.

Konkrétabban fogalmazva, a kultúra és a hagyomány körébe tartozó kérdésnek tekinthetjük a társadalom egésze által meghatározott és minden tagja által elfogadott értékek összességét.
Azaz, együttesen mindazt a normatívát, magatartásformát, tudást, tapasztalatot, azt az értékrendet, amelyet a társadalom egésze és minden tagja, egyenként megőrzésre, átörökítésre és megújításra érdemesnek ítél. A hagyományok az adott társadalom gondolkodásmódját, szemléletét, végső soron, értékrendjét tükrözik.

Hagyománynak tekinthetjük tehát az előző nemzedékek által ránk hagyott örökségből mindazt, amit a „követő” kor nemzedéke változatlan – vagy csak kissé változó, modernizálódó – formában fenntart, és átörökítésre érdemesnek ítél. Ehhez azonban arra van szükség, hogy az egyén, aki beleszületik az adott társadalomba és kultúrába, akarja tovább vinni ősei hagyományait, ősei örökségét.

S itt lép be a másik megvizsgálandó kifejezés, az örökség, amely szintén olyan régi fogalom, hogy már a római korban is ismerték.
Akkor „patrimonium”-ról beszéltek. Ez a kifejezés eredetileg a családi születési, majd öröklési jogra vonatkozott, elsősorban az anyagi javak, például ingatlanok utódokra történő hagyományozását jelentette.

A mai, mindennapos használatában elsősorban kulturális örökségről szokás beszélni. Az örökség fogalmába azonban magán a kultúrán kívül számos dolog tartozik. Tágabb tartalmi tartományban értelmezve például a kommunikációnk, a nyelveink, de történelmünk, legendáink, a föld nemzeteinek öröksége, vagy más oldalról nézve természeti, és nem utolsó sorban, épített környezetünk is ide sorolandó.

Az örökség fogalmi tartományának számos értelmezése ismert.
A jogászok az örökség fogalma alatt mást értenek, mint a kultúra egészével foglakozó filozófusok, kultúr-antropológusok.
Megint más örökség-fogalomvilágban élnek a régészek, akik „régészeti örökségről”, vagy az építészek, akik építészeti örökségről, avagy más mérnökök, akik „technológiai örökségről”, illetve a „zöldek”, akik „környezeti örökségről” beszélnek.
S akkor még szót sem ejtettünk egy másik kényes kérdésről a „politikai örökségről”.

Az örökség-fogalomnak mindezeken az értelmezésein túl van szimbolikus értelmezése is. Például a vallási örökség fogalomkörébe tartozó relikviák és hozzájuk tapadó legendák, gondolati tartalmak, maga a tudás is, örökségünk.

Az örökség tehát nagyon tág fogalmi kör, van szellemi és van anyagi tartománya, hiszen mindaz az ismeret, tudás, tapasztalat, tárgy beletartozik, amit az előző korok emberei megteremtettek, felhalmoztak, illetve örökségünk maga a föld, a bolygó is, amin élünk.
Ezt az örökséget át kell örökíteni. Valójában tanítani, tanulni kell.

„Tanítani annyi, mint emberekkel foglalkozni, átadni mindazt a tudást, amit az előző nemzedékek felhalmoztak.
Tanítani annyi, mint felelősséget vállalni a következő nemzedék jövőjéért.

Tanulni annyi, mint megismerni mindazt, amit az előző korok ránk hagyományoztak.
Tanulni annyi, mint elsajátítatni az előző korok örökségéből ránk maradt, az elődeink által megőrzésre szánt, a következő nemzedékek számára átadásra váró gondolatokat, tartalmi és tárgyiasult valóságot.”

A fentiekből következik, hogy a hagyománynak és az örökségnek együttesen van meghatározó szerepe a társadalomban, sajátos körülményeik, kulturájuk, helyzetük alapján meghatározott népek, nemzetek, országok, vagy más – például vallási – okok miatt elkülönült népcsoportok, illetve szervezetek életében.
Ez a meghatározó és jól körülírható hagyomány és örökség szolgál mindezek azonosítására és egymástól történő megkülönböztetésére is.

Az előbb a ”Hegedűs a háztetőn” híres dalát a Tradition-t idéztem. Az idézett musicalben egy helyütt azt mondja Tevje a tejesember: „A régi szokások is újak voltak egyszer.” Tehát a hagyományok is hagyományteremtéssel kezdődnek.

S végül is mik is azok a hagyományok? A dal szerint: „A hagyomány az hagyomány.” Tevje felteszi a kérdést, s válaszol is rá:
„Hogyan őrizzük meg az egyensúlyunkat? Egyszóval megmondhatom. A hagyomány! A hagyomány által maradhatunk felszínen. ...
S kérdezhetik, hogy hogyan kezdődött el az egész? Megmondom. Nem tudom. De! Van hagyományunk. S mert van hagyományunk, mindenki tudja, hogy ki kicsoda és micsoda.”
A dal befejezéseként Tevje hozzáteszi: „Hagyomány nélkül olyan ingatag lenne az életünk, mint a hegedűs a háztetőn.”

A hagyomány és az örökség egy értelmezés szerint olyan alapérték, ami nélkül életünk nem lehetne teljes. Akinek nincsenek hagyományai, akinek nincsen öröksége, aki nem ismeri múltját, annak jövője kétséges. Ezt a gondolatot a szabadkőműves hagyomány az inasavatás alkalmával így fogalmazza meg: „Múltad hamvából sarjad a jövő!”

Az előzőekből egyenesen következik, hogy a hagyomány és az örökség alapvetően pozitív irányba visz. Azonban azt is világosan kell látnunk, hogy e kettős gondolati kör lehet nem haladó, hanem visszatartó erejű is.

Előfordulhat, és az emberiség történelme során számos esetben elő is fordult, hogy a túlzottan hagyományhű, visszatartó erejű konzervatív gondolkodásmód a reformok, az újítás gátjává válik, illetve vált. Az ilyen konzervatív gondolkodásmód esetében használjuk a fundamentalizmus kifejezést.

Mit jelent a fundamentalizmus?

Magát a kifejezés tartalmát, jelentését, értelmét számos gondolkodó próbálta megfogalmazni. A fogalom számos elemzője a kifejezést pejoratívnak írja le. Van olyan, magát iszlám fundamentalistának valló gondolkodó, A pakisztáni dzsamaat-e iszlámi (iszlám közösség) tagja,(http://terebess.hu/keletkultinfo/fundam.html ) aki szerint a fogalom nem definiálható.

Bár a kifejezést manapság a köznyelv az iszlám vallással hozza összefüggésbe, vannak olyan értelmezések is, ahol a a fundamentalizmus tartalmát általánosabb érvényűen fogalmazák meg. (Macedo, Stephen: Toleration and Fundamentalism. Companion of Contemporary Political Philosophy. Oxford 1993. Ill. Keddie, Nikki R.: Integrista-e az ajatollah. Világosság 1980. december. 789. old.)

Azt mondják: a fundamentalizmus a vallási tanítások szó szerinti értelmezését jelenti, és ezt a kereszténység bizonyos csoportjaira is alkalmazzák.

Egy másik felfogás szerint a fundamentalizmus a különböző vallások modernizálása elleni fellépést jelent. E nézet szerint a vallásos hit írásai tévedhetetlenek, még akkor is, ha azokat a modern tudomány cáfolja.

A „fundamentalista” megnevezés tehát olyan gondolkodásra utal, mely az adott vallás eredeti alapjaihoz, alapelveihez törekszik visszatérni. A kifejezés eredete a latin ”fundus” szóban keresendő. Eredeti jelentése házhely, telek, kisbirtok, illetve valamely célra szolgáló pénzalap. Így képezhet a ”fundus” ”fundamentum”-ot, ami valaminek az alapzata, támasza, megalapozása.

A fundamentalizmus kifejezés a lexikonban így szerepel (Magyar Katolikus Lexikon http://lexikon.katolikus.hu/F/fundamentalizmus.html ):
1. eredetileg a teológiai liberalizmussal és modernizmussal szembeszálló, amerikai protestáns mozgalom.
2. minden vallási/szellemi irányzat, mely egy alapeszmét vagy alapokmányt (például a. Korán) túlzottan, az alkalmazkodást kizáró merevséggel akar érvényesíteni.

A vallási gondolkodásmód – a történelmi egyházak vonatkozásában – megkülönbözteti a fundamentalista és az ortodox jellegű vallási gondolkodásmódot. Szemben a latin eredetű „fundamentalizmus” kifejezéssel, az „orthodoxia” szó görög eredetű, jelentése: egyenes, helyes, igaz hit.
Ebből következően „ortodox” az a személy, aki az igaz hitet vallja, aki hűséges a hitbeli hagyományhoz. Bár a két kifejezés között felfedezhetők a hasonlóságok, mégis a kettő között alapvető különbségeket fedezhetünk fel.

Komoróczy Géza az ELTE professzora szerint: “Az ókori kereszténységben az i. sz. II–IV. századi hitviták során alakult ki a magát orthodoxnak nevező theológiai irányzat és egyházszervezet.”

„A keresztény orthodoxia nem utasította el a modern kihívásokat, de nem a hagyomány megváltoztatásával reagált rájuk, hanem folyamatos átértelmezéssel.”

„Ma a gyakorlatban a keleti keresztény egyházak nevezik magukat orthodoxnak.”

„A zsidókkal összefüggésben az orthodoxia szót csak a XVIII. század végén kezdték használni (első előfordulása: 1795).
A XIX. század elején már egyértelműen és egyre szélesebb körben a reform versus orthodoxia oppozícióban beszéltek a zsidó modernizáció két nagy áramlatáról, amely áramlatok egymással szemben egyre élesebb polémiát folytattak, de ugyanakkor a maguk módján mindketten lépést tartottak a technikai, politikai, társadalmi fejlődés hozta változásokkal, sőt, hatottak egymásra is.”

Az eddigiekből következik, hogy éles határt kell húznunk az ortodox és a fundamentalista jellegű gondolkodás közé.

Leegyszerűsítve a kérdést, megfogalmazható, hogy bár mindkettő konzervatív jellegű gondolkodásmód, mindkettő hű a hagyományokhoz, de, amíg a fundamentalizmus nem hajlandó semmilyen változásra, addig az ortodoxia nem utasítja el a modern kihívásokat, de nem a hagyomány megváltoztatásával reagál rájuk, hanem folyamatos átértelmezéssel.

Ennek eklatáns bizonyítéka a legújabb korban az USA-ból elindult „modern ortodox” zsidó vallási irányzat. Ez a gondolatvilág a zsidó vallás 613 törvényének betartását, a sabbath, illetve a kóserség szabályainak megtartását mindenek feletti alapvetésnek tartja, azonban a vallás követői számára az élet minden területén a modern kor kihívásai szerinti életvitelt tesz lehetővé.

Számos – főként vallási – fundamentalista gondolkodó úgy véli, hogy a változások ellenére mindenben vissza kell térni az alapokhoz. Például, az egyik legismertebb fundamentalista vallási vezető, Khomeini Ajatollah, (Khomeini Ajatollah "A vallás maga a politika" c. munkája. Forrás: http://tarstudszotar.adatbank.transindex.ro/?szo=24 )nem ismeri el a társadalmi fejlődést, s szerinte a vallás ősi törvényei szerint kell élnie a társadalom minden tagjának. Ezek a gondolkodók, vallási vezetők, politikusok nem ismerik el a változások lehetőségét.
Ezzel szemben számos gondolkodó, például író, erről mást tart.

Márai Sándor a „Füves könyv”-ben ezt írja „A változásról és a reménységről”-ben:
„Az élet – néha így érzed – csaknem elviselhetetlen. Sorsforduló és korforduló pillanatában élsz, mikor minden reng és változik, a hagyományok, az erkölcsi törvények, az ismert életformák. Mintha már nem is házakban laknál, hanem az élet őserdejében, ahol állandóan zeng és dúl a vihar. S a változásban reménykedel. Bízol abban, hogy egyszer hamuvá ég a szívekben minden indulat, a pernye és a keserű füst, mely a szívekben terjeng, eloszlik. Megint napfény hull az emberi tájra. A tenger kék lesz és a fák gyümölcse illatos. A változás elhozza a békét.
A változás természetesen bekövetkezik majd, ha itt lesz az ideje: az indulatok megpihennek. De egy nem változik: az emberi természet. Nincs erkölcs, érvelés, csoda, mely igazán és mélyen változtatni tudna az emberi természeten.
Akik a változást hozzák és élik, megint csak emberek lesznek, tehát igazságtalanok, türelmetlenek, kegyetlenek, kapzsiak és buják. A változás, minden emberi dolgok változása, elkövetkezik, de az ember nem változik meg.”

A szabadkőművesség fogalmi körébe számos szabadkőműves hagyomány tartozik bele.
Ezek közül a teljesség igénye nélkül, csupán a példa kedvéért, szeretnék bemutatni hármat. A példákat „A szabadkőművesség története” című munkából vettem.

1. A szabadkőműves hagyományok közül elsőként nézzük magának a kifejezés használatának kezdetét.
A szóhasználat a céhek korára vezethető vissza.
A céhek „pártfogóikat tiszteletbeli kőművesnek fogadták. A kőművesek, ezen kívül maguk közé vették a szabadgondolkodókat, a vallási fanatizmus üldözötteit, ha különben erkölcsös emberek voltak.
Egy idő után, főleg amikor a nagyszabású katedrálisépítkezések kora lejárt, a XVII. századtól fokozatosan kiváltak a tényleges építő céhekből, de azok hagyományait és szimbolikáját átvéve szabadkőműveseknek kezdték magukat nevezni.”

2. A legrégibb szabadkőműves hagyományok szerint öt mester, egy inas és egy legény már páholyt alakíthatott.
Manapság már legalább hét mester kell, de a régi hagyományokból megmaradt az, hogy a munkák során a pénztáros, az ispotályos és a templomőr tisztét betöltheti olyan is, aki még nem érte el a mester fokot.

3. Egy másik ismert hagyomány szerint „A főmester előtt az oltáron egy szent könyv fekszik. Erre helyezik a derékszöget és a körzőt. A Szent Könyv lehet bármilyen könyv, ami ősi hagyományt, törvényt tartalmaz. A szabadkőművességben, európai eredete miatt, általában a Biblia használatos. Van, ahol az Ószövetségnél nyitják ki, van, ahol János evangéliumánál.”

Természetesen a szabadkőműves örökségből is számos példa hozható. Magam itt és most, csupán egy, aktuálisan idetartozó gondolatot szeretnék kiemelni. Azt az utat, s abból is csak egy elemet, ahogyan az inasból legény, s a legényből mester válik. A szabadkőműves gondolati örökségből azt szeretném példaként kiemelni, amit a durva és a csiszolt kő szimbóluma jelent.

A szabadkőműves gondolati örökség szerint a durva kő az, amin az inas dolgozik. Ez egyben a lélek szimbóluma is.
„A szabadkőművesség története” szerint: „Ennek során minden előítéletet, szélsőséget, szükségtelen szenvedélyt le kell faragnia önmagáról. A durva kő az előzőeken túl a korlátok nélküli szabadság jelképe is, a csiszolt kőkocka pedig a cél, az alázatosság jelképe.
Az inasnak azon kell dolgoznia, hogy hasonlatossá váljék a csiszolt gránitkockához. Tanulja meg, hogyan uralkodjon érzelmein, szenvedélyein.”

A szabadkőműves gondolati örökség szerint a csiszolt kőkocka az inas főműve.
„A szabadkőművesség története” ezt így írja le: „melyet vésővel, kalapáccsal és a derékszög segítségével farag ki. Az inas a beavatás során újjászületik, ezzel visszakapja a társadalmi konvenciók rabságából kiszabadult szabad akaratát.

E örökség szerint létezik a kúpos kocka fogalma is, „amelynek alapja négyzet, de a teteje piramisban végződik. A kúpos kocka építészetileg egy tökéletlen mű; így nem lehet, mint építőkövet felhasználni. Ám felfoghatjuk úgy is, mint átmeneti állapotot a kocka és a piramis között. Így szimbolizálja az intellektuális és a spirituális tökéletesedés folyamatát. Azt a folyamatot, amelyet a legénynek követnie kell, amivé önmagát faragnia kell. A kúpos kocka a relativitást is jelenti. Bizonyítva azt, hogy a létező világ nem képes mindig tökéletes formában megjelenni.”

A szabadkőműves hagyományok és örökség tárgyalásakor nem hagyható ki a szabadkőművesség három alapkifejezésének vizsgálata, értelmezése:
Szabadság, egyenlőség, testvériség!

A Francia Köztársaság jelmondatának a „liberté” – „szabadság” – szava, első megfogalmazásakor az 1795. évi Emberi és polgári jogok nyilatkozatában így jelenik meg: "A szabadság lényege, hogy azt tehetjük, ami nem árt mások jogainak."

A jelmondat második fogalma az „égalité” – egyenlőség – azt jelenti, hogy a törvény előtt mindenki egyenlő.

A mottó harmadik fogalmát, a „fraternité”-t (testvériség) 1795-ben a francia alkotmányban így fogalmazták meg: "Ne tégy olyat mással, amit nem akarsz, hogy más tegyen meg veled; tégy mindig olyan jót másokkal, amit magad is szeretnél."

Az 1948. december 10-én, az ENSZ Közgyűlése által elfogadott Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata ugyanezeket az elveket fogalmazza meg:
„Minden emberi lény szabadon születik, és egyenlő méltósága és joga van. Az emberek, ésszel és lelkiismerettel bírván, egymással szemben testvéri szellemben kell, hogy viseltessenek.”
„Minden személynek joga van az élethez, a szabadsághoz és a személyi biztonsághoz.”
„A törvény előtt mindenki egyenlő és minden megkülönböztetés nélkül joga van a törvény egyenlő védelméhez.”

Az éves körkérdésben vizsgált téma tekintetében is egyértelműen fogalmaz az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata:
A 18. cikkely kimondja, hogy „Minden személynek joga van a gondolat, a lelkiismeret és a vallás szabadságához, ez a jog magában foglalja a vallás és a meggyőződés megváltoztatásának szabadságát, valamint a vallásnak vagy a meggyőződésnek mind egyénileg, mind együttesen, mind a nyilvánosság előtt, mind a magánéletben oktatás, gyakorlás és szertartások végzése útján való kifejezésre juttatásának jogát.”

Ehhez a 19. cikkely hozzáteszi, hogy „Minden személynek joga van a vélemény és a kifejezés szabadságához, amely magában foglalja azt a jogot, hogy véleménye miatt ne szenvedjen zaklatást, és hogy határokra való tekintet nélkül kutathasson, átvihessen és terjeszthessen híreket és eszméket bármilyen kifejezési módon.”

Arra, hogy vajon a 19. cikkelynek miért is van kiemelt jelentőssége kérdésünk vizsgálata témájában, mindjárt – a belső és a külső kapcsolatok vizsgálata idején – kitérek. Előbb azonban egy – ehhez a témához szorosan kapcsolódó – másik kérdéskört szeretnék tisztázni.

Páholyunk érdemes Főmestere az év elején a körkérdést felvető gondolatai között azt kérdezte, hogy „MI VÉGRE VAGYUNK HÁT, MI SZABADKŐMŰVESEK?”

Néhány gondolattal, a teljesség igénye nélkül, szeretnék hozzájárulni ennek a kérdésnek a megválaszolásához. S mivel a kérdés többértelmű, magam csak az egyik lehetséges értelmezésre próbálom a választ megkeresni.

Ahhoz, hogy Főmesterünk kérdését megválaszoljuk, a következő kérdésekre adandó válaszainkat is tisztázni kell:
Milyennek látjuk a szabadkőművességet? Milyennek akarjuk látni a jövőben? Milyennek látnak mások bennünket? Milyennek akarjuk láttatni magunkat?

E kérdésekre adott válaszok közül nem mindegyik tartozik a ma vizsgált téma körébe. Próbáljunk válaszolni azokra, amelyek a mai téma megértését szolgálják! Előtte azonban lássunk világosan egy tényt!

Minden szervezetnek és minden a szervezetekhez tartozó személynek kettős kötődése, alapvetően két környezete van. Az egyik a belső, a másik a külső környezete.

Jelesül, a belső környezet maga a szabadkőművesség, maga a páholy, ahol a szabadkőműves dolgozik, az a páholy, ahonnan érceit kívül hagyja, távol tartja. A külső környezte pedig, ahol az érceit tartja, használja.

Ennek leszögezése után szeretnék megpróbálni – s csak ebből az aspektusból – válaszolni a kérdésre.

Az inaskátéban a Második felügyelő a „Mi a szabadkőművesség?” kérdésre így válaszol: „Felvilágosult emberek egyetemes szövetsége, akik azért gyűlnek össze, hogy az emberiség szellemi, erkölcsi, anyagi és értelmi tökélesítésén munkálkodjanak.”

A szabadkőműves inasok avatásakor, a páholy Szónoka az avatás előtt álló keresőknek még emlékezetébe idézi a szabadkőművesség legfőbb elveit. Többek között azt mondja, hogy „A mai szabadkőművesség az építőművészetből eredő, ennek jelképrendszerét avatási szertartásokon átörökítő, hagyományos és egyetemes rend. Célja, hogy „az egység központjává váljék, és eszköz, igaz barátságok kötésére olyan személyek között, kik nélküle örökös távolságban maradtak volna.”

Ezt Kazinczy Ferenc így fejezte ki:

„A kőművesség oly társaság, amely egy kis karikát csinál a legjobb szívű emberekből, melyben az ember elfelejti azt a nagy egyenetlenséget, amely a külső világban van, amelyben az ember a királyt és a legalacsonyabb rendű embert testvérének nézi, amelyben elfelejtkezik a világ esztelenségei felől, s azt látván, hogy minden tagban egy a lélek, tudniillik a jónak szeretete, dolgozik, örömkönnyeket sír.”

Ezek után vizsgáljuk meg azt a kérdést, hogy:
Milyennek akarjuk látni mi a jövőben a szabadkőművességet?
Véleményem szerint a szabadkőműves belső környezetében az eleddig tárgyalt szabadkőműves hagyományok és örökség alapján törekszik a közös, kölcsönös előnyökön alapuló kapcsolatok kialakítására, a barátságra, a testvériségre.
A külső környezetében, pedig pont ezeknek az elveknek alapján kell élnie, léteznie, dolgoznia. Ebből következik a szabadkőművesek feladata mindkét környezetében.

A már idézett Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata e tekintetben is irányt mutat. Az előbb idéztem a 19. cikkelyt, amely szerint a véleménynyilvánítás szabad, s hogy emiatt ne szenvedjen senki zaklatást.

A Nyilatkozat egy másik pontján, a 29. cikkelyben azt is kimondja: „A személynek kötelességei vannak a közösséggel szemben, amelynek keretében egyedül lehetséges a személyiség szabad és teljes kifejlődése.”

A szabadkőművesek kötelességei, feladatai a szabadkőművesség belső környezeti világában éppen a szabadkőműves hagyományokra és örökségen alapulnak, s erre épülve kezdődnek el. Nevezetesen, elsőként, ki kell alakítaniuk a páholyon belül a közös, kölcsönös előnyökön alapuló kapcsolatokat.
Ebből fakad a második feladat. A belső kapcsolati körben lefolytatott műhelymunka, a beszélgetések és viták alatt kikristályosodott, közös előnyökön alapuló gondolatvilág alapján hatni a külső környezetre, anélkül, hogy a külső környezet tudná, hogy a szabadkőműves által képviselt gondolatvilág milyen hagyományok és örökség alapján alakult ki.
Másképpen fogalmazva: nem feltétlenül szükséges annak tudatosítása a külső környezetben, hogy a szabadkőművesek által képviselt gondolatvilág milyen hagyományokra, örökségre épül, hogyan is alakult ki, s egyáltalában ezek szabadkőműves gondolatok.

Más szóval: a gondolatoknak akkor is hatniuk kell, ha azok eredetét, alapjait, terjesztőik nem fedik fel a társadalom többi tagja előtt.

A szabadkőművesnek még akkor is a szabadkőművesség alapelvei, hagyományai, és öröksége alapján kell viselkednie, és megnyilvánulnia külső környezetében, ha azt a külső környezete előtt fel nem fedi. A szabadkőművesnek példaképként kell viselkednie még akkor is, ha annak oka nem derülhet ki a külső környezet számára.
A szabadkőműves soha nem felejtheti el, hogy gondolkodás- és szemléletmódjával, emberi tartásával, magatartásával, minden megnyilvánulásával egy hagyomány, egy örökség képviselője. Fogalmazhatunk úgy is, hogy egy hagyományos, örök eszmevilág titkos nagykövete.

Ez pedig hosszú távra történő gondolkodást feltételez, hosszú távú cselekvéssort igényel.

A szabadkőműves hagyományok, és örökség kérdésének vizsgálatakor világosan látni kell, hogy a szabadkőművesség szimbólumai az ősi céhek, társaságok örökségét jelentik, történelmileg a templomokat építő kőművesekhez kapcsolódik. Ahogyan a régi korok építőmesterei a köveket faragták és székesegyházakat építettek belőle, úgy a jelenkor kőművesei, éppen örökségük alapján, a jó szándékú, tisztalelkű embereket kívánják egy baráti társaságba – páholyba – egyesíteni azzal a céllal, hogy végső soron egy jobb társadalmat építsenek fel. Ezt a szabadkőműves hagyomány így fogalmazza meg: „Bölcsesség emelje épületünket! Az Erő tartsa fenn! A Szépség ékesítse”

Összefoglalva – az általam vizsgált aspektusból – így válaszolok páholyunk főmesterének vitaindító kérdésére:

A szabadkőműves hagyományok és örökség alapján az üzenetünk a belső környezet számára:

„Magasztos ügyünk az emberiség haladása, legfőbb óhajunk a gondolat szabadsága, küldetésünk a lelkismereti szabadság, s végső célunk: egyenlő jogok biztosítása minden ember számára.”
Légy egyenlő, szabad, testvér! Légy, egyenlő szabad testvér!