Azt mondják, az iszlám korunk elsőszámú veszélye. Ma csaknem mindenütt ott van az egész világban, az Északi-sarkon és a Szaharában, a saját országaiban, mint Irán vagy Szaud-Arábia, és az európai országokban, kivált Franciaországban, ahol közel ötmillió muszlim él.

Könnyen azt hiheti az ember, és mivel hiheti, hiszik is, hogy az iszlám kultúra vagy civilizáció valami nagyon veszélyes dolog. Honnan ered ez a meglehetősen sötét kép? Miért gondolják, gondoljuk, hogy létezik valamiféle homogén iszlám, egy olyan kultúra vagy civilizáció, amely bárhol és bármikor egységes?

Kétségkívül igaz, hogy ez a jelenség viszonylag új, s néhány évtizeddel ezelőtt bukkant föl; ám jelenkori történelmünkben a 2001. szeptember 11-i sötét dátum jelent fordulópontot. Azóta sokkal világosabban látjuk a világot? Épp ellenkezőleg.

A borzalmas terrortámadás összezavarta gondolatainkat, még azokéit is, akik viszonylag tisztán látnak e kérdésben, ha egyáltalán e bonyolult kérdés föltehető, megoldható és megmagyarázható.

A gondolatok közé indulatok tolultak, a racionális érvelés érzelmi válaszokkal egészül ki, ami, persze, nem elfogadhatatlan, ám ha tisztán szeretnénk látni, jobb az értelem birodalmában maradnunk.

Akárhogy van is, el kell fogadnunk: ez a dátum valamelyest megváltoztatta a világról való látásunkat, régiesebb szóval világnézetünket – a szó eredeti értelmében, mely ugy hangzott: Weltanschauung: világlátás.
Vagyis, ma már könnyedén elhisszük, hogy az iszlám vallás ereje sok mindenre képes, még a legrosszabbra is. Egy isten nevében emberéleteket kiontani, fölforgatni a világ megszokott rendjét, és nem csak rövid időre, hanem hosszú-hosszú évekre; elvégre a New York-i terrortámadás már csaknem egy évtizeddel ezelőtt történt, és nem csak elfelejteni nem lehet, hanem nap mint nap érezzük hatását, ha például repülőtérre megyünk. És itt egy olyan ponttal találkozunk, amely talán problémánk legközepébe visz el.

Isten vagy istenek nevében évezredek óta követnek el gaztetteket, szörnyű bűnöket. Az inkivizició, ez a baljósan hangzó szó, Isten nevében müködött; vagyis az ő nevében követtek el borzalmas dolgokat, kínzásokat, gyilkosságokat. A keresztesháborúk ideológiájába is belekeverték Istent, aki aligha tudott mindarról a borzalomról, amelyet földi helytartói az ő nevében követtek el.

Isten és a vallás tehát sok mindenre fölhasználható, és ha ez csakugyan így is van, föl is használják. Vagyis kérdésünk lényeges eleme az: csakugyan az iszlám vallás-e az, amelyet veszélyesnek gondolunk? És ha igen, miért gondoljuk kevésbé veszélyesnek a többi olyan vallást és valláskört, amely ugyancsak alkalmas arra, hogy a nevében borzalmakat elkövessenek?

Persze, jól tudjuk, hogy mindennek a nevében lehet rosszat cselekedni, akár visszamenőleg is. Nietzschét fasisztává változtatták gondolkodók, mert emberfölötti embere épp kapóra jött a náci rendszernek. Wagnert is náciizálták, igaz, őt nem volt olyan nehéz, mert nem állottak távol tőle antiszemita eszmék. Ha ma az iszlám az ugynevezett európai civilizáció számára fekete bárány, akkor mi lehet ennek az oka? A válasz egyszerűnek tetszik, kivált 200l. szeptember 11-e óta. A terrorizmust – a természeténél fogva – nehezen bocsátja meg az a civilizáció, amely elszenvedi azt. Érdemes visszatekintenünk kissé az ezerkilencszáz hetvenes évekbe, Nyugat-Németországba; két név: Andreas Baaderé és Ulrike Meinhofé, a hozzájuk kapcsolódó Rote Armee Fraktionnal, a Vörös Hadsereg Frakcióval: igazi terrorizmus, sok-sok halottal. Vagy ugyancsak e korban Olaszországban a Brigate Rosse, a Vörös Brigádok, melyek politikai harcot vivtak, de mélyen beléptek az emberek életébe. Ezek az európai terroristák ma már történelem. Az iszlám más problémákat vet ma föl.

Az iszlám vallást semmikép sem azonosíthatjuk a terrorizmussal. A fundamentalisták, a szélsőségesek, a fanatikusok sehol sem jók és sehol sem hasznosak. Sem a vallásban, sem a politikában, és alighanem a magánéletben is kellemetlenek. Zsarnok természetüek, gondolkodásuk végletes, és igy szűklátókörű. Egy ország iszlám hívőinek vagy az iszlám kultúrát valló állampolgároknak azonban miért rónánk föl ezeket a tulajdonságokat? Azért, mert sokan vannak?

Ma már mindenki jól tudja és érzi, hogy az iszlám országok lakói közül mind többen élnek európai kultúrájú országokban. Ebből számos feszültség fakad, s ezekkel ma már mindennaposan találkozunk. A legerősebb jele ennek ma a burka-vita, amely több országban is zajlik. Vagyis hogy hordhassanak-e nők burkát, az egész testet befödő ruházatot vagy ne. Ez az ártatlan viselet lett most az áldozat. A másik ilyen jel sokkal veszedelmesebb: a dán karikaturista évekkel ezelőtti esete, akit szólásának szabadságában ért támadás, s általa a demokrácia intézményét. Föl is lángolt a vita: ragaszkodni vagy visszavonulni.

S itt keresztút előtt állunk, ahogy a hősök a mesében. Választanunk kell, mert nagyjából két lehetőség kínálkozik a számunkra. A befogadó kultúra tűzzel-vassal ragaszkodjék-e saját elveihez, múltjához, megrögzött szabályaihoz, nem engedve meg azt, ami a másiknak természetes, mi több, hitének vagy életgyakorlatának elengedhetetlen föltétele. Konzervatív módon őrizze saját értékeit, ha kell, másokkal, más elvekkel szemben is.

Emellett a klasszikus konzervatív értékrend szól; vagyis az, hogy valamennyire mindig ragszkodnunk kell alapelveinkhez, kultúránknak megalapozó értékeihez, mert ha nem így teszünk, akkor értékeink szép lassan eltünedeznek. A másik út a megenegdő; miért ne fogadnánk el a másikat úgy ahogy van? Miért ne ismernénk őt el a maga teljességében, személyiségének, kultúrájának egészével? Jól látszik, hogy a döntés csak látszólag egyszerű; itt számos olyan elem van, amit a politika tudományában csúnya kifejezéssel „nem szándékolt következmény”-nek neveznek.

Az egész kérdést jól magába sűríti Sólem Aléchem alakja, „Tóbiás, a tejesember” dilemmája, amelyet a „Hegedűs a háztetőn” című film tett népszerűvé számunkra. Meddig lehet elmenni a megengedő viselkedésben, és mennyire kell ragaszkodnunk hagyományainkhoz? Van-e veszély? Van-e iszlám veszély? 200l. szeptember 11-e azt mondja: van. A józan eszünk azt mondja: őrültek, fanatikusok mindig is voltak, jó, ha vigyázunk, de elveinket miattuk ne adjuk föl.

Samuel Huntington a civilizációk összecsapásáról beszélt. Logikus érvelésének az az eredménye, hogy a kultúrák össze fognak csapni, egymással harcba szállni. Nem különböző országok viselnek majd háborút egymással, hanem civilizációk. Jóslata alighanem abból a statisztikai adatból ered, amelyről már volt szó, vagyis hogy mind több és több iszlám kulturájú ember él más kulturájú országban. A klasszikus háborút országok között képzeljük el; úgy, ahogyan azt Hugo Grotius, a nagy németalföldi jogász jogi nézőpontból megírta klasszikus könyvében.

A klasszikus háborúban az országok terjeszkedni akarnak; területet, máskor „életteret”, „Lebensraum”-ot szerezni vagy nyersanyagot, így biztosítani vagy javítani saját életfeltételeiket. Csakhogy Huntington elméletében azt kifogásolhatjuk, hogy egy civilizáció – ez a fogalom különben merőben absztrakt – miért akarna háborút indítani, hová terjeszkedhetne? Egy civilizációt a bennük lakók teszik, szokásaikkal, múltjukkal, vallásukkal és egész életükkel. Hogyan képzelhetnénk el hát egy háborút? Kivált kultúrák közöttit? Ki csap össze kivel?

Az efféle háború nehezen elképzelhető. Látjuk viszont a mindennapok csatáit, a merényleteket, a piacokon robbanó bombákat, a halálos fenyegetéseket. Mindez nagyon is rémséges. Ám nem jelentheti azt, hogy az iszlámban – mint vallásban és kultúrában – ellenséget lássunk. A szabadkőműves látásmód épp azt mondaná: el kell fogadnunk a másikat, és ez a világnézetünk nem függhet attól, hogy a „másikak” milyenek, milyen vallásúak és mennyien vannak. Abszurd is lenne az a gondolat, hogyha kevesen vannak, akkor elfogadjuk őket, ha meg sokan, akkor nem. Veszélyek mindig is vannak, mint ahogy mindig is voltak a világtörténelemben. Alighanem egy darabig lesznek is. Amíg a földön emberek élnek.

Őrültek is, persze, mindig akadnak. A huszadik század megismert egy ámokfutót, aki magával rántotta a mélybe az egész világot. Azóta gazdagabbak vagyunk ezzel a tapasztalattal, bár ez olyan gazdagság, amelytől szívesen megszabadulnánk. Ám ezt nem tehetjük, ezért okosabb, ha beépítjük gondolkodásunkba. De nem szabad odáig elmennünk, hogy óvatosságunk, elővigyázatosságunk tönkre tegye belátásunkat, félelmünk megölje az elveinket. Egyszerűen tisztán kell látnunk, bár ez a tisztán látás éppenséggel nem könnyű dolog. Talán e megválaszolhatatlan kérdésre –– vagyis hogy kell-e félnünk az iszlámtól – a szabadkőművesség sugallhat számunkra választ.

Azt, hogy tartsuk tisztán az elménket, még akkor is, ha így korunkkal, az uralkodni akaró eszmékkel és nagy áramlatokkal szembe kell mennünk.