Ez az írás eredetileg „Ady és a szabadkőművesség” címmel készült, és került bemutatásra 1986-ban a párizsi Martinovics Páholyban.
Ady Endre életművével, és pályafutásával számos irodalomtörténész, kutató foglalkozott már, akik szabadkőműves voltát itt-ott felemlegetik talán, de a Szabadkőművességhez fűződő viszonyát igazán, csak a beavatottak érthetik, értékelhetik.

Köztudott, hogy jó néhány költő, író műveiben találhatunk nyílt szabadkőműves utalásokat (pl.: R.Kipling, Lessing, stb.) vagy a magyarok közül, Kazinczy, Pálóczy Horváth Ádám, stb. Ady életművét lapozgatva azonban úgy tűnik, a kőművességhez való viszonya nem ilyen egyértelmű. Adyt elsősorban, mint költőt ismerjük, pedig újságírói, publicista munkássága legalább annyira jelentős. Bár az életrajzírók megemlítik, hogy tagja volt a „Martinovics” Páholynak, mégis, úgy tűnik, igyekeznek elsiklani fölötte, avagy egyszerűen nem tartották fontos tényezőnek a költő életében. Hol van hát az igazság? Mennyire befolyásolta Ady pályafutását a Szabadkőműves mozgalomban való részvétele, miben hatott rá, s mennyiben tette magáévá a Szabadkőműves értékeket? Tudjuk, hogy költészetét a végletekkel kacérkodó, ellentétekre alapuló szimbólum párok jellemezték, mint Vér-Arany, Isten-Forradalom, Szerelem-Halál stb. De még a leghumanistább érzelmű költeményeiben is inkább dominál a forradalmiság, mint valamely elvont, misztikus, vagy a Szabadkőműves eszmékre hagyományosan jellemző, evolúciós, pozitivista, deista világkép.

Miben nyilvánul hát meg Ady Szabadkőműves munkássága?
Cikkeit, és verseit összevetve, egy olyan polgári radikális értékrendben, amelyet egyfajta szocialista eszmékkel rokon, egyetemes humanizmus jellemez. Ady radikalizmusa azonban nem értett mindig és mindenkor egyet a századforduló szabadkőműves páholyainak, olykor egymásnak is ellentmondó elveivel. Hol is kezdődött Ady Szabadkőműves pályafutása:
A „Királyi Művészet” gyakorlóival való kapcsolata még a nagyváradi újságíróskodás idejére nyúlik vissza, s mint ahogy az alábbiakban látni fogjuk, már akkor, szinte kizárólag Szabadkőművesek vették körül.

NAGYVÁRAD

Amikor Ady újságíróként bekerült az akkori magyar közéletbe, az egyik oldalon a makacs konzervativizmus állt, célzatosan félreértelmező múltidézésével. A másikon a ’48-ra farizeus módon hivatkozó, naiv illuzionista hazafiaskodás, a valóságos hazai társadalmi helyzet felismerése nélkül mely többféle, függetlenséginek nevezett pártcsoportosulást jelentett. Ugyanakkor, mindkettő keveredett nacionalizmussal és Európára hivatkozással. Ady ezeket, és ezek árnyalatait nem vállalta. Ő már nagyon korán, a pártmanőverektől, napi politikai aktualitásoktól mentes publicisztikát keresett, és talált a művelt, racionális, a rövidlejáratú kormánypolitikától joggal tartózkodó, távlatos csoportoknál. Azokhoz vonzódott, akik a magyar polgári átalakulást tervezték, és szervezték hosszú távon, a maguk módján – akkor persze –, lehetőségeikhez és lehetséges tájékozottságukhoz mérten. Ezek pedig, akkori magyar szabadkőművesek voltak. Akik – a jelek szerint – nem mindenben értettek egyet egymással, s páholyonként sem. Azt is tudjuk, hogy a XX század elején a német, osztrák, svéd, magyar, angol, francia szabadkőművesek elvi egyetértésük mellett sokféle vitában álltak egymással saját köreiken belül is. Ady már kezdetben a radikálisabbakhoz vonzódott, és csatlakozott. Ilyen központ volt a „László Király Páholy” Nagyváradon. Az Adyféle belső vitatkozó, szerintem mindig az adott szervezet szellemi pezsgését segíti máig is. Ady őszintén vallotta és hitte amit írt, de egyfajta belső szervezeti fegyelmet, előírásokat – ha vállalt is – nem tartott be. Ismeretes szabados életvitele, ami egyébként nem kifejezetten jellemző a Szabadkőművesekre. Még az elvbarátaival való vitát is személyes jogának tartotta. Közismert kijelentése szállóigévé vált: „A vélemény-nyilvánítás szabadsága az egyetemes és magyar közjó érdekében emberi jog és kötelesség.” Szerencsére fiatalon találkozott olyanokkal, akik ezt hozzá időben közvetítették, és tovább is táplálták benne. Ők nyitottak szemet elsőnek számára a magyar és az európai társadalomban. Csak hogy Ady annyira szuverén személyiség volt, hogy mindezt egyénien írta meg cikkeiben, verseiben.
Egy kis túlzással megállapíthatnánk, hogy a századforduló politikai irányának alakulását nem a politikai pártok, hanem a szabadkőművesség fejezte ki legjobban. A ’67 és ’48 között folyó közjogi harc csak a hamu alatt parázsló tűz eltakarására szolgált. A tüzet maga a Szabadkőművesség is élesztette, amely az u.n. feltörekvő munkásság világnézete, és a lehanyatló burzsoá szabadelvűség között állt, és mintegy harmadik utat akart megjelölni. A magyar Szabadkőművesség radikális fókusza, a már említett „László Király” páholy már 1899-ben kiadta „Egy felirat” címen dr. Berkovits Ferenc munkáját, amely a Magyarországi Szimbolikus Nagypáholyhoz, vagyis az akkori magyar Szabadkőművesség vezetőségéhez intézett felirat formájában követeli, hogy a magyar Szabadkőművesség a karitatív tevékenységről térjen át a radikális újítások útjára. De természetesen ezen kívül Ady nagyváradi működése éveiben számos füzet jelent meg a László Király Páholymunkájáról, és feladatairól. (ezekből a füzetekből néhány eredeti példányra sikerült szert tennem, információim egyenes forrásból származnak) E szabadkőműves kiadványok egyike – másika valószínűleg Ady kezébe került. De egészen bizonyosan olvasta dr. Berkovits Ferenc 1900 márciusában kiadott „Poscimus” című füzetét, amely a Szabadság nyomdájában, Laszky Árminnál jelent meg, ahol Ady is dolgozott. Ez a tartalmas írásmű, izzó tiltakozásnak ad hangot minden felekezetisség ellen, és felfogásának nyomát Ady későbbi cikkeiben határozottan fellelhetjük. De a különböző társadalmi problémákat vitató Szabadkőműves füzeteken kívül Ady a város életében fontos szerepet játszó, más szabadkőműves akciónak is szemtanúja lehetett. Ilyen volt, pl. az 1903 okt. 24.-én kezdődő nagyváradi vándorgyűlés. Erről a vándorgyűlésről a Nagyváradi Napló 1903. október 23.-i számában a következő előzetes híradást közölte: részlet
„…A szabadkőművesek holnap kezdődő vándorgyűlése a nagyváradi László király páholy akciójának eredménye. Innen került ki az indítvány, hogy a szabadkőműves testvérek bizonyos közös munkásságot igénylőeszmék megvitatására évenként egyszer más-más városban vándorgyűlésre jöjjenek össze … többek között a következő kérdéseket fogják az előadók ismertetése után megvitatni:
– Iszákosság elleni küzdelem
– Az oktatásügy államosítása
– A gyermekvédelem kérdése
– A munkanélküliek helyzetének javítása
– A törvénytelen gyermekek helyzetének javítása
– Etika (szabadgondolkozó) szövetség alakítása
…különösen Szeged, Arad, Temesvár, Kolozsvár, Győr, Pozsony, Szombathely, Sopron és Kassa városokból jönnek sokan. Részt vesznek a nagyváradi vándorgyűlésen az osztrák szabadkőművesek is, akik a pozsonyi páholyhoz tartoznak, miután az osztrák reakcionárius (sic) törvények nem engedik meg nekik a páholyokban való egyesülést és működést.”

Erről a vándorgyűlésről Ady Endre a következő cikkében így vélekedik:
(idézet: ARS LIBERORUM MURATORUM eredeti kézírás alapján szó szerint)

ARS LIBERORUM MURATORUM

A most jövő napokban magyar kongresszus lesz valahol. Az újságok nem fognak harangozni hozzá. Ez a magyar kongresszus fölöttébb lármátlanul készül. Még mi sem áruljuk el, hogy hol lesz. Szinte jól esik s akarjuk, hogy ez a titokzatosság tegyen nyugtalanná egy olyan hatalmas tábort, melynek pedig ma legkevesebb oka van e nyugtalan kis országban nyugtalankodnia. No de lengessük meg a nem is olyan nagyon vörös kendőt: a magyar szabadkőmívesek tartanak kongresszust a napokban. Valamelyik vidéki városban. Kutassák ki, hol azok, akik igen kíváncsiak. A királyi művészet embereire nem is lehet túlságosan haragudni, hogy páholyaikba beássák magukat. Ez a titokzatosság valami nagyon szükségest pótol. Az erőt. Baj volna, nagy baj volna, ha az ars liberorum muratorum néma páholyai legendákat nem keltenének, szűkölő, nyugtalan, riasztó érzéseket némely helyen. Miért tudják meg az ellenséges emberek, hogy a magyar szabadkőmíveseknek van titkolni valójuk, de nem az, amire ők gondolnak? Más, egészen más. A kisded csökönyösségek, formák, jelek, szimbólumok nem félnek immár a világosságtól. De amit a profán világ sárkányvérnek lát, az csak ingyen tej. A nagy építőmester pihenteti a szerszámait. Az emberi társadalmak nagy forrongása meglehetősen erősen hatolt be a vakolócsarnokokba. Felturbálta (kavarta) őket. No és különösen felturbálta itt nálunk, hol oly fájdalmasan, szinte kórosan több és egyre több a különösség. A magyar szabadkőmíveseket ma már csak az olcsó szamaritánusság lobogójával lehet együtt tartani. És sok csuha alatt gyönyörűséggel vernének a szívek, ha tudnák, hogy milyen komolyan nem békétlenkednek, nem izgatnak, és legfőképpen nem építenek az építők, és hogy a mégiscsak sok intellektussal rendelkező sereg, mennyire gyermeke a kis magyar társadalomnak! Hogy vigyáznak egy-egy páholyban, hogy véletlenül nagyon nagy ne legyen a zsidók numerusa! Úgynevezett kényes ügyekben pedig a legrendezettebben keresztény testvérnek, a róm. katolikusnak kell okvetlenül kirukkolnia. É a domináló jelszó is olyan kegyes: nem keressük az ellentéteket! Egy-egy rakoncátlan, nyugtalan páholyra ráfekszik öt-hat nagy szabadkőmíves tekintély. Nem szabad forradalmaskodni, mert baj lesz. Ma a magyar szabadkőmíves páholyok jó része alig végez mást, mint ama néhány jámbor Szent János rendű páholyok. Úgy tetszik nekünk, hogy az ars liberorum muratorum institúciója kikorhadt a mai társadalomból. Mintha nem tudná már magát szükségessé tenni. Mintha meglátszanék rajta – Magyarországon különösen – az, hogy az Esterházyak, Károlyiak, Komáromy Gyurkák támasztották volna fel, akik valójában aligha akarták, hogy a magyar szabadkőmívesség fölforgassa ezt a szép rendet, ami legépebben e szép kis országban áll még. Aztán még mindig elég szabad az a fránya sajtó. Legvégül pedig jöttek a rosszmodorú szocialisták. Ezek nem használnak vakolólapátot, kis kalapácsot és körzőt. Ezek csákánnyal dolgoznak, s éppen nem kímélik a cirkulusokat. Az első keresztények a katakombákból dómokba költöztek. Az új társadalmi forradalom sem operálhat zárt csarnokokban, pislogó fény mellett. Ezt hirdeti is már néhány magyar szabadkőmíves páholy. Hiába hirdeti. A Nagy Páholy fegyelmet tart, s a Nagy Páholyban kiváló társadalmi állású férfiak ülnek. Mindez pedig előttünk, profánok előtt is ismert dolog. Tudunk nagy leszereltetésekről. De tudunk még mindig makacs reformtervekről is, hogy szabaduljon fel a rituálék sziklájáról a magyar szabadkőmívesség, hogy álljon a társadalmi mozgalmak élére, hogy a természettudományi, a szabad gondolkodás pazarabb magvetőjévé legyen végre, hogy szakítsa meg azokkal a külföldi páholyokkal az érintkezést, melyek vallás, faj vagy szín szerint különböztetnek meg embereket, hogy nyílt harcra induljon a klerikalizmus ellen stb.
E betegen, őrülten kavargó kis országban, hol semmiben sem lehet bízni, de a szalmaszálba is kapaszkodni kell, mégiscsak figyelni kell az ars liberorum muratorumra. Históriai erjedés folyik itt most, s a hanyatló cezarizmus mintha itt készülne kitombolni magát. A szabadkőmíveseknek mégiscsak azoknak illenék lenniök, kik munkásan és fanatikusan hisznek az emberben, a haladásban, a fejlődésben, a célban. Nekik Nietzsche sem lehet apostoluk, de Rampolla sem talán.
A magyar szabadkmőmívesek a napokban olyan páholyban kongresszusoznak, mely harciasnak keresztelt páholy, s a kongresszus kénytelen lesz a többek között egy rég remegett tárggyal is foglalkozni: a klerikalizmus elleni szükséges harccal. Lehet, hogy a kongresszus csak annyiban fog különbözni a többi magyar kongresszustól, hogy sem a jelenvoltakról, sem a tósztokról nem fog beszámolni a kőnyomatos. De talán-talán a királyi művészet ezúttal királyi lesz csakugyan. Ha nem lesz, fölbomolhat máris. Úgyis bomlik már itt minden, minden…”

Ez a cikk, amelyet Ady a „Jövendő”-ben (Bródy hetilapja) történő közlés céljából küldött Bródynak, nem jelent meg. Az u.n. kritikai kiadás Ady E. összes prózai művei IV. kötet, azt írja róla, hogy: „Adynak ez a cikke már kiábrándulását tükrözi a szabadkőművességből…” Szerintem túlzás, hiszen tudjuk, hogy Adyt csak kilenc évvel később, 1912. május 3.-án avatták be a „Martinovics Páholy”-ban. A cikk egyáltalán nem adja föl a Szabadkőműves eszméket, elveket, nem fordul velük szembe, nem is ábrándul ki belőlük. Ellenben, éppen ezeknek a nemes eszméknek a jegyében, és vállalásával bírálja az olyan hazai Szabadkőműves köröket, amelyek kicsinyes humanitáriuskodással vélnek eleget tenni vállalt egyetemes emberi kötelezettségeiknek.
Ami az ingyen tejet illeti, a szabadkőművesek egyik jótékonysági akciója volt. (Ha jól tudom, Móra (?) is írt egy kis novellát: „Péter a csaló” címmel, amelyben, az iskolában osztott ingyen tejről van szó. Móra is Szabadkőműves volt)
Ady már 1902. december 21.-én cikket írt a Nagyváradi Naplóban: „Az ingyen kenyér morálja” címmel. Ebben többek között azt hangoztatja, hogy az ingyen kenyér, az ínség -akció, a jótékonykodás szükséges és átmeneti rossz, amelynek: „…ama még beláthatatlan időkig „van jogosultsága „mikor a proletár is kap jogokat, fog tudni gondolkozni, s állandóan kap munkát.”
Karácsony előtt ugyanis Nagyváradon társadalmi jótékonysági akció indult, amelyben a városi tanács, a Nőegylet, és a Szent László Szabadkőműves Páholy is rész vett.
„A nagyváradi szabadkőművesség – írja Kovalovszky Miklós (Emlékezések Ady Endréről c. művében) – így a Szent László páholy szerepe és hatása országos viszonylatban is igen jelentős volt. Vezetői a város közéletének szóvivői lettek. A radikális mozgalom, a Társadalomtudományi Társaság és a Huszadik Század felé ők irányították Ady érdeklődését.
A „Komáromy Gyurkákkal” kapcsolatban pedig tudjuk, hogy K. Gy. dúsgazdag bihari nábob volt. A név azért kerül elő Ady cikkében, mert Váradon akadtak gazdag polgárok, akik mulatozásaik közben komoly pénzadományokat ajánlottak föl a népkonyhának, az iparos menházaknak stb. Ady erről is írt „Az ősi virtus „1903. márc. 25.-i cikkében.

Egyébként, ebből a kritikai álláspontból kitűnik, hogy Ady meglehetősen jól tájékozott volt a Szabadkőművesség akkori hazai helyzetéről, és egyes Páholyok, sőt egészen az országos Nagypáholy viszonyait illetően. Hogy milyen összeköttetések révén, az a baráti körének tárgyalása során fog kiderülni. A cikkhez csatolt, Bródynak küldött levele is arra vall, hogy még ebben a kritikai állásfoglalásban is bizonytalan volt. Ilyeneket írt:
„… hirtelen csaptam össze… Nem is akartam megírni…” A cikkel kapcsolatban Brüll Bertának küldött levelében, pedig úgy értékeli: „…nagyon szép és szomorú cikket küldtem…” Ebből is látszik, hogy ő csak a nagyra hivatott mozgalom hazai tevékenységének ellanyhulásával, elkényelmesedésével elégedetlen valójában. Hogy a cikk miért nem jelent meg, nem egyértelmű. Valószínűleg Bródy is úgy érezte, hogy ezzel csak felszítaná az egyébként is lappangó ellentéteket a páholyok között, továbbá okot adna a Szabadkőművesség külső bírálatára. Mindazonáltal, véleményem szerint ez a cikk világítja meg legjobban, mit is vallott Ady a Szabadkőművesség feladatáról.
De lássuk, kik is voltak Ady nagyváradi barátai!

Nagyvárad társadalmának a századforduló idején egyik legtekintélyesebb tagja, sőt vezérfia dr. Várady Zsigmond ügyvéd volt. Tudjuk róla, hogy Főmestere volt a „László Király Páholy-nak” . Várady nagy híve volt Adynak. Mint publicistát rendkívül nagyra értékelte, amint hogy Ady rá is szolgált erre az elismerésre. Várady nagyon jól tudta, hogy Adynak nincs valami fényes fizetése, amellett könnyelmű életet él, sokat költ, amire persze nem telik szerény jövedelméből. Ez okból Várady anyagilag is pártfogolni akarta Adyt, viszont jól tudta, hogy ha nyíltan teszi ezt, Ady az ő úri gőgjében és büszkeségében nem fogadná el tőle. Ezért aztán ahhoz a módhoz folyamodott, hogy névtelenül segítette. Várady nagy műveltsége igazi haladó szellemmel párosult. Általános feltűnést keltett, pl. a „László Király Páholy” kiadványainak sorában megjelent „Társadalmi programja” 1900.-ban, amelyben egyrészt megkérdőjelezi a rítus gyakorlásának, mint egyetlen és kötelező feladatnak a jelentőségét, másrészt minden páholyra nézve kötelező, kidolgozandó programot ajánl; úgy, mint az általános választójog, az állami népoktatás, az egyházi javak és hitbizományok eltörlésének kérdéseit.

Idézetek:
„…Azt kívánjuk, hogy a magyar szabadkőművesség a magyar nemzet haladását szolgálni megkezdje, és ezt annál hangosabban követeljük, mert látjuk, hogy nincs az egész nemzetben más tényező, amely a valódi haladást ez idő szerint követelhetné…
…Ha valaki eme komoly követelésünkre az feleli, hogy a szabadkőművesi haladás nem ilyenekben, hanem abból áll, hogy évről-évre több délamerikai (sic) állam páholyai nevezzenek a nagygyűlésre képviselőket, és hogy minél több páholy minél több munkán végezze el a szabadkőművesi rituálét: akkor mi erre azt válaszoljuk, hogy a bábuzás gyermekmulatságaiból már rég kinőttünk és a ki bennünket ismét olyanokra fogni és azokkal kielégíteni akar: annak nálunk eleve is veszett ügye van. Mert mi e szertartásokat igenis elfogadjuk, mint a kőművesi haladás czéljai (sic)t szolgáló egyének külső összekötő kapcsát, formáit és jelét: de lényegnek és végkielégítésnek e formákat elfogadni hajlandók nem vagyunk, mint ahogy – bocsánat, ha az élet példája triviális – a legrövidlátóbb (sic) parasztlegény sem fogad el egy szép míderbe szorított, mindenféle zsírral kifestett fabábot becsületesen egészséges szerelme tárgya gyanánt…”

A füzet Sonnenfeld Adolf műnyomdájában készült, aki szintén tagja volt a László Király Páholynak)
Várady ugyanakkor lelkes híve volt a Tiszáknak, később képviselő lett. Ez a kettősség kergette tragikus meghasonulásba a reakciós választójogi törvényjavaslat miatt (amiről később szó lesz) és öngyilkos lett.
Ady igen nagyra becsülte őt, s emberi értékei mellett külön is vonzotta, hogy benne látta megtestesülni, a harcos, szabadelvű kálvinistát. Ezért kereste barátságát és társaságát. Gyakori kávéházi, és szerkesztőségi együttlétük gazdagította Ady műveltségét, szélesítette szellemi látókörét. Várady nagy hatással volt világnézeti fejlődésében, mint tanítómestere és példaképe. Ady vonzódását, és tiszteletét egyaránt mutatja, hogy számtalanszor említi cikkeiben, tekintélyként hivatkozik rá, ha vitázik is vele néha. Pl.: „Felekezeti részegség” c. cikkében, amely a Nagyváradi Napló 1902. február 19.-én jelent meg. Aposztrofálja, s rá utalva tiltakozik mindenféle felekezeti elfogultság, fanatizmus, ultramontanizmus ellen.
Hasonlóképpen a saját sorstársának és elvbarátjának vallja Váradyt az „Extripatio haeresum” c. cikkében is (NN. 1092 okt. 4.) Ez a cikk indulatosan tiltakozik XIII. Leó pápa egy körlevele ellen, amely az eretnekségek kiirtásáért való imádkozást ajánlja a katolikusoknak. Máshol dicséri Várady Zsigmond cikkeit, amelyet egy párbajellenes liga létrehozásának érdekében írt. (NN. 1902 dec. 7.) Vagy pl.: lelkes egyetértését nyilvánítja, amikor Várady a Szabadelvű Párt (akkori kormánypárt) helyi csoportjának tétlenségét és tehetetlenségét bírálja. „A megriadt nyáj” c. cikkében is Várady Zsigmond elveit vallja, amikor az elfogult katolikus klerikalizmust, a felekezeti gyűlölködést szító elemeket támadja. Többek között ilyeneket ír:
„A nyáj – t. i. az európai társadalom – attól riadt meg, hogy milyen messze elcsatangolt. Kezdte a francia forradalommal, s vissza-visszahajkurászva mindig messzebb járt a régi akoltól. Ettől riadt meg szörnyűen. Azóta fél, remeg. Most hát búvik, ahova csak tud…
Svédországban a nép királya a szabadkőművesek nagymestere, aki alázatos hangon üdvözli Ibsent, a nála felségesebbet. A szász király ukázt adott ki, hogy őt, a visszaérőt ünnepi ruhában s kedvvel üdvözölje az utca népe. Vilmos császár külön tömlöcöt épít a szaporodó újságíró raboknak. Angolországban apotheozis (sic) készül a közért halni is kész újságírás számára… Bizonyosság csak az emberiség legszentebb, mártír nációjában, a franciában van. S ez a bizonyosság is forradalom…” (NN. 1903 ápr. 12.)
Egy másik cikke miatt „Ábel páter misézik” (NN. 1903 július 31.) amelyben hasonló húrokat pengetett, az „Alkotmány” c. ultramontán lap így támadta meg: „A szabadkőműves köpködéseiről ismeretes Nagyváradi Napló, amelyben az egész nagyváradi szabadkőműves telep trágyakészletét szokta elhelyezni… stb.”
Nem vitás, ebben az időben a Nagyváradi Napló szerkesztősége, szinte kizárólag szabadkőművesekből állt. Kezdve dr. Dési Gézával, a felelős szerkesztővel, Ady barátjával, akink egyébként az esküvőjén Ady volt az egyik tanú.
De Ady nem csak a Naplónak dolgozott. Cikkei jelentek meg a „Szabadság” c. lapban, melyet Halász Lajos – szintén Szabadkőműves – vezetett, avagy a dr. Kurlender Ede által szerkesztett „Színházi Újság”-ban. Kurlender is a „László Király Páholy” tagja volt.
1903. szeptemberében „Haladás” címmel új lap indult Váradon. A „Szabadság” c. lap így harangozta be: „…igazán és erősen fogja szolgálni a címében kifejezett eszmét. A Haladást, kitűzött céljában értékes munkatársak fogják támogatni. Egyelőre a nagyváradi társadalom alábbi vezető férfiai és írói ígérték meg közreműködésüket.: Ady E. Bíró Márk, Dési Géza, Edelman Menyhért, Hajós Izsó, Kripka Henrik, Kurlender Ede, Lengyel Géza, Palásty Marcel, Sarkadi Lajos, Várady Zsigmond, Váradi Ödön, Papp János. A felsorolt személyek, Adyt, Palástyt, és Lengyelt kivéve mind szabadkőművesek voltak. A lap tehát a „László Király Páholy” lapjának készült. De csak három ízben jelent meg, illetve csak ennyit ismerünk belőle. Ady Endrét, bár nem volt tagja a páholynak, maguk közé számították. Később is láthatjuk ugyanezt a jelenséget; 1905. május 28.-án, megalakult Budapesten a Szabadgondolkodók Magyarországi Egyesülete. Ez is Szabadkőműves szervezet volt. Elnökévé Apáthy István, kolozsvári egyetemi tanárt, az „Unió” Szabadkőműves Páholy főmesterét választották. A lapukban közzétett hosszú választmányi névsorban az első helyen olvashatjuk Ady nevét.
De Adynak, Lédával való megismerkedése sem alapulhatott teljesen a véletlenre, hiszen Brüll Samu, Léda apja Adyt söröző kompániából ismerte, s azt is tudjuk róla, hogy tagja volt a László Király Páholy-nak.
Vázsonyi Vilmos (akiről már hallhattunk egy kitűnő táblát a Jászi O. Páholy-ban), az 1901-ben magválasztott parlament egyetlen demokrata fémjelzésű képviselője, 1902. április 14.-én, Nagyváradon a Martinovics perről tartott előadást. Ady állandóan Vázsonyi kíséretében volt található. Még a szabósegédek szakegyletének megalakulásakor rendezett mulatságra is elkíséri Kurlender Edével. Fehér Dezső, szintén Szabadkőműves., a Nagyváradi Napló egyik szerkesztője szerint a Vázsonyi ottlétekor rendezett tüntetésen Ady a következő beszédet intézte a tömeghez.
„Az eddig bujkáló, de gondosan ápolt s immár ijesztően felnőtt nagyváradi klerikalizmus arra akarta felhasználni Vázsonyi eljövetelét, hogy erejét nyilvánosan is felmutassa. A terv Nagyvárad demokratikus népének tüntető szeretetével szemben fiaskót vallott. Aki csak egy kicsit szabadelvű, aki csak egy kicsit jobban szereti a világosságot, mint a sötétséget, az Vázsonyi védelmére sietett, mert érezte, hogy nem szabad e hatalmas talentumú, merész ember üldözését némán szemlélni…”

Maguk, a szellemi vezetők, mint dr. Berkovits Ferenc, Sarkadi Lajos, Huzella Gyula (nem Szabadkőműves.) és mások, a polgári társadalom magasabb köreihez tartoztak, és csak nagyon megválogatott embereket fogadtak be a páholyukba. Ugyanakkor – úgy tűnik –, több volt a jelszó, mint a hit, és több volt a lendület, mint a mélyre hatolás. A szervezett munkások egyre többet hallattak magukról. Egymást érték a sztrájkok. 1095-ben már mintegy 300 munkabeszüntetésre került sor, amelyek az ország összes nagy ipari városát érintették.
A szabadkőművesség radikális vezetői is, hovatovább, megriadtak a munkásosztály erősödő mozgalmaitól, amit később az Első Világháború izgalmai is fűtöttek. A páholyt bankigazgatók, pénzintézeti fiskálisok, földbirtokosok, háztulajdonosok töltötték meg, vagy pedig, a század eleji radikálisok vagyonosodtak meg, és a híres „László Király Páholy elvesztette lendületét. Főleg két szocialista tag: Ágoston Péter és dr. Rozvány Jenő követelték a szabadkőműves szellemnek megfelelő tevékenységet benn a páholyban, és kint a fórumon is. A nagypolgári tagok, akik 1900-ban a „Társadalmi programot” vallották, később, lassúbb tempót akartak diktálni, vagy politikai helyzetükben önmagukkal kerültek súlyos ellentmondásba, mint pl. Várady Zsigmond. Csakhamar páholyszakadás következett be, a fiatalabb nemzedék, és főleg a szép számmal szabadkőművessé avatott tanár és tanító, Ágoston Péter és Rozvány Jenő vezetésével kivált a páholyból, és „Bihar” néven új páholyt alakított. A vergiliusi lázadó jelszót követték: „flectere si nequeo superos, Acheronta movebo” – ha az égieket nem tudom meghajlítani, a poklokat fogom megmozgatni – Tudjuk, hogy a XIX század végén, és a XX század elején, a város mindkét vezető református lelkésze felvétette magát a páholyba. Ezzel vélték képviselni a Heinétől említett „protestantische Sendungot” – a protestáns küldetést – De ez a két lelkész az idők során kilépett, mert a mögöttük álló polgári hívek nem nézték jó szemmel papjaik szabadkőműves meggyőződését.

BUDAPEST

1896-ban történt megalakulása óta a maga következetes liberalizmusával, hangoztatott szellemi függetlenségével s a mögötte sejtett szabadkőműves rokonszenvvel mindig is a radikális gondokozású fiatal intellektuelek gyülekezőhelye volt a Budapesti Napló, mely Ady pályafutásában is nagy szerepet játszott. Olyan, hosszabb-rövidebb ideig a lap kötelékébe tartozó munkatársak adtak itt rangot az újságíró névnek, mint Thúry Zoltán, Papp Dániel, Lyka Károly. Az 1905-1906-os politikai válság idején, a választójogi harcot vállaló következetességével még inkább megnőtt a merész gondolkozású fiatalok előtt a lap vonzereje. Külső munkatársai közé tartoztak ekkor a Társadalomtudományi Társaság balszárnyának olyan reprezentánsai is, mint Jászi Oszkár, Rácz Gyula. A lap szerkesztője Vészi József, majd Kabos Ede volt, mind a ketten Szabadkőművesek. A belső munkatársak sorában pedig – ha különböző időpontokban s különböző tartóssággal is – de alig két év alatt, 1905-1907 között olyan nevek tűnnek fel, mint Ady Endre, Bíró Lajos, Csáth Géza, Goda Géza, Hegedűs Gyula, Kosztolányi Dezső, Lengyel Géza, Molnár Ferenc, Színi Gyula.
Láthatólag, nyugtalan, erjesztő emberek vették körül Adyt. És ez a szellemi műhely kétségtelenül formálta radikalizmusát. Az új nagyvárosi kultúra, az európai szintű magyar kultúra utáni vágya is itt teljesedett ki. Ennek ellenére mégsem tudott otthonra találni ebben a szerkesztőségben.
Legközelebb, még a lap vezető gárdáját, Vészit, Kabost, Bírót érezte magához, de zavartalan jó viszonyt velük sem sikerült kialakítania. Számos levelében panaszkodik rájuk, türelmetlen szavakat használ: „…szabadulni akarok a laptól …távozom innen még elsején” stb.- írta 1905 augusztusában és később is idegesítő ellentétekről számol be: „Ez a lekötött szerkesztőségi élet megöl… Kabossal, Bíróval kimondott, vagy titkos harcban állok…” Pedig az „Új versek” költőjét éppen Kabos Ede bátorította, sőt többet tett annál. A maga csöndes terrorjával, mint szerkesztő, valósággal kipréselte az Ady-műveket. „Te voltál az aki, mikor nyolc-kilenc év előtt elnémító erővel röhögték ki a verseim, reám parancsoltál, hogy írjak, és ne féljek” – vallotta róla évek múltán is Ady. („Az egyedüliség vigasza” Kabos Ede atyai barátjának; ajánlás)

Bíró Lajost még Nagyváradról ismerte, mitöbb, Pestre kerülve közös albérletbe költöztek, s még 1904 nyarán, egyik Párizsból írt levelében is így emlékezik meg róla:
„…hosszú esztendők óta szerettem jobban önmagamnál…” vagy máshol: „…talán egész életemben a te hatásod volt rám a legerősebb, a legmaradandóbb…”. Lengyel Géza szerint pusztán személyi indítékok rejlettek Ady későbbi ingerült kifakadásai mögött. Ady ugyanis olykor elhanyagolta, Vészi és Kabos viszont megkívánta a pontos szerkesztőségi munkát. Lehet, hogy így volt, bár ellentmond ennek a feltételezésnek a kritikai kiadás prózai köteteiből tükrözött hatalmas méretű újságírói munka. De akár helytáll Lengyel Géza megállapítása, akár nem, egyet kétségbevonhatatlanul jeleztek: az újból, meg újból megismétlődő súrlódások igazolták, hogy minden barátság és tisztelet ellenére is, fenntartásos volt Adynak a Budapesti Napló szerkesztőségéhez való viszonya.

Az első igazi, és országos sikert hozó Ady verseskötet az ÚJ VERSEK szabadkőműves kiadónál jelent meg. A Pallas kiadóról van szó, amelyik 1906-ban adta ki a kötetet, majd Ady életében még háromszor (1912, 1918, 1919). Erről így írt, az ugyancsak szabadkőműves Kabos Ede:
„Mikor az első igazi verseit – már az Új verseket – kötetbe akarta gyűjteni, a kiadó, aki nem rajongott a verseskönyvekért, ezt az egy könyvet nem akarta többet kiengedni a kezéből s inkább előleget adott rá, ha kell – szokta mondani –akár a hatvanadik kiadásra is. Évek múlva, és külföldön se fordult hiába ehhez a kiadójához. Ez az egy pénzforrása soha nem apadt el.”
Ady verseskötetének megszületésében kétségtelenül szerepet játszott a magyar polgári, felvilágosult, radikális eszméknek számos képviselője, de mindenek előtt Jászi Oszkár.

Ady ezt írta visszaemlékezésében: „Alig nyolc évvel ezelőtt, amikor éppen a „Huszadik Század” s a Társadalomtudományi Társaság embereitől vártam mindent, ami megértésben kapható s nekem okvetlenül, halálosan kellett, gyóntam, már le valamit ebből.” Jászi lelkendező üdvözlő levelet írt Adynak, benne többek között: „…de többé nem tudtam letenni (tu.i. az Új Verseket) és ezen a napon nem dolgoztam többé tovább. És boldog voltam, nagyon boldog, hogy magyarul ilyen dolgokat lehet olvasni. Mégpedig eredeti és nem utánzott verseket… az esztétikai gyönyörűség mellett vigaszt is éreztem, amikor az Ön költeményeit olvastam. Hogy mégis csak virrad minálunk is…”

Egy másik kultúrkörrel kapcsolatban Ady így nyilatkozik: „Ezt a fiatal kört, ezt a Természettudományi Társaságot az intellektuális és az élettel számoló élet oázisának tartjuk egyre többen a magyar Szaharán.” Minden esetre Jászi és társainak antifeudális polgári radikalizmusa erős bátorítást adott a „A magyar ugaron” c. versciklushoz. Egyébként Ady az egész versciklust Jászi Oszkárnak ajánlja.

Nagyvárad és Pest mellett Kolozsváron is alakult Adyt támogató, pártoló baráti kör. Főleg Bölöni György, Ady holtig hű barátja, párizsi útjain kísérője, és a francia irodalomban, képzőművészetben, több tekintetben eligazítója is. Bölöni szerint ez a kolozsvári pártoló-baráti kör a következőkből állt: (szintén szabadkőművesek) Fejér Lipót matematikus, egyetemi tanár, (1880-1959) később akadémikus, Kossuth díjas világhírű tudós, Incze Sándor lapszerkesztő, Lukács Hugó orvos (az ekkor már sűrűn szanatóriumba kényszerülő Ady kezelő orvosa). Bölöni maga is tagja volt a testvériségnek. Így ír erről Az igazi Ady c. több kiadást megért könyvében, amikor a Világ c. lappal való meghasonulásukat magyarázza. „A Huszadik Századnál világnézetileg homogénebb csoport nem állt Ady mögött, és ennek a folyóiratnak tágabb vezérkaránál Ady sem állt világnézetileg senkihez sem közelebb. E folyóirat céltudatos munkássága, Jászi Oszkár, Szabó Ervin, Pikler Gyula, Szende Pál, Rónai Zoltán és még néhány tiszta szellemű férfi vezetésével többet tett a magyar gondolat feudalizmus ellenes átformálására bármely más szellemi csoportosulásnál.”

Ady kapcsolata a „Huszadik Századdal” és a Társadalomtudományi Társasággal már Nagyváradon kezdődött. Somló Bódog jogász, egyetemi tanár, a magyar szociológia korai alakja Harkányi Edével és Pikler Gyulával részt vett a Társadalomtudományi Társaság megalapításában. 1903 márc. 29.-i ülésükön Somló B. felolvasta „A társadalmi fejlődésről és néhány gyakorlati alkalmazásról” című tanulmányát. A „Huszadik Század” márciusi száma közölt az előadás szövegét, és ismertette az előadást követő vitát. Ady cikket írt róla. De a szöveget eltorzítva fölküldték a miniszterhez, mint monarchia elleni izgatást. Végül Somlót fölmentette a parlament, és ezt Ady a klerikalizmus elleni harc győzelmeként értékelte. Ady akkor került először szorosabb kapcsolatba a haladó szociológiai irányzatokkal és a radikális politikai mozgalom képviselőivel. Közülük Jászit és Madzsart még a nagykárolyi gimnáziumból, Pikler Gyulát pedig a pesti egyetemi próbálkozása idejéből ismert. Dr. Madzsar József (1876-1941) orvos, a szociális egészségügy egyik kiemelkedő harcosa volt. Politikai útja a polgári radikalizmustól a szakszervezeti mozgalom és szociáldemokrata párton át a kommunista emigrációiba vezette. Közben aktív munkatársa volt a „Huszadik Századnak”, a Társadalomtudományi Társaságnak, és a Galilei Körnek. 1986. november 9.-én, az Új Tükörben Litván György „Szellemidézés” címmel cikket jelentetett meg az egykori Ménesi úti Madzsar-Jászi házban rendezett kiállításról, ahol egykor baráti kör gyűlt össze rendszeresen. A látogatók közt szerepel Ady neve is. „Szépen vitatkozó, szabad, hívő és gondolkodó emberek nyitott szellemisége, meleg közössége és életre szóló szolidaritása – úgy érzem, pontosan ezt jelképezi és üzeni számunkra, mai magyar értelmiségiek számára, az egykori Madzsar-Jászi ház, s ezt a tanulságot közvetíti, sugározza ez a kiállítás is.” – írja Litván György.

Másik napilap, a „Világ” is fontos szerepet játszott Ady szabadkőműves kapcsolataiban.
Bölöni így emlékezik vissza:
„A lap mögött az Eötvös páholy állt, megszervezője, pedig Bálint Lajos ügyvéd. A „Világot” Gerő Ödön, a neves publicista szerkeszti, aki azonban gyakorlatlan újságcsináló és a belső szabadkőműves intrikákkal sem képes megbirkózni. Így válság tör ki az újságnál, s a szerkesztés kikerül Gerő kezéből… sok hányattatás után Miklós Jenő barátommal ketten kezdjük a lapot csinálni. A lap vezéreinél a napilap nélkül álló Adynak kezdettől fogva megfelelő összeköttetést igyekeztem biztosítani… mikor a „Világnál” Ady munkatársi kérdésével előhozakodtam, a vezetőemberek igen óvatosan viselkedtek… Jászi egy-egy nemzetiségi kérdést tárgyaló vezércikke után valóságos palotaforradalom tört ki Bálint Eötvös-páholyában. Jómagam felmondást kaptam, amiért a radikális „Martinovics” Páholytagjai közé (Jászi, Kunfi, Szende, Bíró Lajos, Zuboly stb.) felvétettem magam…Adyt örömest tűzték volna ki a kiadók bokrétának, de személyétől féltek, és nem szívesen vállalták érte a harcokat és polémiákat…” (Az igazi Ady 1978 5. kiadás 348-349, 381-831)
Ady írásait, költeményeket, cikkeket a „Világ” hosszú éveken át közölt, sokszor már a Világháborút, ellenző írásokat is, amelyeket a háborús cenzúra miatt meglehetősen kockázatos volt publikálni. Persze itt is segített Bölöni. Ilyen vers „A magyar tanítókhoz” c. amelyet Ady a „Martinovics” Páholy által 1910 december 15.-én a magyar tanítóság érdekeinek védelmében rendezett nagygyűlésre, fölkérésre írt. Ugyancsak közölte a „Világ” a Szép magyar sors c. költeményt. Továbbá cikket közölt abból az alkalomból, hogy a „Világ” ankétot szervezett a magyar írói jogvédelem korszerűsítésének ügyében (1911 július 30.) Ezen az ankéton Ady is jelen volt.

A Jelenkor 1961. évf. 6. számában (715-19p) Horváth Béla riportot készített Márffy Ödönnel kortársairól, és a korról. Márffy Adyval kapcsolatban többek közt, a következőket mesélte:
„…több szabadkőműves páholy volt. Jászi O. vezette az egyiket, a Martinovicsot. Főként értelmiségiek voltak a tagjai. Ady jött hozzám, hogy lépjek be. De a felvétel különböző hókuszpókuszokkal járt, én nem szerettem az ilyesmit, s nem mentem. Abbahagyta az unszolást, neki egyedül kellett mennie…”
(Megbízható szabadkőműves forrásokból viszont úgy tudjuk, hogy Márffyt is beavatták, bár nem Adyval együtt. Ha ezt 1961-ben ezt letagadta, bizonyára oka volt rá.)

Nos, mindezekből azt a megállapítást vonhatnánk le, hogy Ady Endre szabadkőműves rituális beavatása már csak valóban szimbolikus jelentőséggel bírhatott, hiszen a „Martinovics” páholyhoz vezető hosszú útja során előre letörlesztette az inas, sőt legényéveket is. A felvételéről, s Ady szabadkőműves rituális munkáiról található néhány irat az Országos Levéltárban a „Martinovics” Páholy, iratai, jegyzőkönyvei között. Így, megtalálható két példányban Ady saját kezével kitöltött felvételi kérelme, Jászi Oszkár, Fried Ödön és Rónai Zoltán ajánlásaival. Továbbá Ady nyilatkozata, hogy nem kényszerből, kíváncsiságból, vagy önző okból kéri felvételét. Természetesen ez nem Ady saját szövege, hanem a felvételi nyomtatványé. Megtalálható a fogadalmak okmánya, valamint a Páholyfelterjesztése a Szimbolikus Nagypáholyhoz a felvétel ügyében. Ezekből kiderül, hogy 1912. március 15.-én kérte Ady a felvételét, április 19.-én szavazott az ügyben a „Martinovics” Páholytagsága, és 1912. május 3.-án került sor az avatási ceremóniára.

Kérelmében Ady életének következő kis vázlata olvasható:
„Érettségi vizsgálatot 1896-ban, Zilahon tettem. Jogot hallgattam Debrecenben, Budapesten, Nagyváradon. 1897-99.-ben Debrecenben újságíró, 1900-1903-ban lapszerkesztő Nagyváradon. 1904-1905-ben Párizsban budapesti lapok levelezője, 1905-1909-ben a Budapesti Napló munkatársa, illetve külföldi levelezője, azóta a Nyugat főmunkatársa vagyok”. A nyomtatott kérdőívnek arra a kérdésére, hogy törvényszéki vizsgálat alatt állt-e, azt a választ adta, hogy „két ízben, éspedig a nagyváradi kir. Törvényszék előtt párbajvétség, és sajtó útján elkövetett becsületsértést és rágalmazás miatt. (az utóbbit a nagyváradi káptalan tagjai indították ellenem) az első ügyből kifolyólag 5 napi államfogházra, az utóbbiért 3 napi államfogházra és pénzbüntetésre ítéltettem el.” Végül arra a kérdésre, hogy mi indította a szabadkőművességbe való belépésre, a következő választ adta: „Életfelfogásom, tudományos meggyőződésem, emberségem.”
Az említett iratok közül – Ady kérelmén túl – az ajánlások, vagy ha úgy tetszik; vizsgálóbiztosi jelentések a legérdekesebbek. Amíg Rónai Zoltán röviden, ahol csak lehet igennel, vagy nemmel intézte el a kérdőív pontjait, Jászi szinte költői szárnyalással beszél Adyról. Pl.: arra a kérdésre, hogy milyen híre van a keresőnek, Jászi felelete a következő volt: „Ady Endre neve ma már a történelemé, és az Új Magyarország törekvéseinek legteljesebb költői szintézisét jelenti.” Jelleméről így nyilatkozik: „A harcos bátorságával őrizte meg lelkiismereti szabadságát minden kísértéssel és terrorizmussal szemben.” Ady műveltségére vonatkozó kérdésre pedig azt válaszolta, hogy:
„Ezt ma már minden kultúrembernek műveiből ismernie kell!” Modoráról, temperamentumáról pedig feljegyezte: „Meleg, minden iránt érdeklődő lélek.” A harmadik ajánló, Fried Ödön ismét tartózkodóbb, bár a feltétlen hódolat hangján szólt a költőről: „A kereső, ha nem is mindennapi kis dolgokban fog szerepelni, de nagy eszmékért való küzdelemben reá, mint erős harcosra számíthatunk mindig.”

Jól ismervén a felvételi szabályokat, különös dologra lettem figyelmes; a kendő alatti meghallgatás dátumát 1912 március 22.-re teszi a „Martinovics” Páholy jegyzőkönyve. Ugyanekkor hallgatták ki a szociáldemokrata Pogány Józsefet is. De Adyról, más forrásokból, bizonyosan tudjuk, hogy éppen ebben az időben tartotta legszigorúbb szanatóriumi kúráját…? Fölmerül a kérdés, hogy vajon a „Martinovics” Páholyjegyzőkönyve téved-e, vagy talán Adyt nem is hallgatták ki kendő alatt soha? Tekintve kivételes egyéniségét, és a páholy legtöbb tagjához fűződő hosszú, baráti kapcsolatát, ez sem kizárt. Minden esetre, az akkoriban dr. Soltész Adolf által szerkesztett „Kelet”, a Magyar Szimbolikus Nagypáholy közlönye a következőket írta Ady Endre felvételével kapcsolatban:
„Értékes láncszemet iktatott be a testvéri láncba a „Martinovics” Páholy Ady Endre személyében. Az avatás előtt Baracs Károly főmester testvér magasan szárnyaló avatóbeszédében ecsetelte Ady Endre érdemeit, aki lankadatlanul, gánccsal, félreértéssel nem törődve, folytatja küzdelmeit az Új Magyarországért. Dr. Barta szónok testvér költői gondolatokban gazdag beszédben, melyben Ady verseiből citált, üdvözölte az új testvért. A láncban Jászi Oszkár testvér gyönyörű költeményét olvasta fel. A jövő felvilágosodott, egészséges tartalmát rajzolta le mesteri szavakkal és hirdette, hogy ennek a szép jövőnek mielőbb el kell érkeznie, ha testvéri láncunk ilyen fáradhatatlan, elszánt harcosokkal gyarapodik. Azután dr. Nagy Dezső, a „Nemzeti” Páholy főmestere üdvözölte páholya nevében a „Martinovics” Páholyt. A vakoláson Ady megköszönte a testvérek szíves fogadtatását: „Hazajöttem a családomhoz – úgymond többek között – és ígérem, hogy hű testvéretek leszek.” A felavató este, melyen a testvéri páholyok tagjai igen nagy számban jelentek meg, felejthetetlen szép ünnepe volt a magyar szabadkőművességnek.”

Mégis, Fried Ödön vizsgálóbiztosi megállapítása Adyról helytállónak bizonyult, mert kereken hét esztendős Szabadkőműveses tagsága alatt, a jegyzőkönyvek szerint, mindössze négy ízben vett részt Ady a „Martinovics” páholy munkáin. : 1912. május 3.-án, az avatásán, majd pedig 1913. november 7.-én, 1913. december 5.-én, és 1914. február 14.-én. De az is igaz, hogy ezek az alkalmak a magyar liberális értelmiség jelentős erőpróbáihoz fűződnek, mint pl.: az 1913. november 7. és december 5.-i páholymunkákon való részvétel, ahol minden valószínűség szerint az akkor felmerült terv, a Radikális Párt létrehozása ügyében kibontakozott vitával állhatott kapcsolatban. Sajnos, minden kutatásunk ellenére a jegyzőkönyvek listája hiányos. Más forrásokból, testvérpáholyok jegyzőkönyveiben való utalásokból tudjuk, hogy titkári tisztséget is betöltött, legalább is, egyszer. Ez a dokumentum azonban nem maradt ránk. Mindazonáltal elég világos a kép, hogy Ady Endre még beavatása után sem tartozott a rituális fegyelmet követő testvérek közé. De sajnos azt sem tudjuk pontosan, hogy a tízes években, a Szimbolikus Nagypáholyban, és kiváltképp Jászi „Martinovics” páholyában mennyire vették komolyan a belső fegyelmet, illetve a rítust. De ha már csak a nagyváradi „László Király” Páholy századfordulós Feliratait is vesszük alapul, akkor egyértelmű, hogy egy olyan radikálisan politizáló páholy, mint a Jászi O. által vezette „Martinovics” – ellentétben a szabadkőművesség nemzetközileg elismert hagyományaival – elsősorban napi politikai fórum volt, s nem a rituálék szigorú hagyományőrzője. Néhány év alatt 70-80 főre duzzadtak és Jásziról minden kétséget kizáróan elmondhatjuk, hogy a szabadkőművességet egy másodlagos politikai fórumnak tekintette. Sajnos az is beigazolódott – ő maga is beismerte később – hogy ez a társadalmi közeg a gondolatformáló vitákon túl, aktív politikai tevékenységre már nem volt alkalmas. Láttuk – a nagyváradi „László Király” Páholy Felirataiból világosan kiderült –, hogy általában, a szabadkőművesség valós, és aktuális feladatáról, nem csak, hogy megoszlottak a vélemények, de a végletekig menő vita folyt. Ugyanakkor, a szabadkőművesség társadalomformáló szerepét igenis betöltötték a különböző tudományos és szociológiai társaságok, kultúrkörök, és azok a radikális lapok, folyóiratok, újságok, amelyeket maguk a páholyok indítottak, és finanszíroztak. Ám, a karitatív tevékenységet sem lehet teljesen elhanyagolni, mert – ahogy Ady maga is írta – egyrészt szükség volt rá, másrészt nagyon komoly összegeket áldoztak rá, mint pl. a Vakok Intézete, a Mentők Országos Hálózata, Rabsegélyző Egylet, és számos más anyagi támogatás, amelyet különböző alapítványok, mint a szellemi és mozgássérült gyermekek intézete, vagy közkórházak, élvezte. Összefoglalva; megállapíthatjuk, hogy Jászi utópikus terveivel ellentétben beigazolódott az a máig is érvényes tézis, hogy túl, az önképző, önformáló, öncsiszoló munkán, a szabadkőművesség, legfeljebb csak indirekt módon tudja befolyásolni a társadalmi átalakulást. De már ez, önmagában is elég nagy és szép feladat.

Ady a beavatásától függetlenül, már 1912 őszén átmenetileg megvált az „Eötvös” Páholy által szerkesztett „Világ” c. napilaptól. Elvi oka a főszerkesztő, Bálint Lajos óvatoskodó, megalkuvó irányvonala volt, habár ebben nem csak ő az egyedüli, hiszen néhány évvel korábban már Jászi is ott hagyta a kezdeti radikalizmusát megtagadó lapot. lásd
Dr. Jászi Oszkár: Miért léptem ki a „Világ” szerkesztőségéből? Obstrukció és választójog. (külön kiadás 1911 okt.) – idézet az eredeti szövegből:
„Az, az érv, amellyel a „Világ” mögött csoportosuló progresszív közvéleménynek obstrukcióellenes részét leginkább tüzelni lehet, egy olyan argumentum, amely eme réteg tiszteletreméltó humánus és filozofikus hagyományaiban gyökeredzik. Eme hagyományok érzelmi erejét fölhasználva, a kormány emberei arra szoktak hivatkozni, hogy az obstrukció a durva erőszak fegyvere, már pedig a progresszív világnézet nem ismerheti el az erőszak jogosultságát semmiféle téren. Ez a tan kellő deklamációval (sic) hirdetve, olykor egészen csodálatos hatásokat idéz elő a szelíd családapákra, pedig annak nemcsak politikai, de ethikai (sic) értéktelensége is nyilvánvaló. Politikailag azért értéktelen, mert ez a fölfogás jámbor utópia. Tényleg a társadalmi fejlődés sohasem nélkülözhette az erőszak eszközeit. Egész mai polgári világrendünk, a törvény előtti egyenlőség korszaka, sohasem születhetett volna meg az erőszak tényeinek hosszú sorozata nélkül, sőt maga az erőszak elvi negációja, a kereszténység is, végleges uralomra jutását csakis erőszakos eszközöknek köszönhette és ezeket a példákat minden történelemismerő ember tetszés szerint szaporíthatná…”

Tisza Istvánt 1912. május 22.-én megválasztották a képviselőház elnökévé. Ezt követően kemény kézzel rendet csinált a képviselőházban. 1912 június 4.-én – a házszabályok megsértésével – karhatalommal kivezettette a renitens ellenzéki képviselőket. Októberben kiterjesztette a képviselőház elnökének jogkörét, és törvényt hoztak a parlamenti őrség felállításáról. Ezzel a lépéssel Tisza véget vetett az obstrukciónak. Mindezt magyarázandó, Tisza támadó cikket írt a „Magyar Figyelőben”, amire Ady, Bálint Lajos óvatoskodása miatt nem válaszolhatott a „Világ”-ban. Ezután, úgy, mint Jászi, ő is a „Népszavában” jelentette be szakítását a „Világgal”.

„Hogy a Népszava szállást ad nekem – írja – a hajléktalannak, számomra ez köszönni való nagydolog, de az Idő az öreg fejével csodálkozás nélkül bólint rá egyet.” Mi is tehetett volna mást az Idő, hiszen a Népszava is Szabadkőműves vonatkozású lap volt abban az időben.

Ady, ha a szabadkőművességtől kapott is ihletet a klerikalizmus elleni harcban, következetességében messze túlment rajtuk. Ez különösen akkor vált világossá, amikor Prohászka megítélésben először került velük szemben. Még a haladás hívei is valamiféle modern katolikust láttak Prohászkában, akivel bizonyos közösséget lehet vállalni. A Szabadkőműves Vészi pl. vezércikkben ünnepli, nagyváradi szereplésekor más szabadkőművesek is dicshimnuszt zengtek róla. Csak Ady hajthatatlan: „Hát nem méltóztatnak látni, hogy Ehrardok, Prohászkák a jövendő klerikalizmusának az előhírnökei? A klerikalizmus örök célja az emberiség nyűgökben tartása. A Németországban most fejlődő és dühöngő protestáns klerikalizmusé is ez. Nagyon természetes, hogy e nagy cél eszközeinek a haladó korral együtt folyton módosulnia kell. Mivel ma már sem kínzókamrákkal, sem a sötétség terjesztésével nem lehet eléggé boldogulni, az ecclesia militans gondolkozóbb emberei modern fegyverekkel kezdenek hadakozni. Íme – Prohászka példája mutatja – a modern fegyverek előtt még az antiklerikálisok is meghódolnak…” írja egy cikkében.
De más oldalról továbbra is vállalja az egyetemes szabadkőműves eszméket, ezért is áll szoros kapcsolatban, a már említett „Huszadik Századdal”, amelyben Szende Pál történész két nagyon érdekes cikket közölt Rákócziról és Werbőcziről. Azt hiszem vitathatatlan, hogy az „Esze Tamás komája”, és az „Ülj törvényt Werbőczi” c. versek ezeknek a fentebb említett tanulmányoknak a hatására születhettek.
És természetesen szabadkőműves vonatkozású volt a „Galilei Kör” is, amelyhez már 1909 óta fűzte kapcsolat. Olyannyira, hogy 1914-ig minden évben, minden tavasszal tüzelő harci szózatot küldött a galileista ifjaknak, akikből Ady költészetének leglelkesebb hívei és terjesztő kerültek ki.

A Galilei Kör Ünnepén; (Véres panorámák tavaszán ciklus; Minden rém riogat, Piros gyász ünnepén, Új tavaszi sereg-számla(!) ez a vers címe az eredeti kéziraton, és nem seregszemle, a régi galileisták így is emlékeznek rá) – ami már félreérthetetlenül a népforradalom erőinek számbavételét jelenti.

A „Szabadgondolat” című lapban 1913 novemberében prózában intézett üzenetet a Galilei Körnek: „… Az új magyar diáknak, az új magyar ifjúságnak, a Galilei Körnek száz letiport szabadság s száz szép életlehetőség szabja meg mennyeien útját és célját. De érezzék ám azt is, ha érdemesnek tartják – mert érdemes – hogy nem a sötét, hencegő, ősködő, magyarkodó ellenfeleink, Magyarország, és a magyarság nem ők, hanem mi vagyunk…”

Ady Endre többször is járt Párizsban. Azt, amit nem tudunk, vajon állt-e kapcsolatban francia szabadkőművesekkel? Hiszen a francia szabadkőművesség is ekkor élte virágkorát; azokat a célokat, törekvéseket, amelyeket pl. a nagyváradi vándorgyűlés magyar szabadkőművesei felvetettek, és követeltek, a franciák éppen akkor, abban a időben (Jules Ferry, Emile Combe) sorra megvalósították: az általános, és ingyenes közoktatást, az állam és az egyház különválasztását, az általános és titkos választójogot, stb.

Ez egy olyan terület, amit érdemes lenne tovább kutatni, hiszen nehezen hihető, hogy Ady csak Diósiné Brüll Adél (alias Léda) Parc- Monceau-i lakásától sétálgatott az ő, Luxembourg- park melletti szállodájáig, miközben verset írt a Boulevard – Saint Michel-ről. De legyen ez a kutatási terület másé.

Ahogy a munkám elején már említettem; úgy a szabadkőművesség ellenes kritikák, mint néhány ortodox vélemény Ady Endre páholytagságát igyekezett életének, és pályafutásának jelentéktelen epizódjává sorvasztani. Mi azonban, akik beavatottak vagyunk, legyünk büszkék, amiért abba az egyetemes és magyar szabadkőműves testvéri láncba tartozunk, amelynek ő is tagja volt!

Felhasznált irodalom és forrásmunkák:

Ady Endre összes prózai művei (kritikai kiadás)
Hegedűs Nándor: Ady Endre Nagyváradon Bp. 1956
Király István: Ady Endre Bp. 1972
Vezér Erzsébet: Ady Endre 1977
Kovalovszky M.: Emlékezések Ady Endréről 1974
Bölöni György: Az igazi Ady
Országos Levéltár: Martinovics Páholyiratai, jegyzőkönyvei
Nagyváradi „László Király” Páholykiadványai
Nagyváradi Napló
Kelet (Szimbolikus Nagypáholy közlönye)