Magyarországi Nagyoriens Szabadkőműves Egyesület

(Első megjelenés: Újhold évkönyv, 1988.)

Őszintén megvallom, nehéz ebben az órában számot adnom érzéseimről. Huszonnyolc év után jöttem vissza Magyarországra, egy teljesen új országot találtam, sajnos legjobb barátaim közül számosan nincsenek meg, és a nagy reményekre jogosító magyar fiatalságot még csak kevéssé ismerem. Úgy érzem, hiba volna sérelmekről és szenvedésekről beszélni, újra életre hívni az emigráció keserves napjait.

Az én feladatom, azt hiszem, inkább abban áll, hogy a mai történelmi fejlődésnek ebben a zivataros árjában néhány gondolatot tisztázzak, amelyek talán sokak számára idegenek. Magam is tapasztaltam, hogy még intim barátaim körében is egy-egy megjegyzésem, felfogásom nem talált megértésre, hanem ellenkezőleg, bizonyos riadalmat idézett fel, úgyhogy szeretném inkább csak megjelölni azt a vonalat, amely előttem áll, és amelyben Magyarország és az emberiség jövőjét keresem.

Úgy vélem, hogy ez a mai helyzet sok tekintetben megdöbbentő, nemcsak itt, hanem az egész világban. Én évtizedeken át ostoroztam a régi soviniszta politikát és támadtam a habsburgi monarchia rozoga várát. Úgy érzem, a tisztesség parancsolja most azt a vallomást, hogy ami most történik a világon Hitler óta, de már Hitler előtt is a különböző nemzeti csoportok üldözése tekintetében, az minden múltbeli kegyetlenséget felülmúl. Én gyakran támadtam Apponyit és társait azért, mert ők azt hitték, hogy a magyar nyelvű oktatás és nevelés erőltetésével egy egységes Magyarországot fognak teremteni. Ennek az abszurditása egészen nyilvánvaló volt, de meg kell mondanom, hogy Apponyi és a többiek sohasem nyúltak olyan eszközökhöz, amelyeket ma úgynevezett liberális és progresszív politikusok alkalmaznak. Apponyinak és társainak sohasem jutott eszükbe, hogy a nemzeti kisebbséget fegyveres erővel kiűzzék lakóhelyükről, ötven kilógrammos csomagokkal. Ilyesmit el sem tudtunk volna képzelni, és a reakciós nemzedék sem tudta volna. Én nem bántam meg ezt a harcot, de nem szabad a történelmi távlatot meghamisítani, és rá kell mutatni egyes szörnyűségekre, amelyek a múltnál is sötétebb állapotokat teremtenek. A habsburgi monarchia sok hibája és mesterkéltsége mellett is egy nagy területen legyőzte a nemzeti szuverenitások tanát, és egy nagy állami életközösséget teremtett. Ezt persze nem akarjuk helyreállítani. Egyenesen képtelen gondolat lenne, hogy ezek a népek a Habsburg-jogar alatt még egyszer egyesülhetnének. Mégis látnunk kell, hogy miután két nemzedék legjobbjai és igazi progresszívjei állandóan hangsúlyozták a túlzott nemzeti szuverenitások rendszerének tarthatatlanságát, most ezek a nemzeti szuverenitások aranykorukat élik, és olyan követelményekkel lépnek fel, mint talán soha a múltban. Az új hatalmi uralmak eme rendszerében a jogrend illúzió lett.

Fel kell vetni a kérdést, hogy mi okozta a közéleti harcnak-ezt a szörnyűséges eldurvulását és a militarista, nacionalista ellentéteknek ezt az orgiáját. És itt azt gondolom, hogy ezt a szörnyű erkölcsi züllést nem lehet egyszerűen Hitlerre való hivatkozással elintézni. Hitler maga is egy nemzetközi bomlásnak a terméke volt. Hogy ő ekkora dinamikát tudott belevinni barbár rendszerébe, az már egy nagy közéleti destrukciónak az eredménye volt. Egész civilizációnk pillérei meginogtak. Azok a pillérek, amelyek a múltban a békés, demokratikus élet előfeltételei voltak.
Melyek voltak ezek a pillérek?

Nem tisztán gazdasági és politikai intézmények voltak ezek, hanem a kategorikus imperativusoknak egy rendszere, amely évszázadokon, sőt évezredeken át fejtette ki hatását az európai népek jellemére.
Igen, egy rendszer volt ez, egy vallásos hit és erkölcsi meggyőződés, amelynek igazsága vitán felül állott. Ez a hit évezredek meggyőződéséből született.

Talán a görög stoa bölcseletét jelölném meg, mint ezeknek az eszméknek az első formulázását. A világ egységének és a szabad egyéniségnek hitvallása volt ez. Azután a természetjog rendszere következett, amely Európában a római jogászoktól kezdve a modern kor liberális és szociális áramlatáig állandóan mint egy szellemi és erkölcsi iránytű szerepelt. Ez a természetjog, amelyben az emberiség legfényesebb elméi hittek, azt jelentette, hogy van egy jog, amely magasabb, feltétlenebb és tiszteletreméltóbb, mint az államnak a joga. Ez a jog a becsületes és gondolkodó embereknek tudatában él, független a mindenkori adottságoktól, és mindenkor kell, hogy legyen egy olyan mérték, amellyel a tételes jogi és institúciós berendezéseket mérni kell. Maga a kereszténység voltaképpen ennek az antik szintézisnek továbbfolytatása, népszerűsítése volt, hatalmas művészi és érzelmi alapon.

Most ezt a rendszert, az erkölcsi parancsok, a kategorikus imperativusok rendszerét ledöntötték. Körülbelül a 19. század második felétől fogva az emberek úgy érezték, hogy nincsen szükségük erkölcsi parancsokra, végleges értékekre. Elég nekik a mindenkori célszerűségre alapított politika.

Így jutott hatalomra egy nagy áramlat, amely megingatta azt a hitet, hogy vannak alapvető, változatlan értékek. Minden relatív, minden mechanikus. Nincsenek intuitív értékek. Minden puszta hasznossági kalkulus. A helytelenül népszerűsített darwinizmus az ember állati mivoltának hangsúlyozása volt; nem tekintve azokat az értékeket, amelyekben az ember puszta állati létét túlhaladta. Azután jött a merev gazdasági determinizmus tana. Eszmék, erkölcsi felfogások mellékesek, ami döntő, az tisztára a gazdasági struktúra vagy ennek a gazdasági struktúrának átalakulása. Tápláld az emberi állatot, és minden probléma önmagától megoldódik. Azaz a jóllakott emberek önmaguktól fognak minden problémát megoldani.

Egy harmadik áramlat is közrejátszott ebben a folyamatban, amely Hobbes felújításával a 19. században újabb lendületet kapott: csak az erőszak és a hatalom számít. A hatalom minden, ez a leglényegesebb, a jogrend nem más, mint a hatalmasok parancsa. A szellemi küzdelemben végeredményben a hatalom, ha kell, az erőszak fogja a vitákat eldönteni. Itt említem meg a teljesség kedvéért a freudi iskolát is. Az egyedül végleges faktor a szexualitás. Le a "hemmungokkal", éljétek ki teljesen és gátlástalanul animális életetek teljét. Egyéb filozófiai áramlatokról is lehetne beszélni, amelyek mind az erkölcsnihilizmus felé sodorták az emberiséget. Itt azért említettem csupán ezeket, mert ezek a különböző áramlatok a legismertebbek, és a közhit, a társadalom ezeket követi.

A szellemi és erkölcsi faktorok relativizálása és lekicsinylése lett e korszaknak igazi levegője. Nincsenek többé alapvető, változatlan értékek, a fejlődést egyszerűen, mint anyagi változások függvényét magyarázzák.
Én azt hiszem, hogy igenis vannak ilyen alapvető, változatlan értékek, amelyeket megvalósítani nem tudunk ugyan, de minden nemzedéknek az a feladata, hogy közelebb jusson ezekhez a végső értékekhez. Ezeket azonban puszta empirikus úton nem tudjuk megközelíteni.
Az egész emberi történet minden magasabb megnyilvánulásában harc volt a tényleges adottságokkal és a merőben mechanikus felfogással szemben. Amit demokráciának nevezünk, az is ebből a vallási, erkölcsi és filozófiai szintézisből jött létre. Ezeken a kategorikus imperativusokon alapult az emberi lelkiismeretnek állandó küzdelme a társadalmi adottságokkal szemben. És bebizonyult, hogy nem elég ledönteni bizonyos adottságokat, gátlásokat, hanem mindig egy új, magasabb szintézist kell teremteni.

Vagyis a demokrácia nem egyszerűen bizonyos gazdasági és alkotmányjogi változásoknak keresztülvitele, hanem legalább éppen olyan fontos az erkölcsi szintézisnek továbbfejlesztése, a köztudatba bevitele. A demokrácia továbbfejlesztése csak bizonyos erkölcsi meglátások alapján lehetséges. Ilyen mély meggyőződések és hitek nélkül a demokrácia élettelen, alaptalan formulának bizonyult. Csak az erkölcsi parancsok felújítása adhat életet a demokráciának.
És melyek ezek az imperativusok?
A demokrácia lényege az, amit Ady úgy fejezett ki, hogy "minden ember fenség". Hogy nem az államért élünk, hanem az állam feladata az embert tovább vinni a végső emberi értékek útján.

Az emberi egyenlőtlenséget bizonyos értelemben sohasem lehet megszüntetni. Ámde az egyenlőtlenséget mérsékelni kell az igazságosság parancsa szerint.

Ugyanebből a felfogásból ered az a meggyőződés, hogy a többségi elv nem a végső lényege a demokráciának. A többségi elv egy szükséges rossz, mert nem tudtunk helyette jobbat és igazabbat keresztül vinni. De ami a demokráciára igazán jellemző, az nem pusztán a többségi elv, hanem a kisebbségnek a joga, hogy a maga élni akarását egy ésszerű rend keretében keresztülvigye, és az uralkodó osztály mellett a maga céljait és felfogását érvényesíthesse.

A demokráciának egyik alapvető parancsolata a vallás és a szellem világának sérthetetlensége. A lélek és a szellem szabad kell hogy legyen; e nélkül az egyén rabszolga.
És végül: törekedni kell a háború kiküszöbölésére. Ehhez paktumok nem elegendők. Hazugság minden olyan paktum, intézmény, amely nem egy mély általános emberi, közös erkölcsi és szellemi meggyőződésen alapul. nélkül a pacifizmus puszta játék. Gondoljunk csak vissza arra a keserves és megalázó szerepre, amely a régi Népszövetségnek jutott, és gondoljunk arra a mai szerepre, amelyet az Egyesült Nemzetek Szervezete játszik. Ahelyett, hogy a közös nagy érdekeket valósítaná meg, mindinkább úgy használják fel, mint egy propagandabázist hatalmi érdekek keresztülvitelére.

Mindezeknek az elgondolásoknak eredménye az, hogy a demokráciának igazi ereje csak akkor lesz, ha csakugyan telíteni tudjuk emberi méltósággal és az embereknek egyenlősítésével nem lefelé, de felfelé. E nélkül még nagyobb válságokhoz fog eljutni a világ.
Gyakran eszembe jut Grillparzer szava. Ő már akkor látta, hogy a nemzetiségi elv megfelelő erkölcsi alap nélkül csak újabb katasztrófákhoz fog vezetni. A nemzetiségi elv első küzdelmeiben Grillparzer ezeket a megrendítő szavakat mondta:

"Der Weg der modernen Bildung führt von Humanität
zur Nationalität, von Nationalität zur Bestialität."

Igazi erkölcsi alap nélkül minden demokratikus kísérlet csak új osztályuralmat és új elnyomási mechanizmusokat hozhat, de nem békességet.

Az intézményes forradalmak nem fognak bennünket a nemzetköziséghez elvezetni, hanem a nemzeti küzdelmek kiélezéséhez, új imperializmusok rendszeréhez.

Merőben gazdasági és politikai reformok nem elegendők, ha nem térünk vissza alapvető értékeinkhez. E nélkül a demokrácia új osztályuralmat fog teremteni, és nemzetköziség helyett még inkább kiélezi a szuverenitások rendszerét.

És hogy mindezek ellenére én optimista maradtam - természetesen nem a saját személyemre és nem is a legközelebbi jövőre vonatkozóan, hanem abban az értelemben, hogy ezek az eszmék tovább élnek, és ha el is nyomják őket, annál diadalmasabban törnek előre későbbi korokban, azt arra alapítom, hogy a szabadság, egyenlőség, emberi méltóság értékeit nem lehet tartósan visszatartani. Még atombombákkal sem.

Nem szabad csüggednünk, és ki kell tartanunk amaz eszmék mellett, melyek a szabadkőművességet fénykorában vezérelték. A szabadkőművesség régi nagy szellemei jobban tisztában voltak az emberiség útjával, jövőjével, mint a mai utilitarizmus, gazdasági érdek és hatalmi részegség prófétái.

A mi optimizmusunk nem empirikus természetű. Csakis arra alapítható, hogy az emberi természet ősi alapvető értékei az emberiség lelkében mindig fel-felújulnak, egyre nagyobb intenzitással.

Egy nagy magyar költő szavaival fejezem be:
"Ne gondolj veszteségre - Elvégre partra ér a tört hajó
S ha jó a cél, mit kitűztél magadnak - Akadnak mindig
biztos eszközök.",l

"... amikor elmondta, úgy éreztem, mintha a végrendeletét hallanám." Jászi Oszkár egykori személyi titkára, majd legbensőbb barátja s eszméinek itthoni ébren tartója, Csécsy Imre emlékezett így vissza 1947. november 4-én arra a nyolc nappal azelőtti kedd estére, amikor otthonában Jászi tervezett budapesti előadását először hallotta.

Jászi azóta, hogy 1919. májusában elhagyta az országot, 1947. őszén látogatott haza első - s egyben utolsó - alkalommal. Egy évvel korábban Keresztury Dezső, akkori vallás- és közoktatásügyi miniszter hívta meg, hogy tartson előadásokat a budapesti tudományegyetemen. A magyar beutazási engedély körüli huzavona, betegsége miatt s elegendő pénz híján Jászi végül 1947. október 20-án, magánemberként érkezett meg Budapestre. Ausztriai, csehszlovákiai és magyarországi tanulmányútjának költségeit részben az American Philosophical Society és a Social Science Research Council fedezte. A határon kívánsága szerint csupán Csécsy Imre várta, s nála is lakott háromhetes magyarországi tartózkodása idején.

A 72 éves, betegeskedő oberlini professzor szinte minden percét lekötötték találkozásai régi barátaival, híveivel, s az új ismeretségek. Arra törekedett, hogy rövid ittléte alatt minél több személyes benyomást szerezzen az új Magyarország útkereséséről, mindarról, amiről itthoni barátainak - elsősorban Csécsynek -leveleiből már korábban értesült. A magyar szellemi és politikai élet több fontos, köztük számos kulcspozícióban lévő személyiségével találkozott: Bibó Istvánnal, Bognár Józseffel, Kende Zsigmonddal, Keresztury Dezsővel, Peyer Károllyal, Rákosi Mátyással, Ries Istvánnal, Supka Gézával, Szakasits Árpáddal, Zsolt Bélával. Felkereste a Teleki Intézetet és az 1945. után újjászerveződött Társadalomtudományi Társaságot. Vidéken egyszer járt: Kunffy Lajosnál, Somogytúron élő festőművész barátjánál. Igaz, részben orvosi tanácsra (budapesti tartózkodása idején egyszer rosszul lett), részben az idő rövidsége miatt sok meghívást kénytelen volt visszautasítani. Mindössze az itt közölt egyetlen előadást tartotta, amelyben érzékletesen foglalta össze erkölcsi, politikai eszméit.

A beszéd - amely az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattárában, Csécsy Imre gazdag irathagyatékában található - 1947. október 29-én hangzott el a Martinovics-szabadkőműves páholyban. Jászi előző esti állapotáról írja Csécsy: "Este, ahelyett hogy sürgősen lefeküdt volna, megfogalmazta másnapi beszédét, és elmondta nekünk. Megrendítő élmény volt ez nekem. Még nagyon labilisnak láttam az állapotát; délelőtt, amikor egyszer bementem hozzá, leültetett az ágya mellé, megfogta a kezemet, és amikor kérdeztem, akar-e valamit, azt mondta: semmit, csak látni akarlak. Ez jutott eszembe, amikor ezt a próbaelőadást hallgattam; láthatóan nagy erőfeszítésébe került a fogalmazás, bár igen gyorsan csinálta meg. ."3

Jászi, a páholy alapítója több mint félezres hallgatóság előtt beszélt. Az elhangzottakat Csécsy gyorsírással jegyezte, s utóbb kiegészítette Jászi jegyzeteivel. Csécsy levelezéséből az is kiderül, hogy barátja elégedetlen volt előadásával, s megígérte, hogy át fogja dolgozni, erre azonban nem maradt ideje.

Kallós Bertalan, a Martinovics-páholy főmestere többször kérte Csécsyt, hogy a beszéd kivonatát juttassa el hozzá a jegyzőkönyv számára, aki a kérést azzal hárította el, hogy a Huszadik Század teljes terjedelmében közölni fogja azt. Sem ebben a folyóiratban, sem máshol nincs azonban nyoma, így Csécsy elgondolása valószínűleg terv maradt. Lehetséges, hogy maga Jászi nem kívánta a közlést ebben a formában. Újból hangsúlyoznunk kell, hogy nem kidolgozott tanulmányról van szó.

"Márpedig szavait a jövendő generáció számára is óvnunk kell" - érvelt Kallós annak idején.

Tegyük hozzá: már a jelen számára.

Hivatkozások

1. Csécsy Imre levele Csécsy Magdának - Bp., 1947. november 4. Országos Széchényi Könyvtár Kézirattára, Csécsy-hagyaték, Fond 163. Ez úton is köszönetet mondok Csécsy Magdának, aki hozzájárult ahhoz, hogy a levélből idézzek. (B. D. A.)
2. OSzK Kt, Fond 163.
3. Csécsy Imre levele Csécsy Magdának - Bp., 1947. november 4.
4. Kallós Bertalan levele Csécsy Imrének, B~ 1947. XI. 5. OSzK Kt, Csécsy-hagyaték, Fond 163.