Magyarországi Nagyoriens Szabadkőműves Egyesület

Az elmúlt évben, két ízben feküdtem intenzív osztályon először négy, majd tizenhárom napig. Utóbb olyan szívinfarktussal, amely három nap multán ráduplázott a diagnózisra. Kikötve infúzióhoz és monitorokhoz volt időm töprengeni azon, hogy vajon most el tudok-e képzelni-hinni a magam számára valaminő túlvilágot?

Nem tudtam.

Jóllehet az ilyesféle töprengés – legalábbis az ilyen körülmények között – hangulatilag nem éppen a legvigasztalóbb valami, alkalmas azonban arra, hogy az ember világnézete levizsgázzék.

Mindezt azért tartottam szükségesnek előrebocsátani, hogy jelezzem: ha valakinek nincsen joga elítélni az ateizmust, az legkevésbé lehetek én magam. Nincs is szándékomban elítélni.

Elemezni szeretném.

Hogyan lesz valaki ateistává? Lesz-e egyáltalában? Végig járta-e vajon a logikai, ontológiai lépcsőfokokat mindaddig a pontig, amelyen kétség nélkül zárhatja ki világmagyarázatából az isten- hipotézist? Képes-e egyáltalában ezeknek a lépcsőfokoknak a végigjárására? Ateizmusa nem morális pragmatizmus-e csupán? És végül, hogy hézagmentes-e az isten-hippotézis nélküli világmagyarázata?

Már régebben és többszörösen is indíttatást éreztem ilyesféle meditációra, amikor szinte sértődött felcsattanásokat hallottam: „De kérem, én –ateista vagyok!” Számomra az ilyen tiltakozás mindig úgy hat, mintha egy leszólított nőtől azt hallanám, hogy: „Én tisztességes asszony vagyok!...”

Hogy pontosítsak, elmondom, hogy valamelyik szegedi általános iskolában jelentkezési lapokat osztottak széjjel, hitoktatásra.

Minden tanulónak.

Ezt visszahozhatta a gyerek azzal, hogy ő kitöltötte és kéri a hitoktatást. Esetleg: köszöni szépen, de ő református, evangélikus vagy zsidó, esetleg hetednapos ádventista hitoktatásra jár. Vagy: köszöni szépen, nem igényli, a hitoktatást, mivel ők ateisták.

Egy toleráns, felvilágosult társadalomban ez valahogyan így volna! – helyes. A tanévbúcsúztató, fagylaltozó délutánon azonban a cukrászda teraszán két mérges szülő nekirontott a fiatal hittanár papnak azzal, hogy: „De kérem, ők ateisták!....”

Gondoljuk csak végig logikusan. Ha pl. református vagyok és nem tisztelem a szenteket, akkor számomra teljesen közömbös, hogy a katolikus egyház loyolai Szt. Ignácot vagy Szent Özséb remetét milyen glóriával ábrázolja vagy, hogy egyáltalában ábrázolja-e? Egyáltalában nem érint és nem is tartom szükségesnek tiltakozni ellene.

Még említeni sem tartom szükségesnek.

Ha muzulmán vagyok, esetleg zsidó, akinek számára a keresztség nemcsak, hogy nem szentség, hanem teljesen érdektelen és idegen rituális aktus, akkor számomra mindegy, hogy a katolikus pap leöntéssel vagy az ádventista prédikátor alámerítéssel keresztel-e. Mindegy, nem érint.

Tiltakozni, pedig semmiképpen nem fogok ellene. Hacsak saját magamat nem akarom nevetségessé tenni.

Ha pedig történetesen ateista vagyok, tehát számomra isten – vagy Isten nem létezik, az is közömbös kell, hogy legyen számomra, ha katolikus hittanár katekizmust akar tanítani. Legfeljebb: köszönöm az én gyermekemet ne tanítsa.

De semmi esetre sem húzom fel magamat a cukrászda teraszán, fagyizás közben.

Legalábbis ezt kellene, hogy diktálja a nagyvonalú, liberális tolerancia.

A hivatásos ateista számára azonban nem elegendő a saját meggyőződése, ő az atizmusát – viseli! Mint hajdanvolt tinédzserek a Neoton Familia vagy az Edda Művek kitűzőjét. Az ő ateizmusa – jelvény.

Is.

Ateizmusról hallva, az ember általában felvilágosult, liberális gondolkozású egyént asszociál. Olyan valakit, aki bizonyos – olykor irracionális (vallási) – tabuk alól által emancipálta magát, hogy világképéből kizárta a mögéjük képzelt szankcionáló autoritást, az istenséget. Tehát mindenképpen másoknál – pl. vallási kötöttségekkel terhelteknél – szabadabb embert.

Óhatatlanul visszásnak hat tehát az olyan ateista, aki ateizmusának erőltetett hangsúlyozásával éppen ennek a szabadságnak az ellenkezőjét dokumentálja. Azt t.i., hogy ő mennyire elkötelezett – korlátozott! Valaki, aki előtt istent/Istent még emlegeti sem szabad. Az ateizmus legsilányabb, legszánalomraméltóbb egyedei azok, akiknek még beszélniük sem szabad az I-/ istenről.

Az ”anti-”-val vagy alfa privativum-mal kezdődő ideológiák – mint antiszemitizmus, ateizmus, anarchia antiklerikalizmus, antifasizmus, antibolsevizmus – egyébként sem programok. Program mindenkor olyasmi, ami mellett állást foglalok, amit magaménak vallok. Fosztoképzős főnevek olyasmit jelölnek, amit valaki megtagad. Tagadás, pedig sohasem volt program.

Ha pedig valaki számára még is az, akkor nagyon silány program.

Hogyan lesz valaki ateistává? És lesz-e egyáltalában?

Ateista az , akinek világszemléletéhez nincsen szüksége az istenhipotézisre. Világmagyarázatához tehát nincsen szüksége egy evilágon kívüli elvre. A világot önmagán belül magyarázni képes, tehát egyetlen elvű, monista. Világmagyarázata az anyagon belül marad, tehát materialista.

A dualista abban különbözik tőle, hogy gondolatban végigjárva az összes lehetséges anyagi okokat, azok teljes sorát elvben kimerítve, végső okként egy az anyagi világon kívüli – transzcendentális – okozót tételez fel.

Egy primus movens-t, első mozgatót, első mozgatót: Istent. Immáron nagy „I”-vel.

Ennek a rendkívül megejtő-meggyőző arisztotelészi-szenttamási istenérvnek van azonban egy onotlógiai buktatója. Amikor ugyanis kijelenti, miszerint „végére ért” az összes létező, elképzelhető anyagi okoknak, ebben a kijelentésben benne foglaltatik az, hogy az anyagi világot eleve végesnek fogja fel. Az anyagi világ véges voltát, tehát axiomaként kezeli!

A monaista-materialista szintén végigköveti az elképzelhető okok sorát. A végén azonban nem azt jelenti ki, hogy nincsen több anyagi ok, hanem: – mivel eddigi tapasztalat szerint minden materiális okozatnak materiális oka volt, – az eddig végigjárt egésznek is kizárólag materiális okát tudja feltételezni. Ez implicite azt is jelenti, hogy az anyagi világot nem tartja végesnek. A végtelen anyag pedig nem kell, hogy egy anyagon túli, kívüli (transzcendes) okot tételezzen fel.

A következetes materializmus tehát eleve ateista.

Az említett két filozófia, a materialista és a dualista két dologban rokon egymással:

1. – Egyikük sem veszi észre, hogy – egyébként rendkívül logikus bizonyításuk utolsóelőtti lépcsője prejudicium: elővételezése olyasminek, amit a következő, utolsó lépcsőben bizonyítani akar, fog. A dualista elővételezi azt, hogy az anyagi világ véges, a materialis. A dualista elővételezi azt, hogy az anyagi világ véges, a materiális, pedig azt, hogy ugyanez végtelen. Ezek tehát mindkettőjüknél bizonyításra nem szoruló – helyesebben: bizonyít-hatatlan alaptételek, axiomák. Éppen ezért nincs lehetőségük egymás meggyőzésére.

2. – A második, amiben megegyeznek az, hogy mindketten használják az „örök” és a „végtelen” fogalmát. Helyesebben: nem is fogalmát, hanem attribútum-át. „Örök” és „végtelen”…. mindkettő annyira elvonatkoztatott, hogy az emberi értelem számára megfoghatatlan.

A duallista-transzcendentalista ezekkel az Istent, a Végső okot, az Abszolutumot ruházza fel, a materialista, pedig az anyagot.

Vitájuk pedig – az említett szubjektív premisszák miatt – eldöthetetlen.

/: Ez utóbbinak azonban van egy – az emberi gondolkodásra jellemző- mutatója: Amikor az emberi elme a végső dolgokat fontolgatja, elkezd – dadogni…

„Örök”….„végtelen”…

Valahová a hit határaihoz jutunk el. Óhatatlanul kísért annak a gondolata, hogy a végtelen anyag elfogadásának hite nem sokban különbözhet a Végtelen Abszolútum akárha szigorúan logikai elfogadásától. :/

Az ateizmusok eredete azonban korántsem ennyire filozofikus. Sokkal gyakoribb formája az, amelyet így nevezhetnénk: valláskritikai ateizmus.

A vallás ugyanis a tudomány előtt volt. És ott van ma is. Mert, amikor a pithecantropus erectus legelőször feltette a kérdést, hogy: „honnan?” és „hová?” még nem létezett tudomány, amely megkísérelt volna felelni rá.

Pontosabban csak a „honnan?”-ra, mivel a „hová?”-t csak azután tehette fel, miután tudatára ébredt annak, hogy meg fog halni.

Az élőlények között az ember az egyetlen, akinek haláltudata van.

Így lett az első világmagyarázat a mítosz. Amelyet aztán az androsz teogenész a maga szintetizáló-antropomorfizáló értelmével, istenekkel-népes túlvilággá színezett.

A sorrend mindig is ez: mítosz, majd az azt igazoló, „hitelesítő” teológia. A kétkedés sorrendje is mindig ugyanez volt. Az ókor gondolkodói is legelsőbbet isteniek „viselt dolgain” ütköztek meg. A teoretikus kétkedés csak ezt követte.

A valláskritika mindig valláson belüli kritikával kezdődik, majd továbbgyűrűző logikája által válik általánossá.

Az analógiákkal operáló emberi értelem a maga szociális-gazdasági viszonyait vetíti a maga túlvilágába: olymposába, mennyországába, hádeszébe, ámentijébe, szeoljába, nirvánájába. Ugyanúgy a maga fegyelmezett, törvénytisztelő pszühéjét leheli isteneibe az a távolkeleti ember, akinek tízmilliói képesek vezényszóra egyenruhába bújni, falvaik határában a felszínről vasat bányászni, majd azt u.n. „mépi kohók”-ban megöntve, az államnak beszolgáltatni. Akik a hozzájuk exportált kommunizmust képesek komolyan venni. Vagy akár a napi 14 órai munkaidő után, mosolyogva hagyni el a Mitsubishi gyárat és kamikaze repülővel a halálba zuhanni egy korrupt – tehát a Törvényt nem tisztelő! – miniszter tengerparti villájára. Mert számukra a Törvény, a Tao egyaránt normája a fizikai, az erkölcsi világnak, az emberekének csakúgy, mint az istenekének. A sin-to misztikusai számára ember és törvény nem két különböző dolog, az ember egy a természettel, a Törvénnyel.

A valláskritika pedig következetesen éppen ezekbe az ég firmamentumára vetített antropomorfizmusokban akad fenn legelébb. Az ember az éppen emberformájú istenektől fordul el leghamarabb.

Az ateizmussal kapcsolatos végső kérdésem – mint azt a kezdeti felsorolásban jeleztem – az lesz: vajon hézagmentes-e ez a világkép? Nos, éppen itt, az ateizmus vulgárisabb változatánál már megpendíthetjük ezt a kérdést. Annál is inkább, mivel a kézenfekvő primitívségek elvetése azzal a kísértéssel – és veszéllyel! – jár, hogy a fürdővízzel sok egyebet is kiönthetünk…

Végül a vulgár-ateizmus kár legprimitívebb – és éppen ezért talán leggyakoribb formájáról:

Az egyik hasonló ahhoz, mint, amikor a futballcsapat nem győz és leváltják az edzőt. Nem jött be az ötös találatom, tehát (!) nincs Isten.

Döbbenetesebb, de gondolatmenetében azonos: Az az Isten, aki nem hullatott bombát Hitlerre, Sztálinra vagy az auschwitzi krematóriumokra, az nekem ne hullajtson rózsaszirmokat a jámborság hírében elhúnyt római kármelita apáca ravatalára.

Aztán lehet valaki úgy is ateista, hogy attól akár hívő keresztény vagy buddhista is lehetne. T.i. egyikkel sem foglalkozott soha életében komolyan.

Ahhoz a válóperes svéd nudistához hasonlatos, akitől a bíróság családi adatait veszi fel:
- Az első házasságomból van 4 gyermekem, a másodikból 2. Van a harmadikból is 1, de a jövendőbelim is már 8 hónapos terhes.
Mire a bíró:
- Hallja maga nem is nudista, csak még nem volt ideje felöltözni!...

Hallottam végül olyasvalakiről, aki úgy volt ateista, hogy elkísérte a násznépet a templomajtóig, de a szertartáson nem vett részt, mivel ő – párttag.
Ez utóbbiak szoktak a leghivatásosabb ateisták lenni.

Néhány szót még – a már a bevezetőben megpendített – morális ateizmusról.

Olcsó és főleg téves ideológián alapul az az etikai ateizmus, amely úgy akarja magát morális kötöttségek alól emancipálni, hogy tagadja az erkölcsi normák mögött feltételezett isteni tekintélyt. Ennél a fajta ateizmusnál lélektanilag mindig az erkölcsi kötöttségek alól való szabadulás vágya az elsődleges, a mögöttes szankcionáló – isteni – autoritás tagadása pedig általában utólagos magyarázat.

Ürügy.

Mág azt is megkockáztathatnánk, hogy a rossz lelkiismeret ideológiai pótcselekvése.

És magyarázatnak is téves a magyarázat.

Téves, nem azért, mintha az erkölcsi parancsolatok mögött valóban isteni autoritás léteznék, (létezni létezhet, de nem fontos!), hanem azért, mivel a humán etika alapvető normái – gyakorlatilag a Tízparancsolat – minden emberre kötelezőek.

A katolikus egyház ezt úgy fogalmazza meg, hogy a Tízparancsolat azért kötelezi pl. a busmann-négert is, aki a kinyikatkoztatásról sohasem hallott, mert a Tízparancsolat – természeti törvény.

Korszerű megfogalmazással az emberi értelembe programozott.

Ezt nevezi Kant morális kategoricus imperativus-nak.

Szellemesen, köznapi használatra ezt valaki így fogalmazta meg: „Az ateizmus nem ment fel a karácsonyi ajándékozás alól.”

Végül elképzelhető – sőt, nem csak hogy elképzelhető, hanem pl. Voltaire-nél tetten is érhető – az ateizmusnak teljesen filozófiai-teológiai – ha nem is eredetű, de – „megfejelésű” változata is.

A vallások Istene – filozófiailag – Abszolútum. Ez eleve magába foglalja az állandóság, változtat-HAT-atlanság fogalmát. Akit vagy amit bármiféle ráhatás – pl. egy nálánál hatalmasabb istenség, vagy akár az esendő ember könyörgése – változásra képes késztetni, az már eleve nem lehet Abszolútum. Ezzel szemben igen gyakori attribútumként ruházzuk az istenre a könyörületesség – nagyon is antropomorf – tulajdonságát.

A saját vigasztalásunkra.

Arra azonban az irgalmas Istent – jóllehet erkölcsi jobbítás szándékával – prédikáló lelkész nem gondol, hogy az Abszolútum már koránt sem abszolútum, ha – jelen esetben nem rajta kívüli, hanem – benne magában feltámadó vagy meglévő indíték, az irgalmasság változást képes létrehozni benne. Úgy pl., hogy a bűnösnek megbocsát, büntető szándékáról „lemond”.

Voltaire pl. éppen ezen az elepon bizonyítja kérő ima értelmetlen voltát. Az ateizmusnak azonban, mint mondottuk, soha sincsenek ilyen és ennyire teoretikus eredői.

Talán sikerült letapogatnunk az ateizmus genezisének minden értelmileg és érzelmileg lehetséges indítékát.

1. – Beszéltünk az isten-hipotézis filozófiai mellőzhetőségéről.

2. – A vallások istenképében értelmes ember számára elfogadhatatlan antropomorfizmusokról.

3. – Említettük a vulgár-ateizmusnak azt a fajtáját, amikor valaki két brossúrából – vagy még annyiból sem, - esetleg csupán egy párttagsági könyvecske birtokában válik „ateistává”.

4. – A morális ateizmus kapcsán esetleg arra a groteszk végkövetkeztetésre is juthatunk, miszerint lehet valaki csibész, zsebtolvaj, házasságszédelgő anélkül, hogy ateistává lenni kényszerülne, mivel a humánetika normái az ateistát is kötelezik.

5. – Érintettük végül azt a paradoxont, amikor az ateizmust éppen teológiai érvek támogatják.

Végső kérdésként pedig tegyük fel a következőt: hézagmentes-e az isten-hipotézist mellőző világkép?

Elöljáróban néhány gondolatot a „tökéletes” világképről.

A kultúrhistória tanúsága szerint, „tökéletes” világképet eddig a filozófiák, a vallások és a totalitárius rendszerek ideológiái szolgáltattak.

1. – A filozófiák csupán mintegy – általában alacsonyabb rendű – előfutárai voltak ennek a filozófiának, s ez a – betetőzés.

2. – Vallások valamennyien Az egyedül üdvözítők.

3. – A totalitárius rendszerek ideológiái nem véletlenül jelennek meg igen gyakran szinte vallási formában:

a. – utópiákra épülő dogmatikájukkal,

b. – gyakorlatilag csak szentek által megvalósítható etikájukkal,

c. – valamint rendkívül szigorú liturgiájukkal: május elsejei transzparenshordozás, kánonjogilag jóváhagyott jelszavak, ütemes taps, vagy a „Sieg! Heil!”.

Kétségei pedig csak kétféle embernek nincsenek: a nagyon butának, valamint a nagyon elkötelezettnek.

Aki nem képes kérdezni, az nyugodtan dagonyázik a buták boldog bizonyosságában.

Az elkötelezettnek pedig mindig mindenre kéznél van a felelete. Olykor hihetetlenül szellemes, megejtően frappáns – nemegyszer még a logikai csúszásokat, esetleg csúsztatásokat is sikeresen álcázó – magyarázata.

A vallásos ember pl. mindig „tudja”, hogy mit akar az Isten: „Isten büntetése” vagy: „Isten próbára tesz”.

Ragyogó példatára ennek az – általam egyébként mint gondolkozási és vitatechnikát igen nagyra becsült – skolasztika, az „ancilla theologiae”, a „teológia szolgálólánya”, aki/amely akkor is elegánsan látja el szolgálatát, amikor gazdája – helyesebben: „gazdasszonya” – a teológia ugyanis nőnemű szó – megerőszakolja.

Amikor valaki világképéből az isten-hipotézist kiküszöböli, az – mint említettük – általában az erősen antropomorfizált, vulgáris istenképet tagadja.

Én magam pl. képtelen vagyok egy ingyenlevest osztogató Róbert bácsiszerű istent mégcsak elképzelni is. Ilyen istenképet még annak idején, hét évi szerzetességem alatt sem voltam képes elfogadni. (Ha képes lettem volna rá, talán még ma is szerzetes lennék …)

De!

És itt érzem a „hézagot” az ateizmus világképében.

Létezik egy rendkívüli módon impresszáló, szuggesztív valami, ami elől – még az ateizmusnak való elkötelezettség árán és érveivel – sem lehet kitérni, azt ignorálni. Ez pedig a világban – egészében csakúgy, mint részleteiben – megnyilvánuló REND, törvényszerűség.

Értelmes, gondolkodó ember elzárkózni előle. (Értelmes ember egyébként sem akar elzárkózni soha semmi elől, ami gondolkodásra csábítja.)

Gondoljunk csak pl. a tápláléklánc kötélhúzásában résztvevő növény és állatfajokra. A rendszerre, programokra, amelyek sokszor csak utólag állapíthatók meg, azonban mellbevágó következetességgel.

„Program”-ot emlegetve eszembe jutnak azok a sci-fi-szerű eszmefuttatások, hipotézis-pótlékok, amelyek szemérmesen kerülgetve az isten-fogalmat, földönkívüli értelmes lényekről beszélnek, akik egész földi létünket mintegy programozzák. E programok dimenziói akár a kozmosztól a genetikai spirálig terjedhetnek. Mindez pedig, amit megtapasztalhatunk, tudhatunk és alkothatunk csak ezen a programon belül lehetséges.

Mindezek a kibernetika modern nyelvére lefordított utópisztikus elméletek egytől egyig igen szemérmes kifejezései annak, hogy evilágunk rendje, tervezettsége – programozottsága – mögött valaminő tervező, programozó elvet sejtünk.

Jó! Tegyük fel, hogy a meleg tengerek őslaboratóriumában véletlenül jött létre az első szénlánc. Majd a véletlen kapcsolódások hosszú során belépő oxigén, hidrogén, nitrogén, foszfor és kénatomok segítségével az első szerves molekulák. Nem sorolom a véletlenek további láncolatát az első fehérjemolekulától az első egysejtűig.

De!

Hogy az első egysejtűtől, az élő szervezetek biotaxisain keresztül, a legmagasabb organizmusok hormonális vagy idegi szabályozásáig minden és csak véletlen műve lenne, az több, mint valószínűtlen.

Szentágothay János professzor mondotta egy interjújában: Annak elfogadásához, hogy az egysejtűtől a gondolkodó emberi agyig minden a véletlen műve lenne csupán, nagyobb hit kell, mint bármelyik vallás elfogadásához.

Jóllehet a materiális okok végtelen sora képes kizárni egy transzcendes okozót, azonban ugyanennek az anyagi világnak rendezettsége, törvényszerűsége, célszerűen önszabályozó programozottsága – szemérmesen vagy nyíltan fogalmazva – Programozót tételez fel.

Ezt legtalálóbban talán éppen a szabadkőművesség fogalmazza meg „A Világmindenség Nagy Építőmestere” elnevezéssel.

Az viszont egyáltalában nem szükséges, hogy ezt a Tervező Elvet bármiféle ingyenlevesosztogató antropomorfizmussal torzítsuk el.

Nem tudom elképzelni, hogy ez alól a gondolatmenet alól bármelyik komolyan gondolkodó ateista is emancipálni tudná magát.
Hacsak nem – hivatásos ateista.
Akinek egy Programozó Elv-ről még beszélni sem szabad.
Nem illik…

Még az az ateista sem zárkózhat el mereven az elől a Tervező Elv elől, aki viszolyog a történelem folyamatába, nyomorúságos, mindennapjaikba bele-belepepecselő istenségtől. Nem szükséges t.i.., hogy a Tervező, miután programját mondjuk a DNS-láncban elhelyezte, hogy beleszóljon akár magán, akár közügyeinkbe.

A halálunkig és azután.

Vagy a végső atomrobbanásig és azután.

Mert, ami az utóbbi „azután” lesz, az már ma – sőt tegnap és tegnapelőtt is – benne volt/van a programban.

Ezt a filozófiát pedig a bölcselet – nem ateizmusnak, hanem deizmus-nak nevezi.

Úgy érzem: ezek után világos, hogy meditációm nem az ateizmus ellen, hanem annak védelmében fogant.

Meg kell védeni az ateizmust a hivatásos ateistáktól.

Érzésem szerint a vallásoknak is meg kellene védeniök magukat a hivatásos vallásosoktól.

Azt hiszem a kommunizmusnak sem Marx Károly és Engels Frigyes ártottak a legtöbbet, hanem a – függetlenített párttitkárok.

A plébánosok mindig kegyetlenebbek, mint a vallásalapítók.

Nem szeretem azokat az ateistákat, akiknek az ateizmus – az istenük…