Magyarországi Nagyoriens Szabadkőműves Egyesület

VBM rajzolata a Magnanimitas páholy .˙.6005. május 9-i munkáján.

Mottó:
Descartes: A lélek szenvedélyei III, 153.cikkely „Miben áll a nagylelkűség?”

Azt hiszem tehát, hogy az igazi nagylelkűség, mely ahhoz vezet,
hogy egy ember a legnagyobb mértékben becsüli önmagát, amennyire csak jogosan becsülheti,
részben csupán abban áll, hogy felismeri, nincs semmi, ami valóban hozzá tartozna,
csak a szabad rendelkezés az akarásaival, és nincs semmi más,
amiért dicsérni vagy gáncsolni kellene, csak az, hogy jól vagy rosszul él-e vele;
részben pedig abban áll, hogy szilárd és állandó elhatározást érez magában arra,
hogy jól éljen vele, azaz, hogy soha ne mulassza el akarni mindazoknak
a dolgoknak akarását és végrehajtását, amelyeket a legjobbnak ítél.
Ez pedig az erény tökéletes követése.

Ha az erény tanítható – és bízom benne hogy az - akkor az inkább példamutatással lehetséges mintsem könyvekből. Mire jó hát mégis értekezni az erényről? Talán arra, hogy megpróbáljuk megérteni, mit kéne tennünk, minek kéne lennünk, vagy miképpen kéne élnünk, s ezáltal legalább intellektuálisan lemérjük, mekkora út választ el minket mindezektől. Szerény, nem kielégítő, ám szükséges teendő.

A jóra való készség, melyet a hagyomány erényeknek - vagyis a görög arété szó értelme, amit a latinok virtusként fordítottak – kiválóságnak nevez, csak része az erkölcsnek. Mi az erény? Erő mely cselekszik, vagy cselekedhet. Így egy növény vagy orvosság erénye az hogy gyógyít, egy emberé, hogy emberi módon akar, és úgy is cselekszik. Az erény szokták mondogatni Arisztotelész óta, szerzett készség arra, hogy jót cselekedjünk. A jón nem elmélkedni kell hanem csinálni. Az erény ilyen: maga az erőfeszítés arra, hogy helyesen viselkedjünk.

A nagylelkűség az adás erénye. Itt már nem arról van szó, hogy „mindenkinek megadjuk, ami jár” , mint azt Spinoza mondotta az igazságosság kapcsán, hanem hogy nekiadjuk azt, ami nem az övé, ami a miénk, s ami neki hiányzik. Bizonnyal meglehet, itt az igazságosság is megtalálja azért a maga számítását, pl.: ha valakinek enni adunk aki éhezik. Innen lehet az az érzésünk, hogy az igazságosság mellet a nagylelkűség mintha csak a lélek fényűzése lenne. „Mielőtt nagylelkűek lennénk, igazságosnak kell lennünk – mondotta Chamfort – minthogy elébb van ingünk, mint csipkénk”
A nagylelkűség szubjektívebb, egyénibb, érzelemtelibb, spontánabb; míg az igazságosság, még az alkalmazott igazságosság is, őriz magában valami objektívebbet, egyetemesebbet, intellektuálisabbat vagy átgondoltabbat. A nagylelkűség, úgy tűnik, inkább a szívnek vagy a vérmérsékletnek köszönhető; az igazságosság a szellemnek vagy az észnek. Az emberi jogok például nyilatkozat tárgyát képezhetik, a nagylelkűség nem.

A nagylelkűség „kistestvére” a szolidalitás, érdekes hogy a lexikográfusok megfigyelése szerint, a társadalompolitikai szóhasználatban az egyenlőség a szolidalitás óvatos megfelelője lett. De ne álltassuk magunkat filológiai varázslatokkal, ma Afrika és Dél-Amerika nagy részének, csakúgy mint Ázsiának, nem szolidalitásra van szüksége, hanem igazságosságra és nagylelkűségre. A szolidalitás kétségtelenül serkentheti, erősítheti a nagylelkűséget. De csak akkor igazán nagylelkű, ha túllép akár a legjobban felfogott, sőt vállalt közös érdeken is – tehát túllép a szolidalitáson.
A nagylelkűség azért olyan nagy, oly dicséretes erény, mert mindenkiben nagyon ványadt, mert mindig az önzés a legerősebb, mert a nagylelkűség leggyakrabban csak távollétével tündököl... „Milyen üres és milyen szennyes az emberi szív” mondja Pascal. Azért, mert szinte mindig csak saját magával van tele.

Vajon meg kell e különböztetnünk a nagylelkűséget és a szeretetet, mint teszi azt André Comt-Sponville? „Nagylelkűség persze lehet szeretet nélkül is – ismeri be Jankélévitch is – a szeretet viszont majdhogynem szükségképpen nagylelkű, legalábbis azzal, akiit szeret és addig, ameddig szereti” „Mert ha szeretet nélkül lehet is adni, szeretni, hogy úgy mondjam, lehetetlen anélkül hogy ne adnánk” .

Arisztotelész » 74.o 176.o

A nagylelkűség az adás erénye, pénz adásakor találkozik a bőkezűséggel, ha önmagunkat adjuk akkor a nagyvonalúsággal sőt az önfeláldozással. Adni azonban csak azt lehet, ami a birtokunkban van s csak azzal a feltétellel, hogy az nem tart bennünket birtokában. A nagylelkűség e tekintetben elválaszthatatlan a szabadság vagy az önuralom fogalmától.

Descartes » A lélek szenvedélyei

A megfogalmazás ha kissé nyakatekert is, értelme világos. A nagylelkűség saját szabadságunknak a tudata, egyszersmind pedig, az az eltökélt szándék, hogy ezzel helyesen is éljünk.
Az alapelv egyes-egyedül az akarat: nagylelkűnek lenni azt jelenti, hogy a helyes cselekvéshez szabadnak tudjuk és ilyennek is akarjuk magunkat. A nagylelkű ember nem rabja sem indulatainak, sem önmagának, épp ellenkezőleg: önmaga ura, s ezért nincs kibúvója, de nem is keres! Nagylelkűnek lenni azt is jelenti, szabadok vagyunk önmagunktól, kisded hitványságainktól, bogarainktól, mérgelődéseinktől, féltékenykedéseinktől.. Descartes ebben nemcsak minden erény alapelvét látta, hanem a legfőbb jót, mindenki számára ami nem másban áll, mint mondotta, mint a „helyes cselekvés eltökélt szándékában, és az általa okozott elégedettségben”.
Tehát a nagylelkűség az a győzelem amikor az akarat az ok.

Persze talán jobb lenne ha a szeretetet is elég lenne. Ám ha elég lenne, szükségünk volna-e arra hogy nagylelkűek legyünk? A szeretet nincs hatalmunkban, nem is lehet. Ki választja azt, hogy szeretni fog? A szeretet nem parancsolható, a nagylelkűség igen: elég akarni. A szeretetnek nincs szüksége a nagylelkűségre, de sajnos egyedül ő képes önzetlenül és hibátlanul meglenni nélküle.
Szeretjük a szeretetet, és nem tudunk szeretni: a morál ebből a szeretetből és ebből a tehetetlenségből születik. Az érzelmek utánzásáról van itt szó, mint Spinoza mondhatná, de ahol mindenki azt utánozza ami belőle hiányzik...
A világ egy nagy színház, az élet komédia, de azért nem egyenértékű minden szerep és minden színész. Ez Shakespeare bölcsessége: az erkölcs talán komédia, de erkölcs nélkül nincs jó komédia.

Ha a nagylelkűség abszolút és egyetemes lenne, mondotta Hume, felmentene bennünket az igazságosság alól. De az is világos, hogy az igazságosság még megvalósulása esetén sem menthet fel bennünket a nagylelkűség alól: ez utóbbi társadalmilag kevésbé szükséges de emberileg értékesebb.

A nagylelkűség a többiek felé emel bennünket, mondhatnánk, s magunk fel is, amenyiben megszabadulunk a kicsinyes énecskénktől. A nyelv óva int attól aki egyáltalán nem nagylelkű: alantas, hitvány, zsugori, aljas, fukar, szűkmarkú, önző, kupori...Mind azok vagyunk, de azért nem mindig és nem teljesen: a nagylelkűség választ el vagy néha meg is ment ettől.
A nagylelkűség, mint valamennyi erény, mind tartalmában, mind a neki kölcsönzött vagy jelölésére szolgáló neveket illetően többedmagával jár. A bátorsággal társulva lehet hősiesség. Az igazságossággal méltányosság. A részvéttel jóakarat. Az irgalommal együtt máris megbocsátás. De legszebb neve a titka, amit mindenki jól ismer: ha a szelídséghez csatlakozik, úgy hívják: jóság.