Magyarországi Nagyoriens Szabadkőműves Egyesület

Parson rajzolata a Magnanimitas páholy .˙.6005. június 1-ei munkájára.

A magnanimitas lexikon szerinti fordításban nagylelkűséget jelent, magyar irodalmi alkotásokban (mint például Zrínyinél) mint nagy (és/vagy bátor) szívűség használatos. Lentebb azt is látni fogjuk, hogy a különböző korokban milyen jelentéstartalmakkal azonosították. Ezen definíciók azonban hamar elérik kifejezési képességeik határait.

A magnanimitasnak, mint minden más erénynek, (a vallások morális koordináta rendszerét leszámítva) nincs origója, így abszolút helyzetét csak szélső értékeinek szinuszgörbéjén próbálhatjuk elhelyezni, vagy ellenpárjainak és ellenható erőinek meghatározásával pozícionálni. Erre az alábbi, magyar Internet oldalakról gyűjtött gondolatokkal teszek kísérletet.

[1. tézis] A magnanimitas a peripatetikus erénytan szerint
[1. idézet] Laczházi Gyula: A magnanimitas a "Szigeti veszedelem"-ben

... A metriopateia elve (azaz, hogy az erény szélsőségek közötti közép) ... (szerint) a ... magnanimitas, a nagyszívűség, a nagy lélek ... (mint) fogalom történetében alapvető jelentőségű ... Arisztotelész meghatározása (a Nikomakhoszi etikában)...

Mint minden erény, a magnanimitas is szélsőségek között helyezkedik el. Az egyik szélsőség a kicsinylelkűség: az ilyen ember, bár képes lenne nagy tettek végrehajtására, mégsem vállalkozik erre. A másik a felfuvalkodottság: ez azokra jellemző, akik olyan vállalkozásokba fognak, amely meghaladja képességeiket.

A magnanimitas erényét a sztoikus filozófiában is fontos hely illeti meg az erények között. A sztoikusok nagyszívűség-fogalmában a szerencse változandóságának békés elviselése, a tűrés kap nagy hangsúlyt. Cicero műveiben például a magnanimitas olyan fogalom, amely magában foglalja mind az állhatatosságot (constantia), mind a tűrést (patientia), mind a szelídséget (clementia). ...

A keresztény ... mártírok esetében a magnanimitas-fogalom olyan aspektusai kapnak különösen nagy hangsúlyt, mint a tűrés (patientia), a világ megvetése (taedium vitae), a túlvilági üdvözülésbe vetett hit (spes). A mártír magnanimitasa így elválaszthatatlanul összefonódik az állhatatossággal (constantia), a kettőt általában nehéz is megkülönböztetni.

[2. tézis] A magnanimitas ellentéte: a tunyaság
[2. idézet] Joseph Ratzinger: A hit, a remény és a szeretet gyakorlása

A ... metafizikai tunyaság-ról ... („világ szomorúságáról”) a hagyományos keresztény antropológia azt mondja, ... hogy a nagylelkűség (magnanimitas) hiányából fakad, abból, hogy az ember képtelen hinni az („Istentől”) neki szánt hivatás nagyságában. Az ember nem bízik a maga valódi nagyságában, ,,realisztikusabb'' akar lenni. ...

Az ember manapság különös gyűlöletet érez a saját nagysága iránt. Az élet ellenségének, a ... természet nagy rendbontójának tekinti önmagát, olyan félresikerült teremtménynek, aki akár meg se született volna. ...

Az ... ember előbb kétségbeesik, majd tunyaságból meghátrál életének nagyszerűsége elől; ebből a helyzetből születik az ,,evagatio mentis'', a szellem csapongó nyugtalansága, hiszen, mondja Szent Tamás, ,,senki sem képes szomorúságban élni”. Ha viszont a lélek mélyén szomorúság lakik, a lélek állandó nyugtalanságban állandóan menekül önmaga elől. Az ember fél egyedül maradni önmagával, elbizonytalanodik, szellemi csavargóvá válik, mert folyton eltávolodik önmagától. ...

Szent Tamás ... a tunyaságnak még négy további gyermekéről is szól: a tompaságról (torpor) ..., a kicsinyhitűségről (pusillanimitas), az ingerültségről (rancor) és a szándékos gonoszságról (malitia).

[3. tézis] A magnanimitas ellenható erői: a restség és az aggodalom
[3. idézet] Boros László: Elmélkedés a nagylelkűségről

Mindannyian megtapasztaltuk már különböző formákban: életünk nagy, nyitott a valószínűtlen, az elérhetetlen felé; létem lényegesen felülmúlja életemet. Átéltük azt, hogy ha az ember ember akar maradni, szüntelenül fölébe kell nőnie saját magának, korlátainak, állandóan újra kell kezdenie, kitennie magát a még-nagyobb igényének és felszólításának. Sokkal többet sejt meg, mint amennyit ténylegesen meg tud valósítani. Maradéktalan túlszárnyalása önmagunknak, rárévedés a megfoghatatlanra: ez az emberi lét paradoxona. Az ember csak indulásra készen, kitárulva, az abszolútum felé tartva maradhat meg embernek. Igen, mindnyájan átéltük már ezt. De az élmény még nem elég. Az embernyi ember állandóan ebből a megtapasztalásból él. Ha megvan a bátorsága, hogy állandóan átengedje magát a mindig-nagyobb követelményeinek, akkor valósítja meg azt, amit a régiek a ,,magnanimitas'' erényének mondtak: a nagylelkűséget. ...

... a középkori teológia szerint a ... nyugalom, higgadtság, rettenthetetlenség ... a nagylelkűség lényeges elemei. E szerint a nagylelkűség nem más, mint a lélek rejtett lendülete, amely az élet minden helyzetében nagyot akar, nem hagyja, hogy bármi is korlátokat szabjon eléje, mindig meglátja és megtalálja a kiutat. ...

Mi akadályoz, hogy a léleknek ezt a örvendező függetlenségét, az érzésnek, az életnek, a gondolkodásnak és a szívvel-lélekkel átélt mindennapoknak ezt a nagyvonalúságát megvalósítsuk? ... Ezek: a restség és az aggodalom.

A restség

... A restség, a beleunás semmiképpen sem az ifjúság bűne. Hanem ,,déli ördög'', olyan kísértés, amely az embert élete derekán, a ,,második megtérés'' döntő helyzetében lepi meg. Az élettől kijózanodott szellem kísértése ez ...

Lényege: sajátságos szomorúság, elbátortalanodás a lélek nagysága előtt, a szellem menekülése önmagától. Az ilyen embernek semmi sem ízlik többé. Legszívesebben faképnél hagyná sajátmagát és abban élné ki magát, hogy nyüzsög, kitör a munka, a teljesítmény világába, belebonyolódik a lényegtelen dolgok bozótjába. A szívnek az a rest szomorúsága ez, amely nem akarja, vagy nem tudja többé rászánni magát a nagyra. Menekülés sajátmagunktól, ellenkezés és unottság érzése a naggyal szemben, a kiégett benső kétségbeesése, a gyöngeség belső sivataga.

Ez a menekülés a lényeg elől különféle formákban fejeződik ki. Ilyenek: a szellem csapongó nyugtalansága; bőbeszédű fecsegés; kielégíthetetlen kíváncsiság: fegyelmezetlenség a látható, hallható és megtapasztalható világában; benső nyughatatlanság; sokféle elképzelés és kép, amelyekben a szellem kiéli magát; a tartózkodási hely és az elhatározások állandó váltogatása; tompa közönyösség; kishitűség; furcsa jóakarathiány mások iránt és állandó zúgásmorgás minden ellen, ami elevenünkre tapint. ...

Az aggodalom

... A német kifejezés (Angst) a latin ,,angustus'', ,,szűk'' szóból származik. A ,,szorultság'' érzése jellemző az aggodalom hangulatára. ... a belső és külső befolyásokból létrejön az ember sorsa, az, ami már adott és nem áll hatalmunkban, az élet bizonyos pályája. A szellem tágassága beszűkül; csak így válik lehetővé az egyéni sors. Gondolkodása begyakorolt gondolattársítások sínein fut. Döntéseit messzemenően külső szükségszerűségek, történelmi helyzettől, kultúrától függő előzmények diktálják. Érzelmei többnyire a korszellem előírta, előre megszabott keretekbe illeszkednek.

Mindez nyugtalanítja az embert. Mélyebbet sejt mögötte a háttérben. Azt hiszi, lényegétől független erők játékszere. És csakugyan az. Ki van szolgáltatva idegen hatalmaknak és fél tőlük. Ez a félelem, amelyet gyakran ,,tárgyi aggodalomnak'' neveznek, az emberi lélek mélyén lappangó érzés. Minden szakaszán végigkíséri az ember egyéni kialakulását. De konkrét, szemmel fölmérhető, s azért nem alapvetően fenyegető jelenségei csak amolyan összesűrűsödések. Ezekben jelenik meg az ember mélyén rejlő ,,tárgynélküli aggodalom'': már nem aggódás valami miatt, hanem egyszerűen az aggodalom. Az embert itt legsajátabb központjában találja el ,,valami'', amit egyáltalán nem képes közelebbről meghatározni vagy lokalizálni, azért nem is tud egyértelmű magatartással válaszolni rá.

Ebben a tárgynélküli aggodalomban az ember alapvetően, létének legvégső dimenziójáig fenyegetettnek érzi magát. Nem a tárgyi világ valamelyik része fenyegeti: minden fenyegetően veszi körül. Minden elmerül ebben az aggodalomban. Ahol konkrét, tárgyi, tematikusan meghatározható aggodalmat érez valaki, ott mindenütt valami olyan tör föl az emberlét mélyeiből, amit nem lehet ,,belátni'', valami megmagyarázhatatlan, ami megbénít és megsemmisít, eleve beszűkíti az emberi lényt. ... Az igazi kín mindebben a saját tanácstalanságunk, az, hogy nem tudunk többé segíteni magunkon.

... Az ember egyedüli nagysága a felebaráti szereteten alapul. A nagyságra való törekvés a nagylelkűség csakis az odaadás kockázatában bizonyul igazinak és rendíthetetlennek. Miközben a felebarátnak tett egyszerű szolgálatban igazoljuk: az élet kimeríthetetlenül mély, mi magunk is megtapasztaljuk, hogy saját létünk éppen ilyen feneketlen mélységekbe nyúlik. Ez az élmény legyőzi unottságunkat és aggodalmunkat. Csak aki elkötelezte magát, hogy a szeretett másikba új életkedvet önt és megoltalmazza a világ fenyegetésétől, az tapasztalhatja meg: valami olyat hord magában, amin nincs hatalma restségnek és aggodalomnak. A lét végső mélye ez, az, ami minden más teremtmény fölé emel bennünket. A mindennapok szürkeségében megvalósított nagylelkűség, amely csak a szeretett másiknak tett segítő szolgálatban válik tapasztalhatóvá: ez bizonyítja hogy csakugyan ,,a mindenség csúcsa'' vagyunk - gyarló voltunk és minden gyarló tettünk ellenére. ...

Aquinói Szent Tamás mondja egyhelyütt: ,,Az útonlevés állapotában élő emberek magasabb rangúak az angyaloknál. Még nem jutottak magasabbra, de megvan bennük az az erő, hogy a szeretet hatalmával náluk magasabbfokú boldogságra emelkedjenek. Mintha azt mondanánk, hogy egy nagy fa magva nagyobb erejű, mint egy kicsiny fa, bár ha a magot közvetlen valóságában nézzük, sokszorosan kisebb'' - Mi még nem vagyunk nagyok. Naponta keserű megaláztatással tapasztaljuk ezt. Az a nagyság azonban, amelyre hivatva vagyunk, mérhetetlen.