Magyarországi Nagyoriens Szabadkőműves Egyesület

Jászi Oszkár válogatott leveleinek (a továbbiakban: VL) megjelentetése, amely szinte egyidejű Jászi Oszkár hamvainak ünnepélyes hazatelepítésével, egy sokat gyalázott politikus, közíró és társadalomfilozófus magyarországi visszahonosításának, ha remélhetőleg nem is az utolsó, de szimbolikusan mégiscsak fontos állomása. Jászi, akinek lelki magyarsága Ady szerint „senkiével össze nem hasonlítható”, Jászi, aki „folyósan szélesedő utakat” nyitott „ez úttalan Magyarországon” (Ady e sorai 1912-ben íródtak), élete delén, 1919-ben, a Kommün első heteiben hagyta el Magyarországot, s onnan egészen haláláig (1957.) fizikailag is, de főleg lelkileg távoltartatott, előbb mint a Horthy-rendszer, azután pedig mint a szovjet kommunizmus keményen szókimondó és meg nem alkuvó ellenfele. Szellemi hazacsempészése valamikor a hetvenes években kezdődött, a magyar századforduló társadalomkritikai irodalmának „rehabilitálása” keretében, s elsősorban Litván György érdeméből, aki egyébként a most megjelent válogatás (VL) szerkesztője is, Varga F. Jánossal együtt, és e mellett számos Jászi-tanulmány és forráskiadvány szerzője, nem beszélve Magyar gondolat – szabad gondolat című könyvéről (Magvető, Bp., 1977.), amelynek Jászi valóságos főhőse.

A Jászi távozása és eddigi visszatérési próbálkozásai nemcsak egy személyes tragédia részét jelentik, hanem a huszadik századi egyetemes magyar tragédia jellemző és elgondolkoztató epizódjai is. Már említettem, hogy Jászi a Kommün alatt vonult emigrációba; a radikális haladás e magyar apostola szemében a Lenin-tanítványok hatalomrakerülése kétségbeejtő sorscsapás volt, amely – az ország szétdarabolásától függetlenül is, de annak súlyosbító adottságai mellett méginkább – egy egész forradalmi reformnemzedék fáradozását döntötte romokba. Erre vonatkozóan a levelezés kevésbé bevilágító, mint a Bécsben szinte hetek alatt elkészült könyv, a Magyar Kálvária, ez a lélegzetelállítóan életközeli, ugyanakkor megdöbbentően pontos (és időtálló) elemzés, szerintem Jászi minden könyve között a legnagyobb. A levelek ugyanis a szervező Jászira vetnek fényt, vagyis arra, aki szerepénél fogva, környezetére való tekintettel, talán a világ folyásába vetett „tudományos” hite miatt is, de mindenesetre a Kálváriában kimondott intuíciókkal szöges ellentétben még optimista („emigrációnk még mindig eltarthat 3-4 évig is”, írja pl. 1921 júniusában Károlyinak, ,VL, 263. old.) Ugyanaz a Jászi, aki egyrészt a Kálvária tanúsága szerint pontosat tudja, hogy a Kommünnel megtört a magyar társadalom fejlődésvonala, és végzetessé vált az urbánus, polgári és demokratikus tábor elszigetelődése, másrészt nem akarja tudomásul venni, hogy az 1919. márciusi hatalom-átengedéssel és az országrészek elvesztésével a Károlyi-féle „népforradalom” is diszkreditálódott, és még külső segítséggel – vagy mondjuk így: a Horthyéknak nyújtott antant-támogatás megszűnése esetén – sem hozható vissza. Azt, hogy az adott nemzetközi konstellációban a fehérterror teremtette rendszer fennmaradhat, egyszerűen nem tudja elképzelni.

Ugyanez a kettős tudat nyomja rá a bélyegét a Dunavölgye jövőjével kapcsolatos nézeteire is. Miközben fájdalmasan boncolgatja az aradi fejbekólintás, a szlovák kikosarazás (stb.) tanulságait, s voltaképpen tudja, hogy az ő eredeti missziójának ezzel befellegzett, mert a szerepek megcserélődtek – a föderáció Sollenjéről nem akar lemondani, s azt képzeli, hogy 1918 előtt szerzett erkölcsi tőkéje miatt hitele van Benešnél, Maniunál, a szerb-horvát vezetőknél, s így emigránsként is egyengetheti a dunavölgyi összefogás elvi, és a kisebbségbe került magyaroknak kijáró kulturális és politikai jogok konkrét ügyét. Mindez hiú ábránd, mint ahogyan keserű csalódással végződik a Károlyiba vetett remény; a Károlyi vezérségéhez fűződő számítás is. Az egymást követő csalódások és kudarcok meg a megélhetési gondok fokozatosan arra kényszerítik Jászit, hogy a politikai harc mezejéről mindinkább a tanulmányokhoz vonuljon vissza.

A tengerentúlra szorult Jászi első „visszatérése”: egy könyv, a Monarchia felbomlásáról írott mű, sokak szemében – szaktudományos szempontból mindenesetre – az opus magnum. Röviddel egyetemi katedrája elfoglalása után Jászi örömmel fogadja a megbízatást, a kihívást, hogy szembenézzen azzal, ami egész életútját megfordította („hisz végül is ezen, e problémán törtük ki a nyakunkat valamennyien”, írja Károlyinak 1926 januárjában Oberlinből – VL, 302. old.). S bár jellege és célja szerint ez történeti munka, érdekes kísérlet is egyfajta szociológiai és csoportpszichológiai szemlélet érvényesítésére, alapjában véve azonban mérleg és üzenet. A befejezetlenül maradt, illetve a háború által kisiklatott harcot Jászi itt viszi végig. Itt elemzi azokat az elszalasztott lehetőségeket, amelyeket a Monarchia bukása, eltűnése hozott felszínre; itt mutatja ki azokat a történelmi felelősségeket, amelyeket annak idején elfedett a politikai közelharc. Ennek az első „visszatérésnek” különleges tragikuma, hogy a könyv – az üzenet – a maga idejében nem jutott el Magyarországra, de az utódállamok szélesebb közönségéhez sem, pedig a mérleg nekik is készült, s Jászi pártatlan szigora éppen alkalmas lett volna néhány alapvető (és mindenkire érvényes) tanulság elfogadtatására. A munka magyarul először 1982-ben jelent meg, vagyis több mint fél évszázaddal elkészülte után (az első amerikai kiadás dátuma 1929), és negyedszázaddal azután, hogy írója sírba szállt. Ebben az értelemben az első „visszatérés” a mostani harmadikkal esik egybe, annak egyik előzetes állomása.

Ennél is tragikusabb előzmény Jászi – 1919. és 1957. közötti egyetlen – tényleges, fizikai hazalátogatása 1947-ben. (A „fizikai” szót azért használom, mert a két háború között, elsősorban a Századunk jóvoltából, Jászi mint politikai író nem volt egészen kitiltva Magyarországról, nem volt olyan tökéletesen kiküszöbölve, mint az 1948. utáni két évtizedben.) A levelekből nyomon követhető, hogy a hazalátogatás gondolata Jásziban hosszan érlelődött, és a szövetségesek végleges győzelmével valóságos belső késztetéssé vált, amelyhez azonban kételyek is fűződtek. Jászi 1944 táján még elég határozottan meg volt győződve arról, hogy az októbrista irányzat híveire feladat vár az új Magyarországon, bár azzal is tisztában volt, hogy egy szovjet fennhatóság alá kerülő Magyarországon ez a befolyás csak korlátozott lehet. De „csapat” még volt: az emigrációban is, sőt – az időközben végbement kataklizmák dacára – Magyarországon is. Jászi 1945-ben már hetven éves, megrendült egészségű és saját politikai szerepével rég leszámolt aggastyán, de emigrációs hívei egy része nála fiatalabb, s ugyancsak fiatalabb a Csécsy Imre közvetítésével hozzá kapcsolódó budapesti „radikális” tábor (talán szerencsésebb volna inkább körről, mint táborról beszélni). Mindenesetre volt még élő kapcsolata Magyarországgal: emberek, akik Jászit közvetlen elődjükként vagy szellemi vezérükként tisztelték. Voltak ezenkívül barátok és kortársak, az 1918 óta eltelt majdnem három évtized ellenére szép számmal. Jászi ezek közé jött vissza, hogy meg egyszer, utoljára szétnézzen azon a földön, ahonnan származott, s ahol egész egyénisége, gondolatvilága, szemlélete és vitastílusa formálódott. A tragédia abból fakadt, hogy azok, akiket legközelebbi eszmetársainak tartott, ebben az időben már olyan új hatások – vagy helyesebben szorítások – alatt állottak, amelyek a Jászival való azonosulást lehetetlenné tették. Pontosítsunk: ha csak az lett volna a baj, hogy a szovjet ellenőröktől (s ezek között először is a magyar kommunista vezérektől) való félelmükben a budapesti radikálisok nem merik nyíltan vállalni Jászit, de lelkük mélyén és a lefüggönyzött ablakok mögött igen, s ezért így szólnak hozzá: „tegyünk úgy, mintha nem égészen értenénk egyet”, Jászi, aki erre nagyon is föl volt készülve, boldogan belement volna a színlelésbe, amit egyébként javasolt is (lásd: VL, 511. old.). Meglepetésére azonban híveinek túlnyomó része valamilyen értelemben komolyan is vette azt a taktikai álláspontot, amelyet a szovjet kommunizmussal szemben kényszerűen el kellett fogadnia, s a szükségből erényt csinált, azaz gyártott magának egy, a Jászi számára tökéletesen érthetetlen és megalapozatlan ideológiát. „Órákon át igyekeztek meggyőzni arról, hogy ők egy alkotó és reményteljes demokráciában élnek”, írta erről utólag Jászi, akinek egyszerűen nem fért a fejébe, hogy dogmákat el nem fogadó, mérsékelt beállítottságú, racionális lények hogyan képzelhetik, hogy a készülő szovjet diktatúrában számukra is marad hely, sőt tevékenységi tér? „Hosszú viták után át kellett látnom, hogy régi politikai barátaim egy részét elvesztettem, és az érvelés lehetősége is hiányzik.” Az a gyanúm, hogy egy mai Fidesz-tagnak ugyanolyan bajos ezen kiigazodni, mind Jászinak volt 43 évvel ezelőtt.

A Csécsy Imre, Zsolt Béla és apám, Kende Zsigmond körül csoportosuló radikálisok legfeljebb azzal tűntek ki, hogy ehhez a 75 százalékos forradalmisághoz egy abszolút polgári, békés és nem forradalmas eszmei pozícióról elindulva „jutottak el”. Jászinak, aki barátainál nem kevésbé volt nyilas-, német- és nagybirtok-ellenes, aki pontosan értette a „kell-e szabadságot adni a szabadság ellenségeinek?” problémát, (stb.), ez egyszerűen nem fért a fejébe. Nem értette, hogy az orosz kommunizmus történetéhek tanulságait hogy lehet ilyen mértékig nem venni tudomásul, szkotomizálni; nem értette, hogy tudományosan képzett emberek a társadalomelméleti ábécé elemi következtetéseit hogy hagyhatják ennyire figyelmen kívül? Szinte jobban csodálkozott, mint amennyire elszomorodott (bár a csalódás és a keserűség is nagyon mélyre hatolt, mint ahogy erről az utolsó évek írásainak hangütése tanúskodik). Logikailag és történetileg Jászinak teljesen igaza volt, s ezt ma könnyebb belátni, mint 1948-ban, vagy akár harminc évvel később. Pszichológiailag azonban a magyarázat bonyolultabb, mint ezt a talán túlságosán is racionális Jászi magában elintézi. Egy Mannheim, aki németországi életében sokat töprengett az ideológia-gyártás lelki folyamatain, vagy egy Polányi Mihály, aki hihetetlenül finom intuícióval közelítette meg a baloldali ideológiák belülről fakadó viszontagságait, nem elégedett meg „a félelem megbolondít” típusú magyarázattal (ámbár, valljuk be, ennek a rövidre fogott elméletnek is vannak erényei, s a vész elmúltával iskolai használatra talán elég is…).

Az 1947-es keserű élmény az amúgyis borús lelkű Jászit sötét elkeseredésbe taszította, s nemcsak azért, mert megértette, hogy immár megkezdődött „végleges száműzetése” (VL, 515. old.), hanem azért is, mert a szovjet uralom alá került régió helyzete s „fejlődési” iránya minden legrosszabb sejtelmét igazolta. Ezzel kapcsolatban hosszabb említést érdemelne (de műfaji okokból sajnos mellőznünk kell), hogy Jászi 1919 tavaszától kezdve a bolsevizmus egyik leglucidusabb megfigyelője; ideológiakritikai és történetszociológiai elemzései pedig egy sor, azóta – mások révén – közkeletűvé vált elméleti megállapítást előlegeznek meg, így pl. a bolsevizmus és a jakobinus forradalmiság közti rokonságot (VL, 227-228. old., az ide vonatkozó levél dátuma 1919 augusztusa!), a szovjet kísérlet civilizáció-romboló tendenciáját, de azt is, hogy végső soron egy ilyen kísérlet bukásra van ítélve, mert összeegyeztethetetlen az európai ember, sőt egész egyszerűen az ember szabadságigényével (lásd pl. VL, 345. old.). Erre vonatkozó nézetei már a Magyar kálvária, magyar föltámadásban is világosan megjelennek, de pár hónappal később, a sajnos 1983-ig kiadatlanul maradt „anti-Marx” tanulmányban szisztematikus kifejtést nyernek. Jászinak tehát soha nem voltak illúziói a szovjet rendszert illetően, ennek ellenére az, amit a Dunavölgyében 1947-ben személyesen tapasztalt, elborzasztotta. „Szörnyű a kép, amihez képest a legrosszabb Tisza- vagy Bánffy-korszak valóságos idill volt…” (VL, 510. old.). Nemcsak a magas életkor, s nem is csak a szervezet leromlása magyarázza Jászi teljes visszavonultságát élete utolsó évtizedében, hanem talán az is, hogy ezzel a képlettel, a sztálinizált társadalom képletével a töprengő, a késő öregségéig problémaérzékeny Jászi egyszerűen nem tud mit kezdeni. Mint magánember segít, ahol tud – kiterjedt, bőkezű, sőt áldozatos adakozása és mindén baráti kérésre, illetve szükségletre nyomban reagáló segítőkészsége külön fejezetet érdemelne –, de olyan történésben, amelynek ő is részese lehetne, már nem hisz. Abban igen, hogy a távoli jövő még nincs lezárva. Abban is, hogy az eszme emberének e jövővel szemben erkölcsi kötelességei vannak: ki kell tartania amellett, amit igaznak tart, bárhogyan vélekedjenek is erről a kortársak. De abban már nem bízik, hogy az emberiségnek arra a részére, amelyhez személyes szálakkal kötődik, még befolyása lehetne. Amikor kiderül, hogy az emigrációs sivatagban mégis vannak, akik emlékeznek, sőt hallgatnak rá – a müncheni Látóhatár köre –, s még ünnepi különszámot is kiadnak nyolcvanadik születésnapjára, ez valamennyire visszahozza az életbe, s alkalmat nyújt számára, hogy még egyszer mérleget vonjon a múltról (Köszönet, Látóhatár, 1955).

Feltámadása halála után öt-tíz évvel kezdődik, köszönhetően a Kádár-korszak kultúrpolitikájának, ahol a „haladó hagyományok” felkutatása jegyében némi tér nyílik a kissé fekete szerzők ismertetésére is. De ez az első feltámadás némileg paradox, ugyanis Jászi nyilvánvalóan csempészáruként érkezik a szocialista társadalomtudományba, márpedig a csempészárut csomagolni kell, s ez esetben a csomagolás túl jól sikerül, denaturál. Jászi elsősorban Károlyi Mihály kultuszának jótékony leple alatt, ha úgy tetszik a Károlyi-faló hasában, érkezik Budapestre. S ezzel a dolog mindjárt a feje tetejére áll. Ugyanis – mint még emlékezünk – eredetileg Károlyival is bajok voltak. De nem azért, ami Károlyiban történelmileg problematikus, s nem is azért, ami Jászit Károlyival szembeállította (ti. Károlyi kommunista társutassága), hanem éppen ellenkezőleg, azért, mert bolsevik nézetben Károlyi mint önálló, erkölcsi lény, nem volt eléggé társutas. Károlyit ahhoz, hogy fogyaszthatóvá váljék a Kádár-rendszerben, példás, azaz minden kritikai hajlamtól mentes Mitläuferré kellett tenni, vagy legalábbis úgy elboronálni, ami benne eredeti volt, hogy az ne sértse a cenzorok ideológiai érzékenységét. Ebből aztán valami olyan forradalmi öszvérség kerekedett, ahol a Károlyi-féle októbrizmus és a lenini-sztálini cikcakkos egyedül-üdvözítőség között úgyszólván semmi különbség nem maradt (az egy, ó mi sajnálatos, Rajk-ügyön kívül). S noha az így kilakkozott dísz-Károlyi még messzebbre sodródott az októbrizmustól, mint a valóságos Károlyi, e kicsavart nézetben ez még csak probléma sem volt – kivéve egy Litvánnak, akit nemcsak Károlyi, hanem legalább ugyanannyira Jászi is érdekelt, s ezért kettőjük eltávolodására, annak valós okaira, már a hetvenes években felfigyelt.

Nos, ilyen hosszú előzmények után kezdődött meg végre az igazi hazatérés, a szellemileg csonkítatlan feltámadás. A Válogatott Levelek azonban nemcsak egy gondolkodó elme, hanem legalább annyira az érző lélek, a nagyszívű ember feltámadása is. Fölemelő olvasmány a VL, azt bizonyítja, hogy a vezérség – mert Jászi igenis az volt a maga korában és körében – nem szükségképpen öli meg a lelket; szinte minden egyes levél arról tanúskodik, hogy Jászinál a barátság, a mások sorsa iránti aktív érdeklődés elsődleges volt, mondhatnók, határtalanul hömpölygött. Másrészt ez az állandó diszponibilitás, ez a minden konjunktúrának ellenálló hűség sem térítette el Jászit az elvi egyenességtől, nem gátolta meg abban, hogy legjobb barátainak is keményen a szemébe mondja azt, amit nézeteikben helyteleníteni volt kénytelen. Ez a baráti dimenzió Jászinak valami egészen különleges helyet ad a huszadik századi magyar (s talán nemcsak magyar) szellemi életben. Erről megint hosszabban kellene beszélni.

Bővebben kellene szólni a gondolkodó Jászi pontos elhelyezéséről is. Ez a gondolkodó elme ugyanis nem szűkíthető le a dunavölgyi problematikára. A gyors elintézésnél természetesen mindig is ennek a témakörnek a kosarába fog belehullani, hiszen amit erről írt és hirdetett, az megkerülhetetlen. De ideje volna végre a Jászi-fejlődésvonalat az unalomig ismert klisékből kihámozni, s a maga szellemi teljességében szemügyre venni. Jászi félig-meddig marxista gondolkodónak indult, ámbár mérsékelt történelmi materializmusát mindig átszőtte egy nagyon határozott liberális – vagy pontosabban: moralista és indeterminista – szemlélet; Eötvös Józseffel is ez rokonítja. A másik dolog, ami Jászit a korabeli szociáldemokratáktól, még a legnyitottabb revizionistáktól is megkülönböztette: a nemzeti érzékenység. Még mielőtt a radikalizmus címkéjét választotta volna, Jászi egyfajta nemzeti szocialista zászlóbontáson törte a fejét (lásd pl. a Somló Bódoghoz és a Szabó Ervinhez 1904-ben írt leveleket, VL, 41-51. old.). Ez a nemzeti-történelmi érzékenység és az erkölcsi alapokon álló – ezért tántoríthatatlan – szabadságelvűség magyarázza a szociális érzelmeit illetően szélsődemokrata Jászi éles antikommunizmusát, amely tehát (ne féljünk a szavaktól) „baloldali”. Eddig a kép többé-kevésbé ismert, ha nem is közismert. De mi történt aztán? Miként értelmezhető, hogy 1946/47-ben – lásd pl. a Csécsyhez írott leveleket, VL, 502., 505. old. – Jászi elhatárolja magát az aufklärista, szabadgondolkodó, polgári radikális szemlélettől? Amelyről egyébként azt is megjegyzi (VL, 505. old.), hogy azon ő már 25 évvel korábban „túlhaladt”? A dolog lényege az, hogy Jászi, az etikailag igényes gondolkodó felismerte a historicizmus és általánosabban szólva minden erkölcsi relativizmus tarthatatlanságát (ebbe a Max Weber nyomán „értékmentesnek” nevezett szociologizáló nézetek is beletartoznak). Erről a kritikai alapról – amelyet a negyvenes-ötvenes években olyan eszmekritikai nagyságok munkáltak ki, mint Karl Popper, Leo Strauss vagy Raymond Aron – Jászi végül is eljutott a természetjog posztulálásáig, mint ahogy erről a zsarnokgyilkosságról készült posztumusz munkája (Against The Tyrant, 1957.) tanúskodik. Jászi Polányi Mihályban is azt becsülte leginkább, hogy szembe mert szállni a korszak uralkodó felfogásával, a történeti-szociológiai erkölcsi relativizmussal, amely pedig – így Jászi – az emberi civilizációt hamari pusztulással fenyegető szörnyű veszedelem. Jászi 1946-ban már erről a magaslatról tekintett vissza a hagyományos aufklärista szabadelvűségre, s emiatt érezte magát annyira elidegenedve volt szellemi követőitől. A gondolkodó Jászinak ez a legmélyebb rétege. De némi aggodalommal kérdem magamtól, hogy a sokszorosan fáziskéséses magyar szellemi közegben ennek a Jászinak lehet-e kedvező visszhangja? Vagy ez is belesoroltatik majd Jászi egyéb különcségei közé?

Még egy utolsó szó a hazatérésről. Ahhoz, hogy Jászit végre visszafogadja a magyar anyaföld és – talán – az élők társadalma is, jellemző módon teljes nemzedékváltás kellett. A visszahonosítók – Litván, Hanák és a többiek – közül Jászival személyes kapcsolatban senki sem volt, legfeljebb másodlagosan, az apák nemzedéke révén. Jászi „hazatér”, de egyes-egyedül, hiszen az októbrizmusnak, a régi Társadalomtudományi Társaságnak, a Huszadik Századnak vagy akár a Századunknak mára hírmondója sem maradt. Még az emigrációs társak sorából is csak a későiek közül van életben egy-kettő; ezek közül föltétlenül ideírandó egy név: Borsody Istváné, akit Jászi maga is úgy tekintett, mint műve méltó folytatóját (a Közép-Európa tragédiája című, magyarul sajnos szintén még csak kiadásra váró Borsody-mű teljes egészében Jászi szellemében íródott). Másszóval, ha Jászi fölülne koporsójában és körülnézne a fogadóbizottság tagjai között, egyre se tudna ráismerni, s zavartan kérdezné Borsodytól meg a két öregúr-fiától: ki ez a sok kíváncsi arc?

Hát igen, ennyit legalább elmondhatunk: a késői utódok Magyarországa, ez a még mindig oly reménytelenül elkésett, bús ország, megint kezd kíváncsi lenni Jászira. Márpedig a kíváncsiság az első lépés a bölcsesség felé.