Magyarországi Nagyoriens Szabadkőműves Egyesület

A rövid életet drámai mondat fogja össze, mint valami abroncs, a pálya indulása és vége ugyanabba a kérdésbe torkollik: „Itt állok a parton, nagy lelki marcangolással nézem a másik partot, átmenjek-e a túlsó partra”.

Barátjának írja ezt Kunfi Zsigmond, azon töprengve, vajon megteheti-e a nagy lépést, engedhet-e a vágy sürgetésének, hogy polgár létére a szocializmus partján kössön ki, ahogy sok szociáldemokrata tette ezt a század elején.

Ugyanez a mondat másodszor is fölbukkan, sokkal nagyobb drámai erővel. Igaz, 1929-ben, az ötvenegy esztendős, tapasztalt szocialista már nem kérdez fennhangon, magába zárva egyedül teszi fel a kérdést: beszálljon-e önmaga elhatározásából Kharón ladikjába, és átmenjen-e a Styx folyón? Mindkétszer igen a válasz. Először enged a szocializmus csábító erejének, s ezzel akaratlanul belép a történelembe. Másodszor a halál vonzása teszi próbára, vagy inkább az élet fordulatai, melyek megviselik ezt a rezdülékeny lelket, s a hívásra most is igennel felel: beveszi a Veronál tablettákat. Csaknem félszáz újság írja meg halálát Budapesten, Bécsben, Prágában, Párizsban, Londonban és még Bukarestben is; egész Európa búcsúzik tőle. Méltatja a szocialista világ, mely motorját veszítette el, és az a polgárság is, amely nem tartotta lehetetlennek, hogy eszméit összekapcsolja a baloldaléival, amely nem vonakodott a szocializmustól, mert akkor még egyet akartak: polgári Magyarországot.

Irodalom vagy politika

A századelő Magyarországának épp erre volt szüksége, így találkozhatott két nagy áramlat, a polgári radikalizmus és a szocializmus. Szereplőik nem idegenkedtek egymástól, ösztönösen voltak korszerűek, mert hajtotta őket a jövő, a vágy, hogy Magyarország is korszerű legyen. A századvég és a századelő a keletkező polgárságé. A dzsentri még javában mulat, de már megjelenik a Nyugat folyóirat, mely az első esztendejében siet közölni egy tanulmányt Marxról Kunfi Zsigmondtól. A haladók új gondolatokat várnak, elsősorban maguktól. Sokfelé megtaláljuk őket, a szellem embereit: folyóiratoknál, egyetemeken, szabadkőműves páholyokban, kávéházakban.

Kunfi is az egyetemen kezdi, Kolozsvárt. A hatás elkerülhetetlen olyan tanárok mellett, mint Somló Bódog, a jogbölcselet professzora, a Huszadik Század munkatársa, vagy Apáthy István, a Társadalomtudományi Társaság egyik alapítója, szabadkőműves. Az irodalmárnak készülő egyetemista diák a Kolozsvári Egyetemi Lapok felelős szerkesztője, odaadó tudós akar lenni. Még be sem fejezte tanulmányait, az Irodalomtudományi Közlemények lehozza alapos esszéjét, amelyet Toldy Ferencről írt. S a nagy áttörés alighanem akkor következik be, amikor Jászi Oszkár a Huszadik Században leközli A reakció regénye című elemző cikkét. Ez már az irodalom és a világnézet találkozása, nem tiszta művészvilág, de még nem is politika. Még minden kialakulatlan. Irodalmár szeretne lenni, akár tudós vagy író; ez a hajlandóság mindvégig ott lesz majd a politikusban, mert hogyan is válhatnék meg önmagától, s attól a vonzalomtól, amely az elvont világokba csábítja. Ám ezt az erőt mélybe süllyeszti a kor politikai állapota, mely arra kényszeríti őt, hogy inkább földi, mintsem légies dolgokkal foglalkozzék. Első írásai még őrzik az irodalmi késztetést, Jókairól írott pazar esszéje egyszerre alapos és szellemmel teli. Az a fajta stílus, amelyet nálunk Péterfy Jenő kezdett el ebben a műfajban, s amelyet azután Halász Gábor folytatott a két háború között a húszas évektől 1945-ig. Idézünk egy keveset ebből a Jókai esszéből, mert ez Kunfi legutolsó irodalmi életjele, hogy azután már csak a politikában mutassa meg tehetségét. Ebben búcsúzik el valamelyest önmagától is; ki tudja, hogyan végződik élete, ha kitart a Jókaik, Toldy Ferencek mellett, s íróként lép be a magyar kultúrába.

„Jókai klasszikus képviselője annak az emberfajnak, amelyben az értelmi fejlettség csúcspontját nem az elvont gondolkodás, hanem az érzéki képek nagy gazdagsága jelenti. Elsősorban és főképpen imaginatív lélek, s a kép, melyet a világról magának alkotott, eme imaginatív vonást viseli magán legjellemzőbb bélyegül. Mint gyermekek, mindannyian ilyen képzelő lények vagyunk, ilyen volt az egész emberiség fejlődése kezdetén és ilyenek még ma is a vad népek. Képzeletük alkotásaival népesítik be a világot, s magyarázzák meg maguknak annak jelenségeit. De ami a normális embernél csak átmeneti fok, az a Jókai-fajnál állandó szellemi állapot: az örökös gyermekség.”

Szívesen merül el az írói miliőben, művészalkatának mintha ez lenne való. Ám a temesvári tanárt kizökkenti egy epizód: a családnál, ahol házitanító, „fölforgató” irodalomra bukkan. Marx, Engels, Kautsky – ezek a gondolkodók az érzékenységére hatnak. A világ nem olyan szép, mint Jókai gyermeksége. Tele igazságtalansággal, rossz életekkel, még ha az övé a jobbak közé tartozik is. A szabadgondolkodó első nagy lépése ez, a töprengő alkat határozott döntése, bensőjében mozdul, el a bölcsészettől, hogy a mindennapi életben legyen értelme az elveknek.

Polgárság és szociáldemokrácia

Temesvár liberális szellemű város, fogékony a változtatások iránt, tele korszerű elmékkel, s bár messze van a fővárostól, mégis szellemi szomszédja, társa a folyamatok áramában. Itt van „egyetlen tudományos egyetemünk”, ahogy Ady mondja, levelek, gondolatok, folyóiratok kapcsolják össze a két várost, melyek a külfölddel is összeköttetésben állanak. Kunfi Temesvárról küldi Németországba, Stuttgartba cikkét Karl Kautskynak, és írása hamarosan meg is jelenik a Die Neue Zeit-ben, mely akkor Európa legkiválóbb szociáldemokrata lapja. Nem sokkal utána magyarországi társa, a Népszava is közli. Kunfi az egész ország elé lépett. Elindult az a pálya, amely majd nem sokkal később a történelem szereplőjévé teszi. Írói tehetsége a publicisztikában emeli kiválóvá, egyszersmind nagyszerű szónok és jó szervező lesz belőle. Mindenekelőtt pedig olyan gondolkodó, aki új irányokat hoz, egy pontba összegyűjtve a baloldaliság, a liberális felfogás és a modern szemlélet szempontjait. Progresszív erejének forrása ama bizonyos „fölforgató irodalom”, a barátok, a mesterek, de legelőször is az a korszak, amely gyökeres változtatásért kiált; nem forradalmat csinál, hanem átalakít, nem vérrel dolgozik, hanem gondolatokkal, beszédekkel, folyóiratokkal. Kunfi ebben a világban elsőként írja le a szociáldemokrácia és a polgárság különös viszonyát. A fejlődés sajátos útja folytán a szociáldemokraták először polgári osztályt akarnak, olyan társadalmat, amely a huszadik század elején egy újabb világ felé vezeti az országot, amely véget vet a maradék feudalizmusnak, kiteljesíti a későn kezdődött iparosodást, a nagyvárosok világát. Kunfi mindenekelőtt huszadik századi választójogot akar, ez első gondolatainak egyike. De világos elmével látja azt is, hogy ez kevés. A századelő eme különös helyzetéről, magyarországi állapotáról írja: „Jól tudja Magyarország munkálkodó népe, hogy az általános választói jog még nem jelenti gazdasági és politikai elnyomatásának végét, tudja, hogy még ezen jog alapján is létrejöhet munkásellenes parlament. De Magyarországon ma még nincs európainak nevezhető burzsoázia és bármily furcsán hangozzék is, megdönthetetlen tény: ma a magyar szociáldemokrácia küzd a polgári osztály életfeltételeiért, ő a bábája a polgári társadalomnak. A magyar történelem furcsaságai közé tartozik, hogy itt nem a burzsoázia teremti meg megölőjét, hanem előbb a munkásosztálynak kell megteremtenie elnyomóit, hogy azután élethalálharcba bocsátkozzék velük.”

Túl van már a keresésen, húszas éveinek derekán jár, s nemcsak megtalálta azt a gondolatvilágot, amely alkatához való, hanem új territóriumok felé indul. E súlyos program mögött ott húzódik az eszme, melynek kezdeteire a múltban lel, és azokat továbblendíti a saját korába, hogy azután a jövő terve is előtte álljon. „A magyar hazafiság a nagybirtok ideológiája. […] Át fogjuk formálni a hazafiságot is, hogy mindannyian beleférjünk.” Mert kitetszik, hogy az eszmék nem elvontak, nem vákuumban létező elemek, hanem nagyon is összefüggenek a korral, nemcsak a szellem szférájában működnek, hanem meghatározzák egy ország életét. Hazafinak lenni tehát akkor nem azt jelenti, hogy szeretjük országunkat, hanem hogy szeretjük a megkövesedett, szervetlenné szilárdult feudális viszonyokat. S ez már akkor sem csak pártpolitikai kérdés volt. Bibó későbbi gondolata arra a korra is érvényes: hogy ki milyen pártot választ magának, az nemcsak rokonszenv kérdése, nemcsak program, hanem annak kérdése is, hogy ki milyennek szeretné látni országát, s hogy milyen világban szeretne élni. Kunfi nem olyanban, amilyet maga körül talál, s most már élete arra való, hogy megváltoztassa azt.

Több világosságot

Mindent fölhasznál erre, minden számít, ami hatni tud: cikkek napilapokban – legkivált a Népszavában – és folyóiratokban, de erre szolgál a szabadkőművesség is, ahová világosságot kereső szelleme elvezeti. A Budapesten dolgozó Martinovics páholy csillogó elméket gyűjt össze a század elején. A páholy főmestere Jászi Oszkár, tagjai között ott van Reinitz Béla, Vágó József, Bölöni György, Brenner József (Csáth Géza), Kuncz Aladár, Schöpflin Aladár, Ignotus, Szende Pál, Rónai Zoltán (Kunfi sógora), és ott van Ady, aki nemcsak az emelkedett költészet régióiban jár otthonosan, hanem a köznapok dolgai között is. Ide kér bebocsáttatást Kunfi Zsigmond, a temesvári Losonczy páholy mestere. Ez a társaság örökös szellemi mozgásban él, a nagy alakok ilyen együttállása csak kivételes pillanatokban mutatkozik meg. Egyik fő programjuk az antiklerikális küzdelem, a világi gondolkodás, a fény terjesztése. A lelkekben ugyanis a katolikus világnézet hódít, s ők, a korszerűek hadat üzennek a sok évszázados rendszernek. Jászi, a páholyvezető a klerikalizmus kialakulásáról tart expozét, Kunfi pedig az állami klerikalizmust mutatja meg, azt az avítt képződményt, amely megérett rá, hogy felvilágosult gondolkodók kikezdjék. Mindezt csaknem tíz esztendővel azután, hogy 1905-ben Franciaországban törvényben hirdették ki az állam és egyház szétválasztását.

Itt azonban már régen nemcsak politikáról van szó. Nemcsak a nagy kérdések érdekesek, azaz hogy e roppant haladó társaság számára a „nagy kérdések” éppen az élethez, magához a végső dologhoz vezetnek el. Az erkölcs problémája valamennyiüket izgatja. Kunfi is azt mondja, hogy az intézményesített vallás ne csak az államgépezetből vonuljon ki, hanem a morálból is. E nemzedék számára az erkölcs a központi motívum, megdönthetetlen hatalom, Kunfi számára is mindent átható elv. Az ő szocializmusa még tiszta, nem érintette 1919, mely nemsokára összehozza a szociáldemokratákat és a kommunistákat – akkor még önkéntes e találkozó, bár a kapcsolat tragikusságán ez mit sem enyhít.

Kunfi, a szociáldemokrata párt egyik vezető embere, fő szónoka. A későbbi miniszter élete végéig viseli ezt a mindennapi és politikai tisztaságot, amely azért távol van a naivitástól. Lelkülete nem a jámbor ártatlané, nem tétovázik, neki elvei, céljai vannak. Politikai meggyőződése nem birkózza le elveit, ezek a célok nem mindenáron valók. A felvilágosult szabadkőműves, Voltaire huszadik századi leszármazottja nem azért villantja fel a szabadelvűség fényeit, hogy eszmét hirdessen, hanem mert így hiszi jónak a világot.

Az Alpári-ügy

Egyik jellemző esete az a bizonyos Alpári-ügy. Első felvonásában ő maga a támadott. Ő a választójogi kérdés fő szakértője, ő az, aki legelőször úgy gondolja, reformok nélkül mindenféle változás elképzelhetetlen, e nélkül demokrácia nem lehetséges. Érthető hát, ha nem éri be teóriákkal, mit sem ér számára a szép gondolat, ha nincs hozzá lendület, amely a siker felé visz. Kunfi ott van Andrássy gróf dolgozószobájában, hogy a párt vezetősége a belügyminiszterrel próbálja meg dűlőre vinni a dolgot, vagy legalább valamelyest gyorsítsa a történelem lomha menetét, mert így lehet kimozdítani Magyarországot mozdulatlanságából, fölébreszteni ezt a „feudális, agrárius államot” hosszú szunnyadásából.

Az ortodoxok azonban ezt az akciót nem viselik jól, az okos és megfontolt lépésben nem kompromisszumot látnak, hanem megalkuvást. Az ő felfogásuk – ha nem lehet mindent, akkor nem kell semmi – sok keserű pillanatot és eltékozolt évet hozott. Mindig a Kunfik, Szabó Ervinek ellenében dolgoztak. Alpári Gyula és a vele tartó pártellenzék hevesen támadja is Kunfit, aki nem akar mást, csak eredményt látni. Alpári hosszú cikkek sorozatában vádolja a Szociáldemokrata Párt vezetőit – közöttük persze első helyen az „opportunista” Kunfit –, írásait a németországi és a hazai lapokban jelenteti meg. Az ügy egyre terebélyesebb, egyre tarthatatlanabb, amikor megkezdődik a második felvonás. 1910-ben pártkongresszus tárgyalja Alpári dolgát, a tét: kizárják-e, vagy csak „megbélyegezzék”. A küldöttek kétharmada a kizárást választja. Kunfi, a korábban támadott nemmel szavaz. Nem nagylelkűségből, és nem azért, hogy gesztust mutasson föl, hanem mert természete így sugallja a döntést. Mint nagy helyzetekben mindig, most is a „két part” között találjuk: a pártszellem vezérelje inkább, a politika, vagy pedig az elv, a szabad szellem világa, mely nemcsak művész-alkatának kedvesebb, hanem a szabadkőművesnek is, aki Jászi Oszkár páholyában tanulta meg mások gondolatát tisztelni. Vívódását maga is megírja: „Nekem már igen nehezemre esett volna ilyen korlátozott idejű kizáráshoz való hozzájárulás is, mivel szinte leküzdhetetlen ellenszenvet érzek mindenféle büntetés jellegű megtorlással szemben, mivel a hatalomban és erőszakban sohasem tudom fölfedezni valamely állítás, nézet vagy vélemény cáfolatát vagy megerőtlenítését. De mindezt le tudtam volna és le is kellett volna küzdeni, mert mint a szocialistában legalább olyan erős bennem a demokratikus alárendeltségnek, alkalmazkodásnak és fegyelemnek az érzése, mint az individualizmusnak a vélemény szabad és korlátlan nyilvánítására vonatkozó követelése.” Dilemmáját sokkal erősebben éli meg kortársainál; mint egy gyermek, mindent szívére vesz, a dicséretet és a dorgálást is. Buchinger Manó arról számol be, hogy Kunfi, miközben a szociáldemokraták kongresszusán Jaurès beszédét fordítja társainak, úgy meghatódik, hogy sírva fakad. A híres szónok, aki egyszerre száz meg száz embernek beszél, s aki komoly cikkeket, tanulmányokat ír, folyóiratot szerkeszt.

A cselekvő politikus

Ez az ember tud azonban kemény is lenni, határozott, ha úgy kívánja az idő. Egy miniszter nem engedheti meg, hogy gyönge legyen, kivált akkor, ha szilárd elképzelések irányítják. Mert ő ilyen 1918-ban Károlyi Mihály kormányában, s még szigorúbb 1919-ben közoktatásügyi népbiztosként, aki az oktatás fáradt levegőjét akarja kiszellőztetni. A társadalomtudományi karokon nagy szellemeket akar látni a régi világú, konzervatív tanárok helyett. Hét professzort nevez ki, akik frissességgel töltik meg az egyetemi csarnokokat: Babits Mihály, Benedek Marcell, Fülep Lajos, Hevesi György, Mannheim Károly, Vámbéry Rusztem, Szekfű Gyula kaphat katedrát. A harc eközben az egyetemeken is dúl, a konzervatívok védik pozíciójukat – mintha csak az egész ország állapotait mutatnák –, s a kinevezésekkel szemben az egyetemi autonómiára hivatkoznak. Kunfi, aki rendszerint nem siet döntéseivel, most igen gyorsan határoz: egyetlen szóval fölfüggeszti az egyetemi autonómiát, s az új professzorok munkához láthatnak. Az ő döntésével juthat szóhoz az a két világnagyság is, akit korábban szinte csak szűk környezetük ismert: az egyik Bartók Béla, a másik Ferenczi Sándor. Kassákot pedig, akinek korszerűségét ugyancsak kikezdik az ódivatúak, védelmébe veszi, bár ez az erős és merész hang nem tetszik neki, az irodalmárnak, aki a régieket, Toldy Ferencet, Jókait kedveli.

Különös alkat: a világ elé szilárd elképzelésekkel áll, művelt és finoman kidolgozott rendszerével, ám a színfalak mögött – akár egy színész – szüntelenül készül. De amikor megszólal, határozott a hangja. Ilyen volt már akkor is, amikor a Társadalomtudományi Társaság nagy vitáján s a Huszadik Század-béli cikkében a földosztás ellen érvelt: „A szociáldemokrata párt még akkor sem állhat a földosztó mozgalom élére, ha ez az absztinenciája azzal a veszedelemmel járna részére, hogy megszűnnék országos párt lenni”. Így szól Kun Béla ellen is, amikor az rendet akar az újságok között, mondván, azokból elég egy is. Kunfi mennydörög, felháborodik, de nem dühvel, hanem érvekkel: „egyetlen újsággal annyira különböző olvasóközönséget megnyerni nem lehet”.

„Kicsit kócos, kicsit tanáros”

Különös művész-politikus, aki egyszer szerény és önrombolásig tépelődő, máskor pedig harsogó szónok és kíméletlen szerkesztő; de világossága, tisztánlátása mindig vele tart. „Nagy lélek”, ahogy Mónus Illés írta róla fájdalmas emlékbeszédében. Krúdy, a finom képek mestere is úgy érezte, hogy ezt a figurát meg kell rajzolnia: „Ha messziről nézed, olyan, mint egy rajongó költő. Kicsit kócos, kicsit tanáros. Vélnéd, egy éjszakázó söngeiszt, aki cinikus újságírókkal hentereg a kávéházban. Közelről nézed: pedáns és rendes, mint egy nyárspolgár. Szelíd, mert senkire sem haragszik. Nyugodt, mert nem fojtogatják a bánatok és dühök. Olyan illedelmesen köszön, mint egy papnövendék. Tisztelet és megbecsülés a magaviselete. Abban az úgynevezett előkelő társaságban, amelyet valamikor a régi világban emlegetni szoktak, Kunfi szimpatikus és megnyerő fiatalember lett volna borotvált arcával, nyugodt tempójával, szerény tartózkodásával. De ha valóban ismerni akarod a néptribunt, a sajgó, szenvedő, igazságtalanság miatt bánkódó és eddig elérhetetlennek vélt ideálokban bizakodó embert: akkor várd meg, amint megszólal. Akkor aztán az ajkára ül, a szemébe könyököl, az arcára telepszik minden, ami ebben az országban nem hagyja aludni a jóérzésű embereket. Az éghez beszél és emberszíveket markol.”

Krúdy akkor, a század elején régi világról beszél; de el tudunk-e képzelni a még belátható időben áhítottabb szellemi kort, mint a Krúdyé, nyugalmával, békéjével, alkotóinak pazar sokaságával? Ám ha visszavágyunk a múltba, óvatosaknak kell lennünk – minden korokra nézve –, mert ott olyasmivel is találkozhatunk, amit ma már nem kívánunk. S éppen ezeken kellett dolgozniuk az olyan nyughatatlanoknak, mint Kunfi Zsigmond. A kornak sokszor szép arca jelenik meg, ha Krúdy beszél. Kunfi levegőbe és időbe veszett szónoklatai olyan világot mutatnak, amelyben jócskán volt min dolgoznia ennek a tanár-miniszter-szabadkőműves-írónak. Persze nem volna jó, ha e színes alkatot, ezt az egyszerre sokféle egyéniséget mesehőssé változtatnánk, azzá a figurává, aki csak jót akar, céljai nemesek és tűzön-vízen át jut el céljaihoz.

Tragédia és nem dicsőség

Ez nem is volna könnyű, mert tragédia, és nem dicsőség zárja be életét. Azért sem, mert okos megoldásai, finom elgondolásai ellenére kissé művész is volt, túl szabad maradt ahhoz, hogy vérbeli politikus legyen belőle. Határozott elvei, kemény tudatossága mögött ott állt minden pillanatban a kétkedő, a szüntelenül kérdező, aki örökös szkepszisével kikezdi a határozott, mert dönteni akaró politikust. S ez a szüntelen mérlegelés is vétkes tizenkilenc tragédiájában, abban, hogy a szociáldemokrácia nem mert egyedül vállalkozni a nagy átalakításra, s beleegyezett abba, hogy szövetkezzék a radikális-kérlelhetetlen baloldallal. Ezt később már maga Kunfi is tudta, világosabban látó volt annál, mintsem hogy észre ne vegye, s érzékenyebb annál, hogy levesse a felelősséget. Az emigráció kemény esztendeiben eleget töprengett, jó utat járt-e be, s nem kellett volna-e másfelé indulnia. A dolgok megváltoztathatatlansága akkor már épp elég baj neki. Ezek a kérdések, a rájuk csöndet visszhangzó válaszok könyörtelenül zúdultak rá, megtámadták finom lelkét. Alig ötven év adatott neki, hogy megváltoztassa a világot; kétkedőként alig hihette, hogy ez sikerül életében. S meglehet, azzal lépett be a történelembe, hogy halála után egyszer igaz lesz mindaz, amiről ébren álmodott.