Magyarországi Nagyoriens Szabadkőműves Egyesület

(Elhangzott 2005. július 29-én Salföldön, az Aligvár Major irodalmi estjén.)

„…önmagunk parancsa, hogy járnunk kell az utat,
az árvák és özvegyek útját, mely a beteljesedések
országába vezet.”
(Kassák Lajos: Elszakíthatatlan lánc)

A szabadkőművesség és az irodalom összekapcsolódásának kutatása rejtélyes és talányos feladatokat ró a titkokat megfejteni vágyó kalandorok számára, mivel „jelképek erdején át visz az ember útja / s a vendéget szemük barátként figyeli”. A szimbolista Baudelaire szavai megfelelő módon jellemezhetik a szabadkőművesség (maszonéria) világába utazók előtt feltárulkozó, illetve fel nem tárulkozó jelenségek sorát, amelyek bizony az „avatatlanok” számára mindörökre titkok maradnak. Jelképek és jelképes cselekedetek, rítusok határozzák meg a rend karakterét, amelynek működése ezek által, mindenképpen az irodalomhoz válik hasonlóvá, mivel lényege, akárcsak az irodalmi szimbolikáé: valamely mögöttes tartalom közvetítők általi, tehát közvetett kifejezése. Ennek példája a templomépítés aktusa, amely természetesen nem egy valós, kézzel fogható építmény téglából, habarcsból, fából és egyéb alkotóelemekből való megalkotása, hanem egy, illetve több belső emberi út jelképes iránya, változása, fejlesztése, a semmiből — vagy inkább a kicsiből — történő naggyá, méltóvá emelése. Eme képzeletbeli szakrális hely, amely a bibliai Salamon király templomát szimbolizálja, s amely állandó, folyamatos, lezáratlan épülésben, építésben áll, illetve nem is áll, hanem változik, értelmezhető úgy, mint maga az ember. Ismét Baudelaire szavaival élve: „Templom a természet”, ebben az esetben, az emberi természet. Az építés, építkezés, önmegalkotás átvitt értelme tehát egy mély, több, talán számtalan réteget hordozó jelképes rendszerben tárulkozik fel, illetve homályosul el kutatói előtt. A templomépítés kapcsán szimbólumként jelennek meg a kőműves szakmát jellemző eszközök: a kalapács, a véső, a vakolókanál, a függőón, a vízszintező, a derékszögmérő, a kesztyű, a kötény stb. Ezek a szabadkőműves gondolkodásban megőrzik ugyan eredeti szerepüket is, bizonyos jelképes aktusokban, például a beavatásnál, ám ezen felülemelkedve önmaguk szimbolikus értelmét is elnyerik. A vers megírásakor, 1945-ben még nem kőműves, de hamarosan, 1946-ban azzá váló Kassák Lajos vallomása Építő lélek című költeményében:

„Nem álmodni szeretném a jövőt
hanem építeni fokról fokra
derék kőműves szeretnék lenni
mérőónnal és acélkanállal”

A szimbólumok megfejtése természetesen az egyes ember feladata, a szabadkőművességben nincsenek szigorú dogmák, csak javaslatok és szerteágazó utak, lehetőségek. Önmaga templomát mindenki „saját kezűleg”, tehát lelkileg, erkölcsileg, szellemileg építi fel, természetesen társai, barátai, s szimbolikus családja, testvérei segítségével, támogatásával, amelyet ő maga is viszonoz. A kölcsönösség, kölcsönös segítőkészség ebben az esetben, s több száz esztendeje már, működőképesnek és hatékonynak bizonyul. A szimbólum tehát, akárcsak az irodalomban, a szabadkőművességet működtető, titokzatosságát, ám ez által megfejthetőségének ígéretét, s a keresés „szellemi kalandját” nyújtó értékes erő. A szabadkőművesség már alapjában is „irodalminak” mondható társulás, ám ezzel semmiképp sem tehető egyenlővé a szabadkőműves irodalom fogalma. A kőműves ugyanis, aki fölvételt nyer az iniciáción, tehát beavatáson, beavatási szertartáson alapuló társaságba, felvételekor megfogadja, hogy a rend titkait megőrzi, s az avatatlanokkal azokat semmiképp sem közli. Furcsa helyzet, hogy a beavatási eskü szövegét, s más dokumentumokat viszont már mindenütt el lehet olvasni, könyvtárnyi szakirodalmak foglalkoznak a témával, s az Internet is jó hozzáférhetőséget nyújt a titkokba betekinteni kívánók számára. S néha, bizony maguk a szabadkőműves szerzők is leírják versben, prózában, sőt drámában élményeiket, s azokat kinyomtatván, közzé is teszik. Ezek természetesen nem minden esetben megfejthető dokumentumok, sokszor csak maguk az érintettek tudják, hogy az adott szöveg kőműves jellemzőket felvonultató iromány. Bizonyos, főleg külföldi esetekben viszont a szerző nem rejti el hovatartozását, s már a címben felfedi önmagát (amivel semmi gond nincsen, hogyha a titkokat megőrzi, s társait nem árulja el: magáról ugyanis közölheti, hogy kőműves, testvéreiről viszont semmi esetre sem). Robert Burnsnek több verse árulkodik beavatott-voltáról, például a Masonic song (’Szabadkőműves dal’), The Master’s Apron (’A mester köténye’). Olykor pedig Kipling is felfedi önmagát, például The Mother-Lodge (’Anyapáholyom’) című költeményével, s közvetett módon a híres If (’Ha’) verssel, amelyet a kőművesek szívesen emlegetnek és idézgetnek. Kevésbé híres, angol szerzők költeményei még: Haywood, We are two brothers (’Ketten testvérek vagyunk’); Hill, Who is a mason? (’Ki kőműves?’); Malloch, Always a Mason (’Örökké kőműves’); Markham, Brotherhood (’Testvériség’); Morris, Masonic training (’Maszonikus képzés’); Sheperd, The Royal Art (’A királyi művészet’). Nyugaton tehát a tagság nem szégyen, sőt, múzeumok, boltok, autómatricák és kitűzők hirdetik azt, és annak fontosságát. Magyarországon nem ennyire egyszerű és egyértelmű a kőművesek léte. A rendet többször betiltották, feloszlatták (1795-ben I. Ferenc császár, 1919-ben Landler Jenő belügyi népbiztos, 1920-ban Simonyi-Semadam Sándor kormánya, végül az 1945-ben feléledő Magyarországi Symbolikus Nagypáholyt, rövid működés után, 1950-ben Kádár János belügyminiszter). Titkos társaság, vagy titkosnak hitt volta miatt ma is támadják, holott törvényesen bejegyzett egyesületként működik, nem egyházként, vagy valamiféle ördögi szektaként. Ám kitartó keresgéléssel számos magyar szabadkőműves irodalmi alkotás fellelhető, csak nem mindig közvetlen módon, kimondott formában, bár, ilyenekre is akad példa bőven. Elmondható tehát, hogyha nem is nyugati méretekben, de létezik, olvasható magyar szabadkőműves irodalom. Szép példája ennek egy beavatási élmény leírása, illetve annak cseles „fordítása”, Zalán Tibor tollából, amelyet Szigeti Lajos Sándor ismertetett1 . Az élmény egy fiktív alaké, Pierre Bezuhové, akit Tolsztoj Háború és béke című regényének második könyvében felvesznek egy szentpétervári szabadkőműves páholyba (a páholy egy rituális tér, hely, ahol a kőművesek összegyűlnek, s megtartják munkáikat). Ennek kapcsán részletesen olvasható egy beavatási szertartás, ám nem maga a beavatási szertartás: az ugyanis minden esetben személyes katarzis. A vers tehát Zalán Tibor műve, illetve hangsúlyozottan „fordítása”, Pierre Bezuhov élménye, Lev Tolsztoj regénye alapján, akinek ugyan szabadkőműves volta erőteljesen vitatott:

„A szabadkőműves páholyban
Pierre Bezuhov versének a fordítása

Az este, ahogy beléptem
a pétervári éjszakák mögött van
még egy éjszaka van
még egy sötétebb éjszaka van
még egy sötétebb sötét van
akár a mély bársonyok
csatornalejárók fölmeredő csonkján
A koponya szemüregén át városok
fényei, világvárosok fénye csordul
a fekete asztalon derengő
koponya szemüregéből
Nemléten jövő-átszivárgások
lelkemben most
buggyan fel zavarosságát veszítve
mindaz, amit eddig kerestem
A hideg posztón
ezüst tőr hever — idegen
villanása végigszánt arcomon
A gyertyák csontig égnek
akkorra
elkészül végrendeletem
És már nem tudom
mit kell nem felejtenem, súlyos
érceim hová kerültek, mit
elhagynom, ha oda kerülök végre, és
a Világegyetem
Nagy Építőmestere elfogadja
kései jelentkezésemet
megrokkanásom
megroppanásom
után
Kit szólít ez a távoli kalapácskoppanás
Félig térden
bekötött szemmel is látom a gyönge fényt
a szépséget
pedig még nem vagyok a fénynél
a bölcsességet
a fény messze van
és az erőt
és mégis látom már, hiába
hogy az elején
vagyok
a vége tisztán tűnik szemembe
a tiszta
vég. És tiszta leszek a végén
én is a véghez — végtelenül tisztább
Elhagyott érceimtől
megkönnyült szívvel
léptem ki a sötétkamrából, hogy
soha nem ismert vidéken kezdjem meg
három utazásomat
Nehéz
férfikéz vállamon
Nehéz
levegőben
nehéz
szagú ruhákban
ünneplőbe öltözött férfiakat sejtek meg
körben, hallom nyaki ütőerük
halk neszezését
Orromba gyertyák kanócának
illata
Idegeimben szégyen és
a régen elutasított
lelkesedés valamiért
valami után
A mellem fölé tartott tőröket
csodálkozás nélkül, férfiként fogadom
sic transit gloria mundi
Feketével letakart
hosszú asztal mögött
komor férfiak ülnek — fölöttük a falból
csillag tündököl le rám
De nincs szükségük életemre
Az életemre
van szükségük ezeknek
a tőröknek is
Jobb kezem az íráson
a körző hegye szívemre mered
valaki elsorolja a rend törvényeit az
eskü szavait, megérzem a
derékszögbe állított láb kollektív
magányát
Az oszlopok alatt
már elviselhetetlen a fény, fejem szédül
homályosodik szemem
Amit látok, az már csak belül
köténnyel felöveznek, kezemre
kesztyűt húznak
ékszerrel felékesítenek
Nem ismerek többé fokozatokat
erény és bűn között
Segítek testvéreimnek
bárkicsodák is
a tévelygőt jóra intem
az elesőt felkarolom
haragot vagy gyűlölséget nem forralok
testvérem ellen
Ellenségeimnek
megbocsátok, rajtuk nem állok
bosszút
Régi, elveszített
fenségem nyomaira rátalálok
Szememből könny csordul, alig
hallom az ezüst kalapács újabb
koppanásait
Ki vagyok
Ki lettem
Ha innen kilépek
melyik szörny-Oroszország hever el
lustán a lábam előtt.”

A szöveg kiemelt pontján utal egy újabb magyar (nagy valószínűséggel szabadkőműves) szerzőre: „A gyertyák csontig égnek”, mondja Bezuhov, egyetlen t-hanggal írván felül Márai Sándor ismert regényének címét. A beavatási szertartásban, s általában a rítusokban nagy szerepe van a gyertyának és a fénynek, sötétségnek, valamint az emberi csontoknak, koponyának, amelyek természetesen nem a kőművesség valamely szörnyű, „vámpír” karakterére, hanem, akárcsak Shakespeare Hamletjének esetében, közvetlenül a mulandóságra, közvetett módon pedig magára az életre utalhatnak. A beavatott tagja lesz egy testvéri láncolatnak, de a célért próbákat kell kiállnia, különböző stációkon kell átlépnie bekötött szemmel, hogy végül megláthassa szimbolikus utazása végét, s az út végét, illetve kezdetét jelző fényt. A rítus egy külvilágtól elszigetelt, szakrálisnak mondható térben és időben zajlik le, s mindezek felett a kereső emberen belül, az öntökéletesítés legbensőbb útján. A beavatott végül, illetve egy út kezdeteként szabadkőműves inassá avattatik, s ettől a pillanattól kezdve kőműves-társainak szimbolikus testvére lesz. A legszebb szabadkőműves ars poeticát Kazinczy Ferenc fogalmazta meg egyetlen mondatban, Aranka György „testvérének” írott levelében, 1790-ben, amely sokat idézett hitvallás a magyar beavatottak körében:

„[Énnekem] a kőművesség oly társaság, amely egy kis karikát csinál a legjobb szívű emberekből, melyben az ember elfelejti azt a nagy egyenetlenséget, amely a külső világban van, a melyben az ember a királyt és a legalacsonyabb rendű embert testvérének nézi, a melyben elfelejtkezik a világ esztelenségei felől, s azt látván, hogy minden tagban egy lélek t. i. a jónak szeretete, dolgozik, örömkönnyeket sír; ám melyben sokkal biztosabb barátokra lel, mint a külső világban; a melyben ki-ki igyekszik embertársainak nyomorúságát, a szerint a mint tehetsége engedi, könnyíteni; a melyben ki olvasni, tanulni s szerzetes atyafiait munkái, írásai, példái által tanítani tartozik.”

A fenti két szöveg, Pierre Bezuhov verse és Kazinczy hitvallása kimondottan szabadkőműves írások tehát. Nem rejtőznek el, nem burkolóznak a szimbólumok megtévesztő rengetegébe, akárcsak Kosztolányi Dezső Láncvers című 1917-es vagy ’18-as halotti beszéde, amelynek jegyzete: „Alkalmi vers; — a szabadkőműveseknek, fölolvastam F. I. halálakor”. Ám az írók nem minden esetben élnek direkt eszközökkel, sokszor csak közvetett formában találkozhatunk kőműves szimbólumokkal és eszmeiséggel a szöveg általános jelképrendszerének részeként. Az értelmezésben tehát mindig jelen van a bizonytalanság. A szimbólum, amely megjelenik, feltárulkozik, talán olvasható szabadkőműves jelként, ám ez sohasem állítható biztosan, amennyiben nem történik rá konkrét utalás, mint például a fenti versben, de a jelképet közvetlen módon nem tartalmazó alkotás is bírhat szabadkőműves szellemiséggel. A szöveg olvasója, hogyha beavatott, könnyen értelmezheti az adott motívumot úgy, mint kőműves szimbólumot, s a recepcióesztétika posztmodern korában erre lehetősége van, főleg, amennyiben a szerző valóban szabadkőműves volt. Amennyiben viszont az értelmezendő írás nem tartalmaz erre utalást, illetve a szerző (már) nem áll rendelkezésre, hogy eredeti szándékáról tájékoztasson, az örökre titok, talány marad. A megfejtés szabadkőműves és nem szabadkőműves tartalma tehát kizárólag a befogadótól, a befogadói értelmezéstől függ. Amely azért sem lehet kizárólagosan szabadkőműves szemléletű, mert például egy, a beavatott Benedek Elek által fogalmazott vagy leírt mese mindenképpen megmozgathat más alapokon nyugvó, ősi, népi, sámánisztikus beavatási rétegeket, amelyekről túlzott magahittség lenne azt állítani, hogy egyértelműen kőműves hatásra kerültek a történetbe, bár ez sem zárható ki teljes mértékben. A motívumokat fejtegető, kereső olvasó pedig nyugodt szívvel indulhat el az eltűnt titok nyomában, mert a megtalálandó, avagy megtalált értelmezés semmiképp sem dogmatikus és legkevésbé sem kötelező sem rá, sem másra nézve. A titok pedig a kőműves szimbolika legfontosabb alapját képezi. A szabadkőművesség titkos, vagy mindenesetre titkosnak mondott, hitt társaság. Az avatatlan nem szembesülhet a rend titkaival, nem ismerheti meg azokat, s az egész „kétes”, „gyanús” szervezet beleburkolózik a megismerhetetlenség elrejtő fátyolába. Ahogyan Kazinczy írja Daimonia című költeményében:

„A Kőmívesség’ titkait homály
S álthatatlan köd borítja be,
Ha bár a ködből tűz csillámlik is.
Lidércz tűz, melly a mérész kémlelőt
Posványra csalja csillogásival.”

A titokzatosság mögé sokszor többet sejtenek az avatatlan, s önmagukat a titkokba beavatni egyáltalán nem is akaró értelmezők. A kőművességnek ugyanis, mint elhangzott, könyvtárakat megtöltő irodalma van, Interneten csak az nem talál szabadkőműves „titkokat”, aki semmiképpen sem akar. Ezért állítja sok kőműves, hogy a titok magában az élményben, s nem a rítusok felületes ismeretében van. A katarzist nem elolvassa az ember, tanulmányozza és megtanulja, hanem egyszerűen átéli. S átélheti anélkül, hogy bármit is tudna magáról a kőművességről. Hatalmas szakadék feszül a megtörténtség és a meg nem történtség között. Viszont az sem baj, hogyha „A Kőmívesség’ titkait homály / S álthatatlan köd borítja be”, mivel ennek segítségével lehet szó társaságról, amelynek bizony megvannak a saját szabályai, melyek természetesen és alkotmányosan nem állnak szemben a haza és vallás jogrendszerével. De megvannak a saját titkai, mint ahogy egy gyerekkori barátság, társaság, banda, osztály, sőt felnőtt munkacsoport, sportklub, szakkör stb. is bír bizonyos, kívülállók számára nem látható, a közösséget más közösségektől elhatároló, egyénivé tevő jellemzőkkel, szimbólumokkal, rítusokkal. Az önmagát beavatni akaró kereső ember viszont részévé válhat a társulásnak, amennyiben különböző próbákat él át, meghallgatásokat és egy beavatási szertartást a páholyban. A mindenkit kizáró, kevesek és kijelöltek számára fenntartott titkok privilégiumának kizárólagos birtoklása tehát mítosznak tűnik. A jelentkező részt vehet a próbákon, s felvételének sikeressége legnagyobb részben önmagán, önmaga őszinteségén, emberi minőségén múlik. Természetesen akad, akit elutasítanak, s akad, aki önmagát utasítja el, mikor beléphetne az évek óta meglátni áhított szentélybe. A kőműves Pálóczi Horváth Ádám Felfedezett titok című regényének elbeszélője egy „olyan tudós ifjú”, aki „sokáig igyekezett rajta, hogy frajmaurer [tehát ’szabadkőműves’] lehessen, sokat kitanult, el is ment feltett útjában a legutolsó pontig, minden próbákon általesett, de célját csakugyan el nem érhette”. Az elutasítás oka itt sajátmagában keresendő, mint ahogy a jelentkezés sem verbuválás és könyörgés hatására, hanem önkéntes döntéshozatal alapján történik:

„Úgyannyira megzavarodott életereimnek minden folyása erre a kérdésre s már nevemnek is leírására, hogy alig tudtam felállni térdelésemből, felfordult velem a ház, s ettől fogva mit tettem — egyébre nem emlékezem. Esküdtettek-e meg vagy nem, azt sem tudom, hanem arra, hogy ketten megfogták karomat, s vezettek, ez legelső biztató szavokat hallottam, hogy ne félj. Hol hordoztak? Isten tudja, mert semmit sem láttam. Csak akkor kezdtem visszajönni ájultforma elváltozásomból, mikor egy ajtón zörgetvén az én két vezetőm, belölről azt kérdik: — Ki van az ajtón? Én szólni sem hagytam őket, hanem magammagam felelék, azt mondván: — Egy nagy bűnös, de bocsássatok el, én elmegyek, nem merek szemetek elébe menni, bocsássatok el! Alig végzém el ezeket, mikor az ajtó kinyílván, nagy tömjénszag ütött meg, s egy kis vékony világosság csapódott szemembe. Engem azonban amazok vezettek kifelé, s alá ismét setét grádicsokon. T. barátom pedig utánam hozván fegyveremet s otthagyatott kincseimet, mikor az utcára kiértünk, visszaadák azokat mindenestől. S meghagyták T. barátomnak, hogy jöjjön velem, és kísérjen haza. Ő elkísért, sajnálkozott gyengeségemen, nem tudta, honnan lehetett ez. […] Kértem, hogy még egyszer próbáltasson meg. De ő azt felelte, hogy ez mivel állhatatosságbéli vétek, többé helyrehozhatatlan hiba, és hogy ne csalhassak másutt, ezt ebből a gyűlésből megírják még ma minden gyülekezetnek. — Magad kívántad — úgymond —, hogy bocsássunk el, s ímé, elbocsátottunk, mert mi senkit semmi tekintetből nem kénszerítünk.”

A titkok, s főleg a szabadkőműves templom kapuja tehát nem nyílhat meg az avatatlanok, s a próbákat ki nem állók előtt. A kőműves szimbolika szerint, mint ahogyan a fenti szöveg is mutatja, a társaságba belépni kívánó, kereső ember vakon bolyong, anélkül, hogy bármit is láthatna az őt körülvevő szakrális térből, s anélkül, hogy találkozhatna majdani testvérei szempillantásával. Természetesen az ő szemei sem láthatók azok számára: a vakság ily módon kölcsönösnek mondható, az avatatlan szemeit fedő kendő csak a rituális próbák kiállása után kerülhet le, tehát csak ekkor szembesülhet azzal, hogy valójában hova is tartott azóta, hogy elhatározta a közösséghez való csatlakozását. Ezt a vakságot, s a vakság okozta különleges érzést énekli meg Pálóczi Horváth Ádám „élménybeszámolójában”, a szabadkőműves barátság és bizalom tulajdonképpeni ódájában, az Árion felszentelésé-ben, amely egy nem szabadkőműves szemében egyszerű mitológiai játék, történet, mese, két szereplő, Orpheus és Arion dalnokok részvételével, illetve egy szemlélő monológjával, kérdéseivel. Ám azonnal lelepleződik a kőműves beavatási szituáció, amennyiben tudottá válik, hogy Orpheus Kazinczy, Arion viszont Horváth Ádám szabadkőműves álneve volt:

„Árionnak, ki született vak vala,
Feltámadott már a fényes nap hajnala;
Hát Orfee, hova utaz barátod?
Miért kérded? mikor magad jól látod.
Jól látod, Jól látod.

Árion e bűnnel tőlt alsó égben
Élt ismeretlen szentségtelenségben;
Hát Orfee! mi volt a te barátod?
Miért kérded? mikor magad jól látod.
Jól látod, Jól látod.

Árion eddig bekötött szemekkel
Botorkázott kétséges lépésekkel;
Hát Orfee! miért siet barátod?
Miért kérded? mikor magad jól látod.
Jól látod, Jól látod.

Árion csudálatosan szentté lett,
Tudja már, mi a szépség, virtus, élet!
Hát Orfee! mivé lett most barátod?
Miért kérded? mikor magad jól látod.
Jól látod, Jól látod.

Árion, hogy a virtust meglelhette,
A szent hajlékba Orfeus vezette;
Hát Orfee! mi vólt? s mi lett barátod?
Miért kérded? mikor magad jól látod.
Jól látod, Jól látod.

Árion hogy hova utaz, tudja már;
De nem látja, meddig terjed a határ;
Hát Orfee! boldog a te barátod,
De ő nem tudja, mi lesz még. Te látod.
Te látod, Te látod.

Árion a bölcsesség tornácában
Megállott egyik oszlop árnyékában;
Hát Orfee! vezesd beljebb barátod,
Ő nem tudja, mi van belül. Te látod.
Te látod, Te látod.”

A kereső ember jelképesen szólva, átlép a rejtelmes küszöbön, megáll az „egyik oszlop árnyékában”, mely eseménytől egyesek valóban hatalmas titkok leleplezését várják a szemfedél levételekor, s olykor teljes alkimista csodát, a nemtelen anyagokból arany készítésének kizárólagos receptjét. A szabadkőművességnek ugyanis az alkímia alkotja egyik legfontosabbnak mondható alapját: valóban léteztek az „aranycsinálás” királyi művészetével foglalkozó kőművesek. Viszont ez is megközelíthető átvitt, szimbolikus értelemben, amely a titokzatos műveletet valamiféle szellemi alkímiaként, örökké tartó, lezárhatatlan öntökéletesítésként, tehát a nemtelen nemessé való változtatásának folyamataként és szándékaként magyarázza. A nem látó, útját kereső avatatlan iniciációjának végén megtapasztalja a fényt, megvilágosodik, vagy a szabadkőművesség történelmi, szellemtörténeti gyökereit, illetve törzsét tekintve: felvilágosodik. Ám ez nem a titkokba való azonnali beavatás, inkább egy szellemi utazás első lépcsőfoka, útlevél az örök titkok egy életen át való kereséséhez, ily módon nem más, mint lehetőség csupán. A titok kutatása pedig az alkimista, kőműves szimbolikában jelentheti a bölcsek kövének keresését, amire a VITRIOL mozaikszó utal. Kiszely Gábort idézve: „a VITRIOL szócska pedig egy alkimista tanmondat rövidítése: Visita interiore terrae, rectificando invenies occultum lapidem. Kutasd a föld belsejét, s ha haladsz a tökéletesedés útján, megtalálod az elrejtett követ. Vagyis a bölcsek kövét”2 . Ez a benső kő pedig kísértetiesen hasonlít a kőművesek által faragott, szimbolikus durva kőhöz, amely egy tevékeny és autentikus élet lefolyásában válhat csiszolt kővé, tehát tökéletessé. Egy ideáról van szó, mint ahogy a titok is annyiban titok, amennyiben örökre az marad. Titok-lényegét önnön elrejtett természete jelenti, feltárulkozásában elveszíti azt. A titok tehát, akárcsak a tökéletessé csiszolt kő: platóni idea, önnön természetéből fakadóan soha el nem érhető, késszé nem faragható. Ez pedig nem más, mint A minden-titkok versei megjelenésekor, 1910-ben még nem, de 1912-ben már szabadkőműves Ady Endre „Titka”: teljességében meg nem fejthető, maga mögé újabb és újabb lehetőségeket, végtelen számú variációkat rendelő szimbólum, „Minden-Titok”:

„Bajvívás volt itt: az ifjú Minden
Keresztüldöfte Titok-dárdával
Az én szívemben a Halál szívét,
Ám él a szívem és él az Isten.”

De idézhető a szintén beavatott Kosztolányi Dezső több verse, akinek költészetében számtalanszor megjelenik az állandóan kutatott „kincs”, az autentikusan leélt lét értelme, az elégedettség és tökéletesség utáni vágy, e valóságos szellemi alkímiai laboratórium, amely örök elégedetlenséggel sújtja a vágyakozót. Jelen van az 1920-as Kenyér és bor kötet Boldog, szomorú dal című versében, melynek a föld mélyéből feltárandó „kincs” motívuma erőteljesen emlékeztet arra a bizonyos, állandóan kutatott maszonikus kő-szimbólumra:

„De néha megállok az éjen,
gyötrődve, halálba hanyatlón,
úgy ásom a kincset, a régit, a padlón,
mint lázbeteg, aki föleszmél,
álmát hüvelyezve, zavartan,
kezem kotorászva keresgél,
hogy jaj, valaha mit akartam.
Mert nincs meg a kincs, mire vágytam,
a kincs, amiért porig égtem.
Itthon vagyok itt e világban,
s már nem vagyok otthon az égben.”

De a keresés, elégedetlenség a tizenöt évvel későbbi Számadás kötet verseiben is megjelenik, többek között az azonos című ciklus első szonettjében, amelynek egyes elemei (például a térdelés, lánc, templom, vonuló karaván, égő kanóc, lobogás, szent olaj) értelmezhetők akár szabadkőműves motívumokként is:

„Térdelve, föltárt hassal, láncra kötve,
templomba, kórházakba, börtönökbe
lassan vonul a roppant karaván,

siess te is oda, igaz körödbe
s — égő kanóc — lobogj velük örökre
elégedetlenség szent olaján.”

Majd az utolsó kötet utolsó előtti versében, az életmű egyik legvégső, összegző darabjában a Hajnali részegség-ben az évtizedek óta kutatott „kincs” feltárulkozik. A kereső én megnyugodhat és megpihenhet, mielőtt a következő, Ének a semmiről című költeményben továbblép a halál időben örök, térben végtelen dimenziói felé. A csoda, a titok megfejtése, „az értelem fölvilágosodása” természetesen hajnalban történik meg, napkeletkor, a szabadkőműves szimbolika legmeghatározóbb időpontjában és terében (mert ami időben a hajnal, az térben a kelet, mint égtáj):

„Szájtátva álltam,
s a boldogságtól föl-fölkiabáltam,
az égbe bál van, minden este bál van,
és most világolt föl értelme ennek
a régi, nagy titoknak, hogy a mennynek
tündérei hajnalban hazamennek
fényes körútjain a végtelennek.”

De hogy a titok, mint szimbólum, ne csupán elérhetetlen ideaként, hanem elérhető, sőt elérni kívánatos célként álljon a beavatottak (és nem beavatottak) lelki szemei előtt, érdemes annak erkölcsi vonzataira és értelmezésére figyelni, tehát Kazinczy Ferenc A nagy titok című híres epigrammájára, mely a felvilágosodás kanti filozófiájának értelmében, tökéletes imperatívusza lehet egy szabadkőműves világhoz való viszonyának és viselkedésének:

„Jót s jól! Ebben áll a nagy titok. Ezt ha nem érted,
Szánts és vess; s hagyjad másnak az áldozatot.”

Az avatatlan személy természetesen nem ismeri majdani testvéreit, bár tudja, hogy korra, rangra, pozícióra, felekezetre és politikai hovatartozásra való tekintet nélkül barátként kell később elfogadnia őket. A szemfedő levételekor természetes, hogy végigtekint azokon, akikre immáron, mint testvéreire néz, s könnyen lehet, hogy profán életbeli ellenségét is közöttük találja. A megbocsátás ebben az esetben kötelező és szükségszerű, mivel barátok tényleges társaságáról van szó, akiket a közös és hasonlóan átélt élmények rituális sora fűz láncba, szimbolikus testvériségbe. „Családban” pedig nincs helye viszálynak, sem pedig politikai vagy vallási, s akármilyen természetű széthúzásnak, csak a korábban már említett egymást támogató, segítő kölcsönösségnek. Az egyetemes szabadkőművesség tehát kizárja soraiból az ellenségeskedést, de ez nem jelenti azt, hogy az igaz szabadkőművesnek nincsen egyetlen ellensége sem, ugyanis a legnagyobbal már beavatásakor szembesül: önmagával. Zarathustra ellensége ez, akit egy gyermek által elé tartott tükörbe tekintve pillant meg: „Ó, Zarathustra — szólított a gyermek —, tekints a tükörbe, és nézd meg magad! Ámde a tükörbe pillantván felkiáltottam, és szívem beleremegett: mert nem magamat láttam benne, hanem egy gúnyosan röhögő ördögpofát”3 . Mert minden ember egyszerre ember és ördög, barát és ellenség, jó és rossz, ellentétek életen át tartó harca és viszálya, önalkotó és romboló, ösztönző és visszatartó erő, dinamizmus és herakleitoszi változás. A kőműves már beavatásakor megtanulja, hogy hogyan viszonyuljon tükörképéhez, tehát önmagához, de az ellenséges erőket, ha kívánja és tudja, önmaga javára, önnön személyiségének tökéletesítésében használhatja fel. Talán nem véletlen Kosztolányinak eme ellentétességről, s egyben a felelősségvállalásról alkotott képe Az ellenség című költeményben:

„Én tettem ezt. Hogy most leestem,
és szemfedő vár és kereszt.
Azt mondom innen mégis: ámen.
Magam ura, én tettem ezt.

Szörnyű veréssel vert az isten,
de ellene nem vétkezem,
szörnyebben az istenverésnél
vert öngyilkos, bús két kezem.

Vert a kezem és vert a szájam,
szivem korbácsa és nyila.
Néha úgy keltem magam ellen,
mint egy cudar haramia.

Most itt vagyok. A bús határnál,
és sorsomat bennem keresd.
Mondd: ámen, övé a koporsó.
Mondd csöndesen: ő tette ezt.”

A beavatási szertartás kiemelt pontján megjelenő tükör, amely kijelöli az egymással szemben álló felek, „ellenségek” helyét a térben, egy sokkal általánosabb világfelosztásra figyelmeztet. A teljesség és identitás akkor jöhet létre, hogyha van szembenálló, amennyiben a tükörből visszatekint egy aszimmetrikus, vagy akár torzító figura: tükrözött és tükröző, jelölt és jelölő, miből mi, honnan és hová, kelet és nyugat. A sejthetően, bár nem bizonyítottan szabadkőműves Márai Sándor A gyertyák csonkig égnek című regényében a két barát-ellenség tükröző ültetési rendje megfelel a kelet-nyugat tagoltságnak, délen a mindkettejük számára fontos hölgy üres helyével kiegészülve. A halál szimbolikus oldalán, északon pedig senki, szemben a halott hölgy használaton kívüli székével: „A hosszú asztal két végiben ülnek, közöttük a fehér damaszttal borított térség közepén, kristályüvegben orchideák. A virágdíszt négy porcelán szobormű övezi, a sèvres-i gyár négy remeke, Észak, Dél, Kelet és Nyugat kecses művészi megjelenítése. A tábornok előtt Nyugat jelképe áll, Konrád előtt Kelet: a vigyorgó kis szerecsen, tevével és pálmával. […] A virágdíszes, lobogó gyertyákkal megvilágított hosszú asztal közepén, háttal a kandallónak, még egy gobelinnel borított szék áll. Ez volt valamikor a tábornok feleségének, Krisztinának helye. A hiányzó teríték előtt Dél porcelánszobra helyezkedett el: oroszlán, elefánt és egy burnuszos, fekete arcú ember őriznek együtt a tenyérnyi térségen, békésen valamit”. A szabadkőműves templom szintén az égtájak szerint van tájolva. Ezek közül legfontosabb a kelet, a főmester és a fény forrásának helye. Nem véletlen a nagypáholy Nagyoriens (’nagykelet’) elnevezése és a Magyarországi Symbolikus Nagypáholy Kelet folyóiratának címe. A szabadkőművesség tehát nem kelet felé orientálódik, hanem egyszerűen „orientálódik”. Amennyiben a főmester helye keleten van, a többi kőművesek pedig ebbe az irányba néznek, akkor nem tesznek mást, mint az eredet, a fény felé tekintenek: ahonnan a Nap naponta ciklikus útjára indul. Eme mozgás alapján értelmezhető a magyarországi női páholy elnevezése, amely Napraforgó, tehát olyan növény, szoláris szimbólum, amely reggel keleti irányba fordul, s a Napot végigkíséri virágja helyzetének változtatásával4 . A magyar kőművesség orientálódása ráadásul kiegészülhet egy sajátos keleti eredettudattal, például Ady Endre költészetében, vagy pedig a szintén nem bizonyítottan, de nagy valószínűséggel kőműves Krúdy és Márai Szindbádjának honnan jöttségében, s a magyarság általános kelet-nyugati identitástörésében, amellyel bővebben Szigeti Lajos Sándor foglalkozott: „De ha az említett költőkre és művekre utalunk, nemcsak a mesei, „ezeregyéjszakás” keletiesség formálódik meg bennünk, hanem a honnanjöttségünk, a bennünk viaskodó Kelet-Nyugat testvérháborúja is […] s máris ott vagyunk a magyar lélekben mindig ott hordozott megkettőződöttségnél, az István-Koppány, kuruc-labanc, Petőfi-Arany, népi-urbánus, alma-körte, Dunántúl-Alföld „schizofréniájánál”. S vajon nem ezen (is) töpreng-e Kosztolányi Marcus Auréliusa a Dunánál — mint limesnél — ülve, elgondolkodván a túlnani barbárok mibenlétén (s ezek mind mi vagyunk együttesen)! Némi szójátékkal és tréfával azt is mondhatnám, íme, a mi sajátosan magyar doppelgänger lelkületünk! […] Márai hasonlatai megteremtik azt a hangulati-környezeti hátteret, amelynek segítségével kiemelődnek a Krúdy-életműből a keleti vonások (a mesebeli keleti és az ősi magyar értelemben egyaránt) és mindaz, ami megmagyarázza nekünk e különös nap gondolatfutamát és a végső felismerést, hiszen amit Márai Szindbád belső monológba átcsapó töprengései során érzékeltet, az a visszatekintések során megszülető felismerés: a megvilágosodás, a rádöbbenés a mulasztásra. A múltból az „igazi hallgatás” órái üzennek felé, így már csak a lényegeset kell megfogalmazni, azt is csak egy belső, a beavatottaknak érthető nyelven — a csend nyelvén”5 . Úgy tűnik, a magyarság, s a tényleges és feltételezett magyar szabadkőművesek, különösen Ady, Krúdy és Márai számára elengedhetetlen saját (költői-prózai) énjük önmagára, s önnön ellenségére való széthasítása egy kelet-nyugati megosztottság végzetszerűségében. Természetesen a honnan jöttség (Kelet) és hova tartás (ezek szerint Nyugat, Európa, stb.) identitástörése akkor lehet ideális és szabadkőműves szellemű, hogyha az nem okoz identitásválságot, hanem önmegismerő, ösztönző és olykor önkorlátozó cselekedetek és szándékok során át a tökéletessé lételt szolgálja. Ez viszont egy lezárhatatlan folyamatot jelent, melynek véget egyedül a beavatott halála, Keletre való visszatérése vethet, vagy talán az sem, amint az, az Ének a semmiről című, eszmeiségében akár kőművesnek is mondható Kosztolányi-versből kiderül:

„Ha félsz, a másvilágba írj át,
verd a halottak néma sírját,
tudd meg konok nyugalmuk írját,
de nem felelnek, úgy felelnek,
bírjuk mi is, ha ők kibírják.”

A keresés tehát soha meg nem álló folyamat, mert a konkrétan értelmezhető, szóban megadott válaszok meglelése a halálban sem lehet biztosított: „de nem felelnek, úgy felelnek”, s a túlvilági létben is nyugalmat, türelmet és tűrést követel, amelyek rendkívül fontos tényezők, sőt követelmények a szabadkőműves természet és viselkedés kialakításában: „bírjuk mi is, ha ők kibírják”. Ezért nem szólalhat meg az inas a páholymunkákon: a beavatottak számára többet árul el a „csend nyelve”, mely folyamatosan a „mulasztásra”, a hiányra és fogyatékosságokra emlékeztet. Ezen a ponton köthetők össze azon szabadkőműves értékek, melyekből a Háború és béke tanúsága szerint hét darab van: „Egy fél óra múlva visszajött a rétor, hogy közölje a keresővel azt a hét erényt, amelyek megfelelnek Salamon temploma hét lépcsőfokának, és amelyeket minden szabadkőművesnek fejlesztenie kell magában. Ezek az erények a következők voltak: 1. titoktartás, a rend titkainak megőrzése. 2. engedelmesség a rend magasabb rangú tagjainak, 3. jó erkölcs, 4. az emberiség szeretete, 5. bátorság, 6. bőkezűség és 7. a halál szeretete”. Ezek fejlesztése, megőrzése, magasabb fokokra való emelése, természetesen halálig, sőt azon túl is tartó türelmet követel a beavatottaktól. Mert nem véletlen, hogy a misztikus hetes sort a halál zárja le, de az is bizonyos, hogy nem zárja be végleg, mert a halálon túl az Örök Kelet boldogsága vár a szabadkőművesre: „— Hetedszer — mondta a rétor — a halálról való elmélkedéssel igyekezzék annyira megedzeni magát, hogy ne szörnyű ellenséget lásson a halálban, hanem jóbarátot… aki megszabadítja e nyomorú élettől az erény munkáiban elcsigázott lelket, hogy elvezesse oda, ahol elnyeri jutalmát, és nyugodalmat lelhet”. Ez természetesen egyetlen fiktív, regényhős hitvallása, ám a halálhoz való viszonyulás, mint mindenhez való viszonyulás az egyes kőművesek esetében eltérő lehet. Akárcsak a felekezeti hovatartozás, amely itt meghatározó: máshogy tekint a halálra egy hívő római katolikus kőműves, és másképp egy ateista. A mélyebb lényegiség talán épp a türelemben és egymás elfogadásában, a toleranciában található: a halálfelőliség egzisztencialistának is nevezhető toleranciájában. Mert a halál tényét, mint egyetlen tényt, biztosan megvalósuló jövői eseményt, el kell fogadni, s nem csak a szabadkőműveseknek, de minden létezőnek, s ennek tudatában kell leélnie életét, autentikusan. A halál felőliségében méltó módon leélt élet az, amely egyedül megszüntetheti a kétségbeesést, s a haldoklót a megelégedettség és a legoptimálisabban bevégzett munka érzésével tölti el. Az élet tehát egzisztencialista módon a halálra figyelmeztet, ahhoz való viszonyulásában válhat valóban életté. Így lesz a halál az élet „szorgalmazójává”, mint annak komplementere, sőt, olykor az esetleges epikureista, jótékony „carpe diem” örömök hirdetőjévé. Eme okok miatt nem lehet véletlen a különböző avatási szertartások ősi (akár ókori zsidó, egyiptomi gyökerekig visszavezethető) halál-feltámadás misztikája. A halál egzisztencialista nem-halál, azaz nem tényleges semmivé válás voltában tehát nem kiábrándító, mint ahogy a szabadkőműves temetéseken sem a szomorú gyász a kizárólagos princípium. A halál is a túllendülést, az életbe való át- vagy visszafordulást, jelképezi: a létező testvériség, testvéri szeretet és összetartás (lánc) erősségét, megszakíthatatlanságát. Fontos küszöb a szabadkőműves szimbolikában: lezárja a kő csiszolódását, elvezeti Kassákot a „beteljesedések országába”, Kosztolányi végre megleli a régen áhított „kincset”, a misztikus templom megépültnek tűnik. Így tesz a halál befejezetté egy munkát, ám semmiképp sem hordoz bezáródást, mert küszöböt, kaput, továbblépést is jelent mind a halott, mind pedig a társak, testvérek számára. Erről tanúskodik Kosztolányi 1917-1918-as Láncverse, amely retorikájában és stilisztikájában előlegezi meg a kései Számadás kötet nagy halálverseit:

„Testvérek —: itt egy lánccá összeforrva,
amelynek minden egyes szeme lélek
és minden kapcsa szív, e bús csoportban

én most halottas verseket beszélek,
mert hajh, egy ember a mélységbe dőlt le,
ki szenvedett, akár a legszegényebb.

E dalt a földbe! A fekete földbe!
Halott embertárs, sápadt imperátor,
bús társaid szólnak, búcsút köszöntve.

Így hódol büszkén, íme, ez a tábor,
a napfénytől az éj felé kiáltva,
kötényes munkások, harcolni bátor,

hű férfiak, kik fájdalmad dijába
bút adnak néked, kit már sírlepel fed,
könnyek császárja, sóhajok királya.

Nem múló szókkal, melyek elperegnek,
nem hulló dísszel, gyászolunk siváran.
Láncával a hatalmas szeretetnek

körülveszünk a messze éjszakában,
csuklónk, karunk úgy rázza meg a bánat,
mint átcikázó, éles villanyáram.

Amit mi alkotunk, az élet — árad,
és viharok azt szerte sose fújják,
tegyük a sírra, testvérek, csodának,

forró testünk eleven koszorúját."

Osztrakon

1Szigeti Lajos Sándor, Lángos csillag állt felettünk, Somogy, 32./5. 2004. 448-459. oldal.
2Kiszely Gábor, A szabadkőművesség, Korona Kiadó, Budapest, 1999. 39. oldal.
3Friedrich Nietzsche, Így szólott Zarathustra, ford. Kurdi Imre, Osiris Kiadó, Budapest, 2000. 103. oldal.
4„Sunflower: The common name of the heliotrope is sufficiently strong an indication of its solar character, the result both of the sun-ray pattern of its petals and of the way in which the flower follows the Sun’s daily transit”. Jean Chevalier-Alain Gheerbrant, The Penguin Dictionary of Symbols, ford. John Buchanan-Brown, Penguin Group, London, 1996. 952. oldal.
5Szigeti Lajos Sándor, Pastiche és palimpszeszt, in. Szigeti, Verssor(s)ok, Széphalom Könyvműhely, Budapest, 2005. 210-230. oldal.