Magyarországi Nagyoriens Szabadkőműves Egyesület

(Részlet a páholy elnökének székfoglaló beszédéből)

A szabadkőművességet háromszáz éves fennállása óta két, egymással ellentétes csábítás fenyegeti. Az első, hogy politikai vagy gazdasági érdekcsoportok eszközévé válik. A második, hogy hátat fordítva a társadalomnak valamiféle filozófiai szerzetesrendnek képzeli magát. A harmadik, amely úgy gondolom, a két pólus erőterén kívül helyezkedik el, de manapság talán még az első kettőnél is veszélyesebb, egész egyszerűen az unalom, az érdektelenség.

Ha csak annyit mondunk és teszünk, mint a politikai pártok, akár be is zárhatjuk templomunkat és beiratkozhatunk a tetszésünk szerintibe, vagy tovább folytathatjuk beszélgetésünket egy „mai kocsmá”-ban, abban, melyen József Attila túl akart lépni. Ha alkotmányunk szellemében kimondjuk, hogy nem ezt akarjuk, akkor még nem határoztuk meg, többet akarunk-e, kevesebbet, vagy mást.

A demokrata nem mondhatja, hogy a politikai pártok szükségtelenek: a parlamenti demokrácia nélkülük még sehol se működött. Szükségükből azonban nem következik, hogy tevékenységük elég a demokrácia működéséhez: ez a rendszerváltás utáni évtizedben sokszorosan beigazolódott. Azzal a populista botorsággal se hozakodnék elő, hogy kárhoztassam őket, amiért láthatáruk ritkán terjed egy választási cikluson túl. Feladatuk ugyanis éppen az, hogy cikluson belül kormányozzanak, vagy ellenezzenek. Ha nem tennének meg mindent a törvényesség keretein belül, hogy hatalmon maradjanak, vagy hatalomra kerüljenek – nem lennének politikai pártok.

A szabadkőművesség abban különbözik a politikai pártoktól, hogy nem lehet célja a hatalom megragadása, vagy akár részvétel a hatalomban, amint a mindenkori hatalom ellenzékének szerepét sem vállalhatja el. Konzervatív rendekben gyakran idézik Anderson alkotmányának egy passzusát, mely szerint a kőműves békés polgára annak az országnak, ahol él. A mondat így kissé leegyszerűsíti a dolgot, ezért más rendek a következőképpen egészítették ki: a szabadkőművesek békés polgárai az országnak, ahol szabadon tevékenykedhetnek. Anderson, illetve az alkotmány tényleges szerzője, Jean-François Desaguliers hugenotta lelkész majd’ háromszáz esztendeje nem láthatott mindent előre. Ugyan miért lett volna békés polgár a francia kőműves hazája német megszállása alatt, ugyan miért nyugodott volna bele békésen a szabadkőművességet betiltó rendeletbe a Horthy, majd a Rákosi-Kádár rendszerben élő magyar kőműves?

Ha a szabadkőműves rend nem vállalhat olyan közéleti feladatokat, amelyek a szabadon választott parlament pártjait illetik, megteheti ennek ellenkezőjét. Elvállalhat – és kötelessége elvállalni – olyan feladatokat, melyeket a politikai pártok elhanyagolnak, vagy kisajátítanak. Mindkettőre akad bőven példa közéletünkben.

Az első talán legfontosabb ilyen feladat, a gondolkodás. Miről? Elsősorban mindarról, amiről a politikai pártok, kormányzati ciklusokhoz igazodó természetüknél fogva keveset, vagy egyáltalán nem gondolkodnak. Melyik magyar politikai párt merné állítani, hogy olyan sorsdöntő kérdésekről, mint a környezetvédelem, az informatika, a biotechnológia, a globalizáció iránya megfelelő mélységű elemzésekkel és előrelátással rendelkezik? Szinte minden párt retorikájában szerepel a nemzet fogalma. Hányan határozták meg, mit jelent, merre tart a nemzet, a nemzetállam a XXI. században? Szinte minden párt számolja a napokat, melyek az Európai Uniótól elválasztanak bennünket. Hányan mérlegelték, hogy a gazdasági paramétereken túl mit nyerünk és mit veszthetünk a következő évtizedekben?

Nem állítom, hogy mi, magyar szabadkőművesek, még kevésbé, hogy mi, a Jászi Oszkár páholy tucatnyi tagjai jobban, vagy többet tudunk gondolni e témában, mint mások. A kérdés inkább az, hogy kimaradhatunk-e mindebből, elviselhetjük-e, hogy helyettünk mások szóljanak és döntsenek minderről?

Minden, a társadalomra tekintő páholy örök dilemmája az és akkor? Tegyük fel, hogy XX. század eleji testvéreinkhez hasonlóan a felvetett témákról, vagy bármi másról megfelelő munícióval rendelkezünk és megleltük az elméleti megoldást. Hogyan tovább? Mit tehet a Jászi Oszkár páholy?

Egy francia kőműves mondta: a szabadkőművesek mindenütt ott vannak, a szabadkőművesség sehol. Arra utal, hogy kívánatosabb és hatékonyabb, ha a rendünkhöz tartozók saját nevükben és saját felelősségükre érvényesítik a világban elveinket és közös gondolkodásunk eredményét, mint ha a rend minden alkalommal és minden témáról véleményt nyilvánít. Akik ezt teszik, általában a farkassal rémisztgető juhász sorsára jutnak.

A józan ész által meghatározott középút követelménye, hogy mint szervezet, akkor szólaljunk meg, ha fontos mondandónk van, de ekkor úgy tegyük, hogy a közélet odafigyeljen. A Magyarországi Nagyoriens elmúlt évtizedében se az együttgondolkodás, se a kommunikáció rendszere nem alakult ki tökéletesen.

Ha azt javaslom, hogy a kőművesek, mint egyének, saját nevükben lépjenek fel a külvilágban, nem magányos szólóestre gondolok. A rendszerváltás időszakának nagy csalódásai közé tartozik a civil szervezetek ellehetetlenülése. Ha a mai helyzetet összehasonlítjuk a nyolcvanas évek végével, kitűnik, hogy a nagy remények nagy illúzióknak bizonyultak. Számunkra cselekvési terület tagjaink egyéni tevékenysége a különböző civil szervezetekben, vagy akár politikai pártokban és ezzel párhuzamosan közös fellépés az egy-egy témában illetékes civil szervezettel (de nem politikai párttal).

Ha úgy döntünk, hogy a társadalom felé fordulunk és nem vetjük meg a politikai gondolkodást, figyelembe kell vennünk, hogy életpályánk, helyzetünk és nézeteink szükségszerűen különböznek. A pártoktól és minden más civil szervezettől éppen az különböztet meg, hogy e különbségeket pozitív adottságnak tekintjük és az eltérő véleményekből adódó feszültséget, éppen mert avatottak vagyunk és egymást testvérként fogadjuk el, kezelni tudjuk. A vitából körünkben sohasem támadhat viszály, mint ahogy sok más szervezetben a véleményazonosság nem akadályozza meg a gyűlölködést.