A szabadkőműves felelőssége

Költő lettél, Shakespeare és Petőfi társa,
ilyen nagyokkal máris egyező
a legelső nekifutamodásra
abban, hogy verset írsz, akárcsak ők.

szkjelkepSzabédi László, az 1959-ben meghalt erdélyi költő versében elég csak néhány szót megváltoztatni, hogy az így kapott sorok komoly gondolkodásra késztessenek. Mert aki szabadkőműves lett, már a legelső pillanatban Washington, Klapka, Liszt vagy Szent-Györgyi Albert társának mondhatja magát – a névsor még hosszan folytatható – abban, hogy felavatták és kötényt visel, akárcsak ők.

Van-e valami közös bennünk és a hosszú lista összes tagjában?

Amikor profánok megkérdeznek arról, kik is azok a szabadkőművesek,  azt szoktam válaszolni rá: a gondolkodó emberek társasága. Mert abban talán most is egyetérthetünk, hogy a szabadkőműves gondolkodik, töpreng, kételkedik. Kételkedésének eredménye kritika is lehet, melyet a Rendre érvényes Alkotmány szabályainak betartásával fogalmaz meg. Kritizálni lehet úgy, hogy azzal rombolunk, de lehet úgy, hogy építünk vele. A mi feladatunk ez utóbbi, a jobbítás, az építés. Széchenyi azt írta: „… csak az érti hazafi kötelességit józanul, ki a hiányt, csorbát látja, de azon egyszersmind tehetsége szerint segíteni törekedik is.”1

Tevékenységünk alapját hármas jelszó képezi: Szabadság,  Egyenlőség, Testvériség. A szabadságról sok kívülálló gondolja, hogy az korlátlan. Mi tudjuk: önként vállalt korlátozást jelent. Az én szabadságom ott ér véget, ahol a másik ember szabadsága kezdődik. Ez – részben – már átvezet az egyenlőség fogalmához is, hiszen ezzel az egyetlen ténnyel máris egyenlőnek ismertem el a másik embert önmagammal. Jogait a magaméval azonosnak tekintem. Jobban megvilágítja a fogalmat az, amit az írek parity of respect „egyenlő tisztelet”-nek neveznek, azt értve alatta, hogy mindkét fél elfogadja, miszerint a másikat önmagával azonos jogú partnerként ismeri el.

A testvériség kicsit nehezebb fogalom. Többet kíván tőlem.

A különböző világnézetű, vallású, bőrszínű embereket egy családba tartozónak fogadom el – az enyémtől esetleg eltérő véleményükkel együtt – miközben mellettük, velük együtt, én is ugyanabba a családba tartozom.
Amennyiben az eddigieket igaznak tekintem, úgy a szabadkőműves léte, tevékenysége négy alappilléren nyugszik: munkája az építés, mozgásterét a hármas jelszó írja körül. Aki pedig viseli a kötényt, azt a felelősséget vállalja, hogy ennek megfelelően tevékenykedik. Olyan megállapításhoz jutottunk ezzel, ami nyomban kérdések sorát indítja el. Mi a felelősség? Páholyunk a 2011/12-es munkaévben egész évi munkáját ennek a kérdéskörnek szentelte. Most, az év végén, vizsgáljuk meg először magát, a felelősség szót!

Azt látjuk, hogy magyarul is, németül is – ott a „verantwortung”-ban – magában foglalja, a „felel”, a „válasz”, németül antwort kifejezést. Még szemléletesebb az angol szó vizsgálata.
A responsibility szóban a response – válasz mellett ott találjuk az ability – képesség fogalmat is. Angolul tehát a felelősség fogalomkörében megbújik a válaszadásra való képesség képzete is. Az olasz responsabilità esetében is ez a helyzet. Nézzünk pontosabb megfogalmazást! A Révai Nagy Lexikona szerint a felelősség: „annak tudatossága, hogy tetteinkről magunknak, más érdekelteknek, az állam törvényeinek számadással tartozunk (…)
cselekvésünk előzetes megfontolására indít. Ez a közösség életének egyik biztosítéka.”2

Összegezve a két előző gondolatsort: A felelősség tehát nem más, mint képesnek lenni arra, hogy választ adjunk a körülöttünk tapasztaltakra, annak tudatában lenni, hogy minden gondolatunknak, szavunknak, döntésünknek, cselekedetünknek következménye van. A felelősség az a kötelezettség, hogy vállaljuk a következményeket.

Mondhatjuk persze, hogy témánkat tekintve ez így túl általános. Ha szűkítjük, és csak a szabadkőművességre vonatkoztatjuk, akkor egy másik kérdésre is választ kell adnunk:

Mely területeket érint, mik a szabadkőművesség színterei?

Erre a kérdésre látszólag egyszerű a válasz: két terülte van; a páholyon belül és a páholyon kívül.

Ám nyomban adódik a következő kérdés: Van-e, és ha igen, akkor mi a különbség a kettő között? Ahhoz viszont, hogy erre válaszolhassunk,  előbb külön is meg kell vizsgálnunk az
egyes területeket.

FELELŐSSÉG A PÁHOLYON BELÜL

Páholyon belüli életünket a rítus és az Alkotmány szabályozza – ismernünk kell tehát mindkettőt. Mivel nincs fórum, mely ezekből bármelyikünket iskolás módon levizsgáztatna, magunknak vagyunk felelősek ismereteink színvonaláért.

Tartsunk itt most egy pillanatnyi szünetet és tegyük fel magunknak a kérdést: hogyan is állunk ezek tekintetében? A kapott válasz ró-e ránk valamilyen kötelezettséget?

Túl azon, hogy most beláttuk: felelősek vagyunk önmagunkért, nem állhatunk messze annak belátástól sem, hogy kőműves-tudásunk a páholy munkájának minőségét is erősen befolyásolja. Mivel azt már korábban leszögeztük, hogy feladatunk a jobbítás, az építés, azonnal nyilvánvaló, hogy tudásunk jobbítása, önmagunk építése egyben mikrotársadalmunk jobbítását, építését is jelenti.

Elegendő tudás birtokában hatékonyabban vehetünk részt a páholy működtetésében. Megtesszük-e? Mindannyian különbözőek vagyunk, egyéniségünk más és más. Van, aki szívesen vállal feladatot és azt becsülettel el is végzi. Van, aki szeret inkább a háttérben meghúzódni, csendesen elmélyedni saját vagy mások gondolataiban és csak ritkán
szólal meg. Ám jelenlétével ő is építi, távollétével gyengíti a páholyt. A  jelenlét tehát már önmagában is fontos és még fontosabbá válik akkor, ha elvállaltunk egy megbízatást, részvételt közösségünk valamelyik testületében, ahol tudásunkra, tapasztalatunkra még nagyobb szükség van.A „szakmainak” nevezhető tudáson kívül, legalább ekkora hatással kell legyen ránk a páholyban is a hármas jelszó. A szabadság páholyon belüli megnyilvánulásait a korábban már használt „önként vállalt  kötöttség” jól írja le. Azért itt se felejtsük el Széchenyi Istvánnak Napló-jában rögzített szavait: „Minden baj (…) a kölcsönös bizalom hiányából  ered és a félreértésekből, melyek csak akkor szűnhetnek meg, ha az ember kölcsönösen, nyugodtan meghallgatja egymást, minden szenvedélyt
elhallgattat, némely alapelveket leszögez és azoktól el nem tér.”3

A páholyon belüli egyenlőségre az Alkotmány szilárd garanciákat nyújt, de egy csapdától, melyre Ormay Tom különösen pontosan hívja fel a figyelmet, nem véd meg. „A társas személy” című könyvében4 társas viselkedést sokan azonosítják a kölcsönösséggel. Ebben megjelenik  valami egyenlőség, mert erre is hajlik, arra is hajlik. A kölcsönösség valóban hozzájárul a közösségi élet megértéséhez, de nem elegendő. Én állítom az igazamat ellened és megértem, ha te állítod az igazadat ellenem.

Nem értek veled egyet, de megértem. Ha én hiszem, hogy elpusztíthatlak téged, és a kölcsönösség alapján elfogadom, te hiheted, hogy te  elpusztíthatsz engem, még mindig ott tartunk, hogy pusztítjuk egymást.
Ezen az alapon tovább irthatjuk egymást, ha a saját igazunkról meg vagyunk győződve és elismerjük, hogy mások is meg lehetnek győződve az ő igazukról.” Ha kicsit tompítjuk e gondolatok élét és nem a fizikai megsemmisítésre vonatkoztatjuk, akkor is hamar eszünkbe juthat, milyen súlyos korszakot élt át nemrégiben a Nagyoriens, amikor végletekig vitt ellentétek nyomán szakadás állott be.

Mindezek elkerülésére, a testvériség a páholyban tehát különösen felértékelődik. A durva kő faragására ebben nyílik egyik legnagyobb lehetőségünk, hiszen könnyű átlátni, hogy itt már valódi jelentőséget kapnak a gondolataink is. A világ legnagyobb ösztöndíj rendszere, a Fulbright Program alapelve, hogy ismerjék meg egymást a különböző nemzetek tagjai. Kezdeményezője, J. William Fulbright arkansasi szenátor azt mondta: „Ha ismerjük egymást, az nagyobb védelmet jelent, mint még egy újabb tengeralattjáró” Kölcsey pedig a Parainesisben ezt írja: „Ismerd magadat s magad által az embereket; ez ismeret nélkül tudományod holt tudomány.” Lényeges kérdés tehát egymás megismerése. Hogyan, mennyire tudom magamban elfogadni azt, aki más vallású és ennek szimbólumait nyíltan viseli, akiről pontosan tudom, hogy egyik vagy másik – az én meggyőződésemtől eltérő – pártnak híve, akinek szakmája, foglalkozása engem tartózkodásra késztet? Meg különben is – mennyire kell nekem őt elfogadnom? Elég, ha érkezéskor, távozáskor kulturáltan üdvözlöm, egyébként pedig szót sem váltok vele?

„Jó kőműves” vagyok még ekkor vagy ennél azért többre van szükség? Ha igen, akkor pedig miként tudom azt teljesíteni, hogy közben ne váljak képmutatóvá? Talán mégis csak törekednem kellene egy kicsit jobban megismernem őt? Esetleg kiderülhet, hogy ő is lelkes horgász és még többet is ért a műcsalihoz mint én? Vagy hozzám hasonlóan lelkes operakedvelő? Az élet ezer területén lehet közös témánk és hamarosan száz okom is lehet rá, hogy valamiért nagyra becsüljem. A közeledés elmulasztásával talán magamat fosztom meg attól, hogy gazdagodjak általa. Persze mindez lehet fordítva is. Lehet, hogy éppen én vagyok birtokában valaminek, csak egy tanácsnak, egy információnak, amivel segítségére lehetek élete egyik nehéz pillanatában. Ez pedig már átvezethet bennünket oda, hogy kőműves mivoltunk nem zárható a páholy falain belülre.

FELELŐSSÉG A PÁHOLYON KÍVÜL

Azt a kérdést feltenni sem érdemes, hogy a kőművesi felelősség megszűnik-e a páholyon kívül. Mindenki előtt világos, hogy semmiképp sem – egy részét tekintve biztosan nem. Minden páholymunka titkaink megőrzésére vonatkozó fogadalommal zárul és ez értelemszerűen vonatkozik testvéreink személyére éppúgy, mint a páholyban elhangzottakra. Ám azt a kérdést már igencsak érdemes feltenni, hogy páholyon kívüli felelősségünk csakis ennyire vonatkozik-e és ha nem, akkor Mindannyian ismerjük a mondást: a lánc olyan erős, mint a leggyengébb szeme. Igaz ez a társadalomra is, mely olyan erős, mint az egyének, melyek alkotják. Az egyén viszont csak annyira erős, mint elvei, amiket magáénak vall. Hogy mennyire van korunk társadalma ráutalva az egyénekre, arra nézve Kroó Norbert a Magyar Tudományos Akadémia volt főtitkára, majd alelnöke mondott pár megdöbbentő adatot. „A világ olyan kihívásokkal néz szembe, mint soha korábban. Becslések szerint a maihoz képest a növekedése ötven év múlva a gazdaságban 500%, a népességben 50%, energiafelhasználásban 300% az ipari termelésben is 300% lesz, miközben a Föld maga, 0%-kal növekszik! Mindez új szemléletet, új tehetségeket követel, a tehetség pedig nem más, mint képesség komplex problémák megoldására.5”

Mi még hozzátehetjük: esetleg a válaszadás képessége ezekre a problémákra? Responsibility értelmű felelősség?

Szilárdan hiszek abban, hogy valamennyiünk meggyőződése szerint a szabadkőművesség eszméi, tépelődésünk, kétkedésünk, gondolkodásunk, kritikánk, hasznára lehet a társadalomnak. A korábban már tárgyalt négy alappillér érték kell legyen a páholyon kívül is. Akkor pedig vizsgáljuk meg: olyan emberek vannak-e köztünk, akik kaméleon módjára hol így, hol úgy viselkednek? Olyan ül most mellettünk, akinek a gondolkodását – ha kötényt visel – még áthatja a hármas jelszó szelleme, de elfelejti ezeket, amint letette a kötényt? Van közöttünk ilyen? Mert ha igen, azért mi vagyunk a felelősek, mi fogadtuk magunk közé! Vagy akit testvéremnek nevezek, az munkája közben, hivatali íróasztala mögött is visel egy láthatatlan kötényt. Tetteiben, döntéseiben a mi elveink, céljaink öltenek testet.

Ezen a ponton pedig már egybekapcsolódik a páholyon belüli és a páholyon kívüli felelősség, megválaszolhatjuk a korábban függőben hagyott harmadik kérdést: nincs lényegi különbség a kettő között!

A felelős vagyok a páholyomért fogalma nem csak azt jelenti, hogy titkait megőrzöm. Jelenti azt is, hogy legjobb tudásom szerint építem is. Önmagam csiszolása mellett azzal, hogy általam értékesnek gondolt embereket igyekszem meghívni magunk közé. Hiszen, aki megtanulja, átveszi a mi gondolkodásunkat, követni fogja azt napi  munkája, tevékenysége során.

Aki nálunk elfogadó, toleráns, valószínűleg  az marad hivatali íróasztala mögött is.

Aki közöttünk megtapasztalja az együttgondolkodás eredményességét, bizonyára főnökként sem lesz autokrata.

Aki nem tesz különbséget a testvérek között vagyoni helyzetük alapján, nem fogja lenézni a szegény embert máskor sem.

Az ilyen magatartás kétségtelenül hasznára, javára válik a társadalomnak, így egyszerre teszünk eleget a szabadkőműves létből fakadó és az általános társadalmi felelősségünk követelményeinek is.

Hogyan, miként? Ez már a mi dolgunk, magunknak, egyenként, külön-külön.

Az eddig felvázolt gondolatmenet hiányossága, hogy a felelősségnek csak az aktív oldalát tekinti át. Lényegében arról szólt:
felelősek vagyunk azért, amit gondolunk, mondunk, teszünk. Ám mindezeknek van passzív oldala is. Adott esetben felelősek lehetünk azért is, amit NEM teszünk!

A jóra való restség, a bibliai hetedik főbűn, amit valószínűleg napjában többször is elkövet mindenki, és amit József Attila egyszerűen csak „lelki restség”-nek nevezett.6

Leghíresebb megfogalmazója talán Teleki Pál miniszterelnök volt. Az ismert búcsúlevélben ez áll: „nem tartottalak vissza, bűnös vagyok.”7

Megvizsgálva tehát a szabadkőműves felelősségének fogalmát, azt láttuk, hogy egyik kérdés szüli a másikat, itt több a kérdés, mint a felelet. Ám tisztán kell lássuk: aki már nem tesz fel további kérdéseket, az felhagyott azzal, hogy bővítse tudását! Ha pedig ezek közül olykor egyet-egyet mégis felteszünk magunknak, könnyebben tudjuk elfogadni, mily nagyokkal váltunk egyenlővé, amikor befogadtak minket egy páholyba.

Verssel utaltunk erre, zárjuk tehát a gondolatkört ugyancsak verssel!   Dési Huber István emlékére, 1944-ben:

Ember vigyázz, figyeld meg jól világod
ez volt a múlt, emez a vad jelen, –
hordozd szívedben. Éld e rossz világot
és mindig tudd, hogy mit kell tenned érte, hogy más legyen.

Kiegészítés

Ma olyan erők nyomulnak előtérbe, melyek szitokszóként használják a „liberális” jelzőt, agresszíven támadják a jogállamot, a demokrácia intézményeit, a szabadság, az egyenlőség, a szolidaritás eszméjét. Az kívánják tőlünk, hogy gondolkodásunkban fordítsunk hátat az „istentelenségnek”, vessük el a tudás és a hit szétválasztásának a
felvilágosodástól örökölt követelményét, ne ismerjük el a tudományos megismerés autonóm igazságigényét. A liberális demokrácia elleni támadáshoz szorosan társul az ész elleni támadás. Határozott szükségünk van tehát arra, hogy azokhoz a gondolkodókhoz, olyan szellemiséghez forduljunk, akik már előbb megfogalmazták, továbbértelmezték és
ránk hagyományozták a mai világunk alapjául szolgáló, korábbi  történelmünkben kiküzdött értékeket.

A tekintélybálványozó felfogás a liberalizmusban látja a maga közvetlen ellenségét, melyre csak félelemmel és gyűlölettel tud gondolni. El is követ ellene minden tőle telhetőt, felsorakoztatja ellene a legkülönbözőbb táborokból összeverődött
elégedetlen elemeket, és kihasznál minden nehézséget, amibe az ellenfele Zwack Péter mondta egyszer: „A legnagyobb hiba, amit az életben el lehet követni, ha az ember nem ezt csinálja, amiben hisz. Amiben hiszel, azt kell csinálni. Nem szabad engedni, hogy az élet irányítson téged. Neked kell irányítanod az életed!”

  1. Hitel, 230. oldal
  2. Révaí Nagy Lexikona 7. 301.
  3. Napló, 423. oldal
  4. Ormay Tom: A társas személy, 283. 284. old.
  5. Előadás a Magyar Fulbright Bizottság működésének 20. évi ünnepségén.
  6. József Attila: Hazám
  7. Teleki Pál búcsúlevele Horthy Miklósnak
  8. Radnóti Miklós: Nem bírta hát…