Integráció a pszichológia és a szociálpszichológia szemszögéből

Egy, az egyik magyarországi szabadkőműves páholyban elhangzott előadás az integráció kérdését járta körül a pszichológia és a szociálpszichológia szemszögéből.

Integráció a pszichológia és a szociálpszichológia szemszögéből

Elsőként, már az előadás elején szeretném pontosítani a kissé tág értelmezésnek teret engedő címet.

Miért okozott számomra gondot a megfogalmazása, s miért maradtam ennél a verziónál?

Páholyunk munkaévének témája a társadalmunkat érinti: Humanista-e a kultúránk? Idegenek-e a köztünk élő idegenek? Milyen lehetőségei vannak a különféle ideológiai, filozófiai, vallási és etnikai értelemben vett csoportok integrációjának. Ezek a kérdések merültek föl bennünk, s ezekkel kapcsolatban próbálunk „fényt gyújtani” legalább önmagunkban. Az előző előadás ideológiai értelemben vizsgálta a fönti kérdéseket. Ezek kapcsolatáról később szólok. Most viszont térjünk vissza a címhez.

Integráció

A fogalom jelentése egységesülés, beilleszkedés, beolvasztás, vagy hozzácsatolás. Ebben az írásban a beilleszkedés talán az az értelmezés, ami leginkább lefedi a vizsgálat tartalmát, de nem teljes mértékben.

Használhattam volna a társadalmi integráció összetételt, ennek a jelentése is inkább csak körvonalazható, és folyamatosan szociológiai tudományos viták tárgya. Ráadásul a társadalom minden szeletére használható. Ideológia, etnikum, vagyonbeli különbségek is rétegeket alkotnak.

Életkori sajátosságok alapján is vizsgálhatjuk, pl. fiatalok integrálása a felnőtt társadalomba, tartós gondozást igénylő idősek integrációja, vidékről városba költözők integrációja, stb. A csoportalkotás lehetőségei szinte végtelenek. Így, mindezeket figyelembe véve, több soros cím helyett,- ami teljes mértékben egyértelműsítette volna a témát,- maradtam a föntinél.

Társadalmi integráció

Az ENSZ egyik független kutatóintézete szerint négy megközelítést érdemes kiemelni. „Az első szerint egy olyan mindent magába foglaló irányzat, melynél a társadalmi integráció egyenlő jogokat és lehetőségeket jelent minden emberi lény számára. Képviselői szerint akkor beszélhetünk társadalmi integrációról, ha tovább javítjuk az életlehetőségeket. Ennél a megközelítésnél a társadalmi integráció ellentéte a kizárás.

A második szerint a társadalmi integráció egyfajta növekvő szolidaritást és kölcsönös identifikációt jelent. Ilyen értelemben a társadalmi integráció úgy értelmezhető, mint a harmonikus interakciót és szolidaritást elősegítő tényező a társadalom minden szintjén (pl. család, közösségek). Ennél a megközelítésnél a társadalmi integráció ellentéte a dezintegráció.

A harmadik szerint a társadalmi integráció negatív konnotációjú fogalom, ugyanis végeredményben mindenkire az uniformizáltságot kényszeríti rá.

A negyedik megközelítés szerint a társadalmi integrációnak sem pozitív sem negatív értelme nincs, ugyanis nagyon leegyszerűsítve nem más, mint az emberi kapcsolatok egy létező strukturális mintája egy adott társadalomban.

Véleményük szerint a társadalmi integráció kérdése összefügg:

  • a globalizációs folyamatokkal, a szűkülő és egyúttal koncentrálódó erőforrások miatti bizonytalansággal;
  • a marginalizálódással, az ún. identitásproblémákkal, a migráció kérdésével;
  • a vallási és etnikai konfliktusokkal;
  • a demokrácia, az ebben történő részvétel kérdésével, a globális szintű felelősséggel (ez utóbbi esetben nemcsak arról van szó, hogy a szociális és gazdasági problémák miatti bizonytalanság miatt az autoriter rend iránti vágy megnőhet, és a politikai hatalom visszaélhet ezzel, hanem arról is, hogy a környezet védelme, az ún. Észak-dél régiók növekvő távolsága már nemcsak egy-egy ország belügye, hanem mindenki problémája is egyben)”.

Bocz János, Magyar Szociológiai Társaság konferencia, Szeged 2002. december 12–13.

A terület több kutatója tágítja a fogalmat, de én most, a szinte egy szociológiai értekezésből sem hiányzó Ulrich Beck ma is érvényes gondolatait vezetném elő. Mert hát miért is probléma folyamatosan az integráció. Az egész a fejlődésre, változásra fogható. Mert a közösségek, társadalmak változnak. Ücsöröghetnénk még nyugodtan a barlangokban, vonszolhatnánk haza a prédát, a nők nevelhetnék a gyerekeket, meg főzhetnének és este nagy egyetértésben szedegethetnénk egymás hátszőrzetéből a bolhát. De az ember nem nyugszik. Fejlődni akar. Lett a törzsnek főnöke. Meg varázslója, meg egy fickó kitalálta, hogy neki kéne a másik medvebőre, és odaadja cserébe a lándzsáját, egy másik meg kőbaltát csinált a szakócából. És onnantól nem volt megállás.

Komolyra fordítva a szót, az integráció a folyamatos változások miatt nem állandó, folyamatosan hordozza a dezintegráció lehetőségét. Ez a legkisebb, csupán két embert érintő közösségektől a legnagyobb, társadalmakat, vagy az egész emberiséget magába foglaló közösségekig egyaránt érvényes megállapítás. Visszaugorva Beck gondolataihoz. A fejlett országokban a társadalmi egyenlőtlenségek szerkezetileg megmaradtak, a csoportok közötti egyenlőtlenségi viszonyok nem változtak, csak az emberek életfeltételei (pl.: jövedelem, iskolázottság, mobilitás, versenyviszonyok, stb.). Viszont ezek drasztikusan. Ennek következtében egy ma még ismeretlen kimenetelű társadalmi individualizációs folyamat megy végbe. E folyamat során Beck szerint: …”csökkennek azok a területek, ahol a közösen elhatározott cselekvés hatással van az egyéni életre, másfelől növekednek azok a kényszerek, amelyek arra késztetik az embert, hogy maga alakítsa ki saját életútját, méghozzá éppen azokon a pontokon, ahol ő maga is e viszonyok terméke…”

Az emberek élethelyzetei homogenizálódtak. Az embereknek maguknak pedig ma már kizárólag saját magukra kell hagyatkozniuk a különféle kockázatokkal szemben, mert a hagyományos kötődések és gondoskodási viszonyok megszűntek. Ezek megszűntével azonban kezdenek kialakulni, vagy kialakultak új, szociokulturális közösségek.

…”A rendek és osztálykultúrák által meghatározott életvilág ellentettjeként létrejön egy mindig finomabb szövésű privatizált életvilág”… ahol …”az emberek felcserélhetők egymással és a személyiség meghatározta „sorsközösségek”, ismertségek és barátságok határai egyre inkább visszaszorulnak a kiscsalád privát életének belső terébe”

Az integrációt és a dezintegrációt befolyásoló pszichológiai és szociálpszichológiai tényezők Most, hogy a fogalmat valamelyest tisztáztuk, következzenek – szintén a teljesség igénye nélkül- a társadalmi integrációt és dezintegrációt alakító tényezők. Kezdve az egyén szintjén, majd a csoport szintjére áttérve, mivel a legtöbb egyéni szinten megjelenő pszichológiai tényező a csoport szintjén is megjelenik.

Az előítéletek

Kezdjük valamivel, amit mi is nagyon jól ismerünk, s saját bőrünkön tapasztalunk. Az előítéletekkel. Erre Elliot Aronson: A társas lény című könyvéből hoznék egy példát.

„Egy kereskedő egész életét egy montanai kisvárosban töltötte, ahol egyetlen valódi néger sem lakik, mégis „tudja”, hogy a négerek élhetetlenek, lusták és nemileg túlfűtöttek.”

Eltérően a korrigálható előzetes ítéletektől, fő jellegzetességük, hogy alig befolyásolhatóak, irracionálisak. Emocionálisan színezett, általános érvényűnek és igaznak tartott ítéletek személyekről, csoportokról, vallási közösségekről, ideológiákról, tudományról, önmagunkról, vagy – igazság szerint- bármiről. Megalapozás nélküliek, vagy minimális információn alapulnak.

Érzelmileg telítettek. Alapjuk a leegyszerűsített, általánosított, sematikus redukciói tapasztalatoknak, vagy csupán vélt elképzeléseknek.

Albert Einstein is azt mondja:

„Mily szomorú kor, amelyben könnyebb egy atomot szétzúzni, mint egy előítéletet”

Általános jellemzőjük még, hogy bár az előítélet tárgyának lehetnek általános, egységes jellemzői, az előítéletek sosem ezekre építenek, és minden esetben negatívak (mint ahogy a kibővített, támogató funkcióval bíró verzióik, az összeesküvés elméletek is), hisz csak így láthatják el feladatukat, miszerint indokot szolgáltatnak az érzelmeinkre, amit az előítélet tárgyával szemben érzünk. Úgymond „legalizálják” ezeket az érzéseket. Ezek mindenkiben ott vannak valamely mértékben, néhány erőteljesebb, behatárolható formáját nevesítettük is (pl.: antiszemitizmus, rasszizmus, homofóbia, xenofóbia, stb.), legtöbb hétköznapibb formáját viszont sokszor észre sem vesszük. Pláne magunkon nem.

Az előítéletek funkciói, – mert az előítéletnek funkciója, feladata van, Mitscherlich fogalmazza meg szerintem legegyszerűbben, – ezek a felmentés és a tájékozódás.

A második rövid magyarázatával kezdeném, majd bővebben az elsővel foglalkoznék, ami a másodikat is magyarázza. A tájékozódás funkciója pedig arról szól, hogy önmagunkat, csoportunkat és a másik embert, a másik csoportot is el kell helyeznünk valahogy a világképünkben.

Felmentés

Az idegen, az ismeretlen félelmet kelt. De ennek nem csak az az oka, hogy nem tudunk róla semmit, és így nem tudunk „kalkulálni” mibenlétével. Én például semmit nem tudok arról a sebészről, akinek a kése alá feküdtem egy hónapja, mégis hagytam, hogy egy éles tárggyal közel jöjjön hozzám, és még meg is vágjon. Sőt, én kértem, hogy ezt tegye, amikor elmentem hozzá. Komolyra fordítva, ez persze nem ilyen egyszerű. De más talán rettegett volna. Úgy vonszolta volna be a rendelőbe a rokonság. Mert ez egyénenként változik, mit érzünk fenyegetésnek. Az előző előadással kapcsolatban elhangzott, hogy a fenyegetés hatására az állati ösztöneink lépnek működésbe. De ez személyiségfüggő. Kinél milyen területen, milyen mértékű a „félelem”. Van, akinél a fenyegetés konkrét volta vált ki ellenlépéseket, de van, akinél egyszerűen már valami, a megszokottól eltérő dolog egyszerű léte is félelmet és ellenreakciót vált ki. Ez pedig a csoportoknál is így van, hisz a csoport többségének fejlettsége határozza meg a csoport reakcióját.

A fejletlen csoportok szintén erőteljesen reagálnak mindenre, ami más, mint ők.

Kissé elkalandoztam. Szóval miért is félünk az ismeretlentől?

Nem azért, mert nem tudunk róla semmit. Hanem azért, mert az ismeretlent megtöltjük tartalommal, hogy ne legyen ismeretlen. És mivel töltjük meg? Önmagunk elnyomott, negatív részével.

Saját lelki életünk jelentős része is ismeretlen számunkra. Ez az idegen, tudattalan részünk. Ami tudatos személyiségünk, önideálunk számára elfogadhatatlan, és ezért elfojtott. Az elfojtás pedig rengeteg energiát vesz igénybe, ezért további elhárító mechanizmusokat kell fejlesztenünk.

Freud szerint itt lép be az általa racionalizálásnak nevezett mechanizmus. Értelmes magyarázatokat keresünk elgondolásainkhoz vagy cselekedeteinkhez. Ezek viszont a valóságban ösztönös igényeinkből indulnak ki, mint például a düh, irigység, gyűlölet, stb. Ezek a tudatunk számára nem elfogadható ösztönigények és indulatok, így ezeket vetítjük ki a másik emberre, vagy csoportra. Ezt nevezzük projekciónak. Így keresünk, gyártunk, majd találunk is bűnbakot. Így csinálunk az ismeretlenből rosszindulatú, erkölcstelen, primitív, gonosz és tisztátalan valakit, akitől így már indokolt a félelmünk, mert veszélyeztet minket, jókat. Ez a mechanizmus nem csak az egyéni, de a csoport és a társadalom szintjén is egyaránt így működik. Az elfojtás kollektív elfojtássá válik. Egy csoport, vagy társadalom minél inkább meg van győződve saját igazáról, saját jóságáról, tehát minél kevésbé nyitott a társadalom többi szeletének, vagy a többi társadalom megismerésére, minél inkább az ego (én központúság) uralma kerül előtérbe, egyénileg, vagy csoportosan, annál inkább használja ezt a bűnbak-mechanizmust. Így csökkentve a félelmet, mert indulataink által levezethetjük azt.

A félelem mellett van még egy jelentős tényező. A tudattalan, vagy alig tudatos bűnérzés az ösztönigények illetve az indulatok miatt. Minél nagyobb nyomást gyakorol ránk a saját félelmünk, haragunk, gyűlöletünk felbukkanása, annál inkább keresünk bűnbakot, hogy kivetíthessük rá ezeket az elfogadhatatlan részeinket. Így „legalizálva” érzéseinket. És így már a másikban elítélhetjük saját hibáinkat, s harcolhatunk ellenük. Ráadásul Eliot Aronson, a szociálpszichológia egyik élen járó kutatója szerint csoportban erre még inkább vagyunk hajlamosak, mert így a felelősség is megoszlik.

A jó és a rossz közötti hasadásnak ezt a formáját Erich Neumann, Jung tanítványa kultúránk legnagyobb és legveszedelmesebb nehézségének írja le. Az ideál a szent, a nemes és a jó. Ami ennek nem felel meg, tagadnunk kell, el kell nyomnunk. A tudattalanunk jungi „árnyékába” száműznünk. Így a világ is kettéoszlik. Fény és sötét, jó és rossz, Isten és Sátán. Így születnek a személyiség hasadásával az ideológiák küzdelmei. A vallási, politikai ideológiák, stb. például meg vannak győződve róla, hogy ők tudják, mi a jó. A csoport tagjai próbálják ezt követni, de közben elnyomják magukban azt, ami nem felel meg ennek. Majd kivetítik a másikra, aki ez által a gonosz, a rossz, az elítélendő hordozójává válik, a helyett, hogy a fejlődés útjára lépve önmagában oldaná meg a problémát. Ráadásul minél inkább dogmatikus egy csoport, minél erősebb az egyén lelkiismerete, annál radikálisabb lesz az elfojtás, majd a tudattalan kitörése. Mert az árnyék a tudattalanból mindig kifelé törekszik.

A történelem tele van ilyen politikai, vagy vallási projekciókkal. Ezek folyamatosan jelen vannak a világban, de bizonyos körülmények között fölerősödnek. Ilyen körülményeket élünk ma is. Ezek a szociális, gazdasági, politikai bizonytalanságok. Amikor ezek a körülmények bekövetkeznek, és az egyének, csoportok helyzete bizonytalanabbá válik, akkor ezek a projekciók fölerősödnek, erőszakos méreteket öltenek. Így válik az egyén hiányossága és elfojtása csoportos méreteket öltve a háborúk, pogromok okozójává.

Mert bizonytalan élethelyzetben még inkább szükségünk van egy ellenségre, aki ennek okozója, és harcolhatunk ellene. Ilyenkor általában segítségül hívjuk a deperszonalizációt sok esetben még a dehumanizációt is, hogy ne kelljen a másik személyt, csoport tagjait még csak személynek, vagy embernek sem tekintenünk, ezzel is fölmentve magunkat cselekedeteink súlya alól. Mert könnyebb így, ha a „gyíkemberekkel”, az „ellenséggel”, a „liberálisokkal”, a „jobbosokkal” a „zsidóval”/”kereszténnyel”, a „migránssal”, vagy a „festővel” esetleg a „kertésszel” állunk harcban, mintha az Kiss Béla, személy és ember lenne.

És a csoportok ebben a harcban azt sem veszik észre, hogy miközben harcolnak a többi csoporttal, társadalommal, közben önmagukat is pusztítják. Mert elpusztítják azt a nagyobb társadalmi egységet, aminek ők is részét képezik, és ami nélkül ők sem maradhatnak fönn.

A szociológia szemszögéből Gans fogalmazza ezt meg. „A társadalom dezintegrálódása akkor következik be, amikor a kormány, az üzleti élet és más fontos intézmények elveszítik legitimitásukat; amikor széles körben elveszítik az emberek a hitüket azon szabályokban, amelyek társadalmi életüket irányították, és amikor a tradíciókat nyíltan megtagadják.” Tradíciók alatt itt nem az „ősöktől” generációkon át örökölt értékeket kell érteni, hanem inkább az aktuális rendszer működésének rendszerét, legyen az akármilyen hosszú, vagy rövid múltra visszavezethető. Saját társadalmunkban például ezt a jelenséget rövid időn belül többedszer figyelhetjük meg, de Gans például kihagyja elméletéből azt a tényezőt, hogy a dezintegráltságnak, mint ahogy az integráltságnak is több foka létezik.

Ezek mellé még jön néhány kiegészítő szociálpszichológiai elem, amik erősítik ezeket a folyamatokat. Szintén Aronson írja le a megerősítés fontosságát. És a hiteles személy problematikáját. Egy csoport saját maga „legitimitását” természetesen erősíteni igyekszik. Ezért „megerősítő” információkat oszt meg saját magával. A saját csoportjának tagjaival beszélget, a saját médiumaiból tájékozódik (vagy inkább veszi figyelembe azok információit). Ez nem feltétlenül jelent hazugságot, csak részinformációt, a negatívumok elhallgatását, elbagatellizálását, esetleg külső tényezőkre kivetítését (jó úton haladnak, jól csinálják, ha baj történik, akkor külső tényező a hibás). Ha valaki a csoporton belül esetleg kételkedne, akkor is ezt hallja maga körül, hisz csak saját csoportján belülről érkezik vélemény, így kétkedését elnyomják. Az ellenvéleményt igyekeznek kizárni. Vonatkozhat ez egyénre, aki „elvonul” a világtól, vagy csak egy csoporton belül mozog, legyen az csoport, vagy vezetői réteg, ahol egyeduralkodóként van jelen. Ennek veszélye a kontrollvesztés, mivel így egyre inkább elszakadnak a társadalom többi részétől (nő a szakadék), a valóságtól, majd ez által saját ideologikus „jóságától” is, hisz egyre többször kénytelenek negatív tettekkel fönntartani a csoport védelmét. Ezt a jelenséget legélesebben vallási szektáknál, vagy diktatúráknál figyelhetjük meg, ahol a világ többi része válik gonosszá, mert ha elfogadnák a „kinti” véleményt, rá kellene jönniük, hogy saját értékrendjük torzult el az elzárkózás következtében.

És miért nehéz „józanésszel” hatni emberekre?

Mert emberi sajátosság, hogy nem az információ hitelessége számít, hanem az, hogy ki mondja. És még csak nem is olyan értelemben, hogy az illető hiteles személy-e azon a területen, amiről beszél. Sajnos nem a hozzáértés, vagy a valós emberi tulajdonságok a mérvadóak abban, hogy ki számunkra hiteles. Hanem az, hogy tud-e hatni az érzelmeinkre. Meg tud-e minket fogni azzal, ahogy beszél. A hozzáértése és valódi hitelessége itt mellékessé válik.

A másik indok pedig… az érzelmeink pedig biztonságot igényelnek. Így nem az igazságot keressük, hanem a hiedelmeink megerősítését, ami biztonságos.

Kitérhetnénk még a csoportokhoz való tartozásunk kérdéseire, a „törzsi” gondolkodásra, de ebből csak egy kis ízelítőt adnék. A „mi” és az „ők” dinamikájával is rengeteget foglalkozik a szociológia. Az ember a kezdetek óta csoportokban él. Ez mindannyiunk életének szerves része a mai napig, hisz mindegyikünk egyszerre több csoportba is tartozik. Ideológiai, nemzeti, munkahelyi, baráti társaságba. Különféle klubokba, szurkolói csapatba, vagy a legszűkebbet említve, egy családba. A végtelenségig folytathatnám. Az is általánosan jellemző ránk, emberekre (bárki is állítana mást magáról), hogy egyszerűen a „mi” tagjait jobban szeretjük, mint az „ők” közé tartozókat. Többet nézünk el saját csoportunkba tartozóknak, mint a csoporton kívül állóknak. Nem ugyan az a mérce. És miért? Mert ők a „mi” tagjai.

Ellen Berscheid például megfigyelte, hogy azokat az embereket, akik valami negatívumot követnek el, címkékkel látjuk el (pl.: őrült, szadista, stb.) Ezáltal kizárva őket a „mi rendes emberek” társaságából. Ez csoportos megközelítésben is fönnáll. Ha egy „ismeretlen csoport tagja/tagjai tesznek negatív dolgot, akkor azt az egész csoportra ráhúzzuk, mivel más információnk nincs róla, így ezzel az egy információval töltjük ki „tudatlanságunk részeit. Például egy etnikai csoport tagjai rablógyilkosságot követnek el, akkor az fölháborító. Onnantól az egész etnikumot ezzel azonosítjuk.

Az már más kérdés, saját csoportunkon, társadalmunkon belül is rendszeresen megteszik ezt a „mieink” közül néhányan, amit közel sem kelt bennünk akkora fölháborodást, és az az információ sem érdekel minket, hogy a másik etnikumban esetleg ez lehet, hogy kisebb gyakorisággal fordul elő, hisz erről nem szólt a hír.

Lehetne még sok kutatási anyagot és tézist fölsorolni, de ezzel most befejezem ezt a részt.

Akkor mi az, ami elősegíti az integrációt. Ez a rész itt sokkal rövidebb lesz, mert erre akár egyetlen szóval is lehet válaszolni, bármelyik pszichológiai vagy szociálpszichológiai irányzatot is nézzük. A megoldás ugyanaz:

A megismerés

Valóban egyszerű. Megfogalmazni, leírni, és kimondani is… és itt vége. Mert megtenni… Na, a munka ott kezdődik.

Mert nem csak a másik személy, csoport, társadalom megismerése kell, hogy megtörténjen, pedig már az sem egyszerű. A belső megismerés. És elfogadás. Az egyénben, csoportban, belül található „rossz” megismerése, létének elfogadása. Ez a változás és a fejlődés egyetlen lehetősége.

Integrált társadalom

Mi is egyáltalán az az integrált társadalom, amiről végig beszéltem?

Például Luhmann rendszerelmélete szerint minden társadalomban vannak aktuális, a korra és a társadalom pillanatnyi állapotára jellemző dezintegrációs folyamatok. A társadalom viszont, mint integrált rendszer e problémák ellenére működőképes maradhat, ha működnek az alrendszereket vagy egységeket „mechanikusan”, rendszerszerűen összekapcsoló intézmények, mint pl. a piac, kommunikáció, stb.

Habermas így nyilatkozik az integrált társadalomról: az ún. „rendszerintegráció" kevés az igazi integráltsághoz. A rendszer-integratív mechanizmusok nem pótolják a „csoport-identitások útján megvalósuló normatív integrációt". „Hiszem — mondja — hogy egy társadalom tagjai magukat a társadalomhoz tartozóként akarják megismerni és újra felismerni, és ennek a társadalomnak az ő egységüket szimbolikusan is meggyőző módon képviselnie kell.

A normatív vagy „szociális integráció „normák és értékek útján” valósul meg, amelyeknek „bizonyos egyetértésen kell alapulniuk — ellenkező esetben a konfliktusok oly élesek lehetnek, hogy a társadalom szétrobbanásával fenyegetnek”. (Papp Zsolt, 1985. 298—298. o.)

A lappangó probléma akkor kerül felszínre, amikor valami nehézség támad, amit közösen kellene megoldanunk. Érvényes ez minden szinten? Egy párkapcsolatra, társadalomra, emberiségre egyaránt. És ilyenkor, ha a feltámadó nehézség külső, kívülről érkező, elbújhatunk, bezárhatjuk az ajtót, a kertkaput, az ország, vagy a kontinens határait. Már belenéztünk a tükörbe. Nincs visszaút.

Mindenkit elér. Mert csak a probléma külső tényezőit zártuk ki. De a belsőket közben aktiválta. A probléma jelentős része itt van. Eddig is itt volt. A határon, a kertkapun, az ajtón belül. És nem elég a külső problémát orvosolni. A belső megoldása nélkül, az nem fog menni. A külső problémával akkor tudunk megbirkózni, ha az egyénen, közösségen, csoporton, társadalmon, társadalmak közösségén belül egy bizonyos szinten rendeződtek a problémák, a belső integráció egy bizonyos szinten megvalósult. A jelenlegi helyzetre vetítve ez azt jelenti, hogy akkor vagyunk képesek egy újabb csoport integrálására, ha az lehetséges (mivel az integráció akkor jöhet létre, ha arra mindegyik fél alkalmas), ha nem, akkor pedig az előbb elhangzott „elcsúszást” eredményező mechanizmusok beindulása, és belső rendünk összeomlása nélkül kell valódi, hatékony megoldást találni.

A társadalmunkra nézve tehát az integráció lehetőségeinek vizsgálatánál a következő kérdéseket kell föltennünk:

  • Saját társadalmunk etnikai, ideológiai, vallási, stb. csoportjainak integrációját megoldottuk-e már?
  • Az egyiket, vagy másikat erősítő körülményekből most mi áll fönn?(pl.: gazdasági-, politikai-, jogi biztonság foka, külső fenyegetettség, stb.)
  • Milyen fokú az integráció, vagy a dezintegráció?
  • Saját társadalmunk képes e integrálódni egy nagyobb közösségbe a közös célok érdekében?

Egyéni következtetéseim ezzel kapcsolatban a következőek.

Jelenleg a világ nagy részén zajlanak valamilyen fokú dezintegrációs folyamatok. Hazánkban szintén fönnállnak azok a viszonyok, amelyek a dezintegrációt erősítik (az intézményekbe, jogrendbe, gazdaságba, a kormányba vetett bizalom megingása). Nem is új keletűek ezek a problémák, hosszú folyamat eredménye a mostani állapot. Ideológiai, társadalmi rétegek közötti, és etnikai értelemben is a dezintegráció folyamata zajlik (természetesen integrációs folyamatok is, hisz mindig működik mindkettő, de az egyik hangsúlyosabban), nem látom, hogy egységes, integrált társadalomként működnénk, és integrálódni sem tudunk megfelelően egy nagyobb közösségbe. A dezintegráció fokát viszont nem tudom megítélni. Európára vetítve is fönnáll ez a helyzet. Nem biztos, hogy a problémák megjelenése baj, mert így lehet őket orvosolni, kérdés, hogy ezt tesszük-e?

Az viszont látható, hogy most valamilyen továbblépés, átrendeződés mindenképp szükséges.

Itt Ken Wilber, az Integrál Pszichológia és az Integrál Szemlélet atyjának néhány gondolatát hívom segítségül:

„Minden újonnan megjelenő fejlődési szint új követelményeket és kötelezettségeket eredményez, amely újabb felelősséget jelent…. A történelem során még sosem volt olyan társadalmi és kulturális rendszer, ami ilyen masszív belső disszociációval nézett volna a jövő elé. Ha ezek a kaotikus tendenciák és feszültségek nem vezetnek ön-meghaladáshoz, akkor a szelf feloldódását, szétesését eredményezik. Az evolúció minden szintváltáskor ezt a két hátborzongató alternatívát kínálja föl.

Nagyon közel állunk ahhoz, hogy a kulturális szakadék a kultúra összeomlásához vezessen, mert a „Lapos-világ” nem ismeri el a problémát, így nem is kezeli azt elsőrendűen fontosként.”

„Tanmese”

Előadásomat egy rövid történettel zárom. Arno Gruen, német-svájci író, pszichológus és pszichoanalitikus írja le ezt a 2. világháború alatt lejátszódott igaz történetet „Bennünk élő idegen” című könyvében, témánkra vetítve két ember integrációját majd dezintegrációját mutatva be.

„Egyszer, a háború után, Szekula, egy montenegrói jugoszláv férfi összetalálkozott egy török muszlimmal. Mindketten Bijelóból Mojkovácba tartottak. Korábban sosem látták egymást. Az országút erdős vidéken vezetett keresztül, és arról volt hírhedt, hogy gyakran követtek el rajta lesből végrehajtott támadásokat. A muszlim örült, hogy egy montenegrói kíséri. Szekula is nagyobb biztonságban érezte magát egy török társaságában, mivel félni lehetett attól, hogy török partizánok tartózkodnak a közelben. Barátságosan beszélgettek és cigarettával kínálták egymást. A muszlimról kiderült, hogy békés családapa. Szekulának semmiféle ellenérzése nem volt vele szemben. 

Miközben átkeltek a vadonon, a férfiak közelebb kerültek egymáshoz. Forró nyári nap volt. Amikor a kellemesen hűvös erdőben leültek egy folyóparton, hogy együtt egyenek és kipihenjék magukat, Szekula elővette pisztolyát. Szép fegyver volt, és el akart vele dicsekedni egy kicsit. A muszlim elismerően nézegette, és megkérdezte, töltve van-e. Szekula igennel válaszolt — és hirtelen az a gondolata támadt, hogy most egyszerűen megölhetné a törököt, csak az ujját kellene megmozdítania. A muszlimra emelte a fegyvert, és pontosan annak szemei közé célzott. A muszlim nevetett, és arra kérte Szekulát, fordítsa el a fegyvert, mert az elsülhet. Ebben a pillanatban Szekulában tudatosodott, hogy meg kell ölnie útitársát. Ha életben hagyná a törököt, nem tudná elviselni a szégyent és a bűntudatot. Így aztán — mintha csak véletlen lenne — a férfi mosolygó szemei közé lőtt.”

 

Felhasznált irodalom

Arno Gruen: A normális tébolya, Budapest, Magyar Könyvklub, 2003.

Bocz János: Társadalmi Integráció?! De ez mit jelent? (előadás), Elhangzott: Magyar Szociológiai Társaság konferencia, Szeged, 2002.

Doris Weber: Mi tesz minket gonosszá? Publik-Forum, 2000/17

Elliot Aronson: A társas lény, Budapest, KJK-KERSZÖV Jogi és Üzleti Kiadó Kft., 2001.

Ferge Zsuzsa: Variációk a társadalmi integráció témájára, tanulmány

Ken Wilber: A Működő Szellem rövid története, Budapest, Ursus Libris, 2009.

Kovách Imre, Dupcsik Csaba, P. Tóth Tamás, Takács Judit: Társadalmi integráció a jelenkori Magyarországon, Tanulmányok, MTA

Társadalomtudományi Kutatóközpont (Szociológiai Intézet), 2012.

Leonard Mlodinow: A tudattalan. Miképpen befolyásolja tudattalan elménk a viselkedésünket? Akkord Kiadó Kft., 2014.

Pfitzner Rudolf: Az antiszemitizmus néhány pszichológiai és pszichoszomatikus szempontja, Hét Hárs. A csillaghegy-békásmegyeri evangélikus gyülekezet lapja, IX. évfolyam 4. sz., 2010 karácsony, 49-55.