Hét szabad művészet

A következőkben a cikk szerzője csak nagyon vázlatosan érinti a hét vagy akárhány szabad művészet gyökereit és némely virágait; szűkek volnának ehhez a történelem évezredei.

A hét szabad művészet (Septem artes liberales) fogalma a késő-ókori, ötödik-hatodik-hetedik századi oktatási tradíció nyomán jött létre, de a gyökerek természetesen az ókor televényébe nyúlnak.

A művészet kifejezés a latin art, görög tekhné: a művészet szó tágabb értelemben mindenfajta alkotó célú emberi igyekezet, az építőművészet pl., nem mert más művészeti ágakkal rokon a legmagasabb fokán, hanem ez általános fogalom, az összes emberi teremtő szándékra. Ide tartoznak tehát a mesterségek is, például fémművesség, konyhaművészet, testdíszítés, harcművészet, kertművészet stb., a mindenkori készlet változatos. Csak később szűkült a tekhné a maivá.

A művészetek körébe az ókorban még egyes tudományokat is beleértettek, mint a logika és a grammatika; a középkorban és korai újkorban további tudományokat is ide soroltak, szembeállítva a “kétkezi” (mechanikus) tevékenységgel. ‘Szabad’ azután, azaz szabad emberhez méltó, ami nem az afféle kétkezi mesterségek sajátosságaival bír. Ez utóbbiak lennének a hét mechanikai művészet: a takácsmesterség, a kovácsmesterség, az építőművészet, a hajózás, a földművelés, a vadászat, a színjátszás és a gyógyítás. Ez a hét.

Node tudjuk jól: a kora polgári fejlődés túllépett a misztikus, jámbor osztályozási, rendező szándék és mágikus késztetések és rezonanciák diktálta hetes számon, szétfeszítette a kategóriákat; vallási és oktatáspolitikai villongások kísérték a középkorban születő Egyetemek programjának alakulását, bár mindmáig érezteti hatását ez a szemléleti szamárvezető és korlát. Ezek a gyakorlatiságukban méltatlan diszciplinák a vallási és misztikus író és pedagógus Hugo de Saint-Victoire (kb.1079-1141) nyomán fogalmazódtak meg. Számos műve közül az egyik legjelentősebb a Didascalicon, amelyben a profán és a szent tudományok rendszer- és módszertanát igyekezett kidolgozni; a világi tudományokat elméleti, gyakorlati, mechanikai és logikai tudományokra osztotta, az ezeknél magasabb rendűnek tekintett, a világiaktól szigorúan elkülönülő szent tudományok világában pedig, az ágostoni hagyományt követve, különösen nagy jelentőséget tulajdonított a Szentírás allegorikus értelmezésének.

A “szabad” kifejezésnek ennélfogva van egy “nem a vallási kánon megkötöttségei szerinti” jelentése is. Node vissza a hét szabad művészethez.

Bár a ‘művészet’ megjelölés értelemszerűen – amint az már Arisztotelésznél és Horatiusnál is így szerepel – a tekhnére illetve az arsra vonatkozik, de a középkori hagyományban az ars mellett a scientia szó is elterjedt. Olyan művészetekről, illetve tudományokról van tehát szó, amelyek magasabb értelemben mesterségbeli tudáson alapulnak, e tudást el lehet sajátítani, és e képzés célja az egyetemi oktatás, hiszen az universitas, nevének megfelelően, a tudás teljességének képviseletére és átadására tör.

A kora középkor egyetemi stúdiumai tehát a hét szabad művészet köré csoportosuló fakultások szerint szerveződtek.
A nyelvi művészeteket alkotja a trivium (hármas):
a grammatika (természetesen a latin nyelvtan),
a retorika (a gondolatok szabatos szóbeli kifejezése),
a dialektika (a gondolatok logikus kifejtésének tárgya, a vitatkozás tudománya).
A matematikai művészetek alkotják a quadriviumot (négyes):
az asztronómia (csillagászat),
az aritmetika (számtan),
a geometria (mértan)
és a zene (a zene matematikai viszonyainak elmélete).

A trivium alkotja az egyetemi alapismereteket – innen ered a triviális=elemi jelző, nyilvánvaló-közönséges áthallással mára -, majd pedig a hallgatók a magasabb osztályokban foglalkoznak a quadrivium stúdiumaival.

Ezt a rendszert először Martianus Minneus Felix Capella V. századi, karthagói pun származású író és jogász indította, egyetlen fennmaradt műve: De nuptiis Philologiae cum Mercurii et de septem artibus liberalibus libri IX (novem), azaz Kilenc könyv Mercurius és Philologia házasságáról és a hét szabad művészetről című művéből származik. Az első két könyv allegorikus formában elbeszéli, hogy Philologia nászajándékba kapja Mercurius hét szolgálóleányát. A fennmaradó hét kötetben mindegyik szolgálólány, azaz tudomány előadja, hogy mi a dolga.
Ezt azután alaposan továbbmunkálták.

A hét szabad művészet első nagyszabású leírása Cassiodorustól maradt ránk, a következő, hatodik századból.
Flavius Magnus Aurelius Cassiodorus Senator (487 – 583) ókori római államférfi és író, 514-ben consul, aki Nagy Theodorik keleti gót király udvarában szolgált. A Senator a neve része, nem a rangja.
Egész élete során megpróbálta áthidalni a kulturális szakadást, ami a 6. évszázadban a Kelet és Nyugat, a görög és a latin kultúra, rómaiak és gótok, katolikusok és ariánusok között végbement. Nyugalomba vonulása után a Ión-tenger partján lévő családi birtokán megalapította a Vivarium nevű monostort, nagy könyvtárral; és írásaiban innentől vallással foglalkozott.
544-ben befejezett műve az Institutiones divinarum et saecularium lectionum v. litterarum, vagyis Az egyházi és világi tudományok rendszere. Ennek második könyvében, a De Artibus Ac Disciplinis Liberalium Litterarumban, a hét szabad művészet tudományait tárgyalta, mégpedig a három scientiae sermonicalest (grammatika, dialektika, retorika) és a négy scientiae realest (aritmetika, geometria, zene és asztronómia). Cassiodorus tehát scientiaként jelöli a művészeteket, a későbbi trivium a sermonicales, a quadrivium pedig a reales tudományaiból áll. (Ennek a felosztásnak a kései és többszörösen módosított felosztása a humaniórák és a reáliák területe, amely a humanista-reneszánsz egyetemi oktatástól jelenik meg.)

A trivium-quadrivium felosztás csak a VII. századtól rögzül. A tudományok e hetes felosztása a Karolingok alatt terjedt el, jórészt Alcuin, Nagy Károly udvarában működő, latinul író angol teológus hatására.

Karoling reneszánsz:
Nyugaton a 9. század kultúráját a “karoling reneszánsz” jellemezte. Ez a görög-római hagyományokhoz tudatosan nyúlt vissza, tehát ez már nem az antikvitásnak a népvándorlás kori spontán továbbélése. A karoling művészetből mára a kódexfestészet és az ötvösművészet emlékei maradtak fenn. A Karoling dinasztia irányította a Frank Birodalmat és utódállamait a 8.-tól a 10. századig, miután 751-ben megdöntötték a Merovingok uralmát.

Az uralkodóház nevét Martell Károlyról (Martellus = katonai pöröly) kapta, aki 732-ben megverte a mórokat a Tours melletti csatában. Legnagyobb alakja Nagy Károly (Carolus Magnus) volt, akit 800-ban III. Leó pápa a Szent Római Birodalom császárává koronázott, s vagy 45 évig uralkodott, az időben egy örökkévalóság. Nota bene: a Merovingok uralmát is az istenektől eredeztette a kor, ezért nehéz volt megdönteni; vallásos áthallású hatalomkonzervációval máig él a politika.

Jacques Le Goff: Az értelmiség a középkorban c. könyvében értékeli a Karoling reneszánszot: messze szűkebb volt mint az igazi, s mire valók voltak a kódexek? Másodlagos volt a bennük foglalt szellemi tartalom, fontosabb a gazdag kiállítás. Ám Róma emléke tán elsüllyedt volna nélküle. Nagy Károlyt Franciaország, Németország, s tán Európa atyjának tekintik.

Máig sugárzik annak a szemléleti hatása, hogy a vallási intézményességhez való viszonyban milyen értékelési felhangok kísérték a világ tükrözéséhez, felfogásához, koncepciójához való viszonyt.

Bölcsészet kontra technikai-mérnöki-természettudományok; magas kultúra kontra kultúra mint összesség, benne a technikával; de már a Cassiodorus profán kontra szakrális, vagy kétkezi kontra eszmei stb. megközelítése is értékdichotómiákra utal, a reneszánszban kellett azután egyes művészeteket – festészet – emancipálni, vagy művészetnek, tudománynak érezni a gyakorlati tevékenységet, a gyakorlati tevékenységet végzők polgári emancipálódásának történeti vetületeként. Mindez sajátos kölcsönhatás: a szabadkőművesség, amely mindenben, ami világ, érdekelt, és a mindezekben zajló szellemi-kulturális folyamatokban is, a maga részéről közvetlenül is átélte: a titkos építőművészet operatív korszakából hamar átemelkedett a spekulatív korszakba. Az “ősi és elfogadott” elfogadottja nem valakik által elfogadottat jelent, hanem befogadót, ugyanis olyanokat a szabadkőművességbe, akik nem a kőműves gyakorlat közvetlenségében, hanem a “magas” szellemi-filozófiai tevékenységben látják érdeküket és a mozgalom lényegét. Mindez persze labdázás az értékekkel.

A hét szabad művészet a középkor ikonográfiájában: számos miniatúrán tanulmányozható az ikonográfiai megszemélyesítés ábrázolástörténete, amit aztán a kora reneszánsz, majd a barokk allegorikus festmények folytatnak, a világ középkorban kitisztult, de az ókorban gyökerező sorbafejtésének megjelenítésében.

Herradis von Lansberg apátnő Hortus delicarium című, 1180-ban született művének több mint 30 miniatúrája közül a legnevezetesebb teljes egészében ábrázolja a hét szabad művészet rendszerét.
Hortus_Deliciarum,_Die_Philosophie_mit_den_sieben_freien_Künsten
A középpontban, a felső félkörben a Philosophia allegorikus nőalakja ül.

Az alsó félkörben Szókratész és Platón alakja; a külső körben a hét szabad művészet allegorikus alakjai, tudományuk attribútumaival.

A tudományok az óra járásával megegyező irányban haladnak, vagyis a kezdő tanulmányoktól, a “nulla órától” (trivium – grammatica, rethorica, dialectica) a magasabb tanulmányok felé (quadrivium – musica, arithmetica, geometria, astronomia). Ez egyúttal a szabad művészetek hierarchiáját, a pedagógia menetét is megadja, a grammatikától a legösszetettebbig, az asztronómiáig.

A körön kívül, alul, négy figura, a „költők a mágusokkal” művészetei kívül esnek a hét szabad művészeten.

Grammatica: kísérője a tankönyv és a fenyítő vessző (scopa), valamint a következő, latinul rímelő versbe szedett felirat: “Általam tanulja meg mindenki, mi a hang, a betű és a szótag”.

Rhetorica: Kezében táblát (tabula) és íróvesszőt (stilus) tart. “Az indokok erejét kutatod általam, jó rétor”.

Dialectica: Bal kezében kutyafejet (caput canis) tart, a feliratnak megfelelően: “Az érveket kutyamódra, egymás után sorjázom”.

A quadrivium itt a musicával kezdődik, amely az ide tartozó művészetek megszokott középkori rendjében valójában a harmadik helyen áll.

Musica: Kezében hárfát (cithara) tart, amelyhez további attribútumként egyhúros, körte alakú viella (líra) és tekerőlant (organistrum) társul. A felirat így szól: “A Musica vagyok, a kiterjedt és változatos ars tanítója”.

Arithmetica: Kezében számolózsineget tart, és a következőket mondja: “Számokból tevődöm össze, s megmutatom a köztük levő különbségeket”.

Geometria: attribútuma a körző és a mérőrúd. “Sokféle vizsgálattal meghatározom a föld mértékeit”.

Astronomia: A csillagok felé mutat; a bal kezében tartott eszköz nem azonosítható edényszerűség. “A csillag nevéből kikövetkeztetem, miből fejthető meg a jövendölés”.

A XII-XIII. századra a hét szabad művészet rendszere már kevésnek bizonyul. A nyugat-európai gazdaság- és társadalomfejlődés már megköveteli a fizika, a mechanika és az ökonómia fejlesztését is. E tudományok azonban hosszú ideig kimaradnak az egyetemi oktatás keretei közül.

Még pár szót hadd fordítsak pár sugárra, szolgálólányra, tudományra vagy diszciplínára, kultúrterületre; a világ sorbafejtésének néha erősnek és határozottnak látszó, mégis mindig szétfoszló szálaira, önkényes sorrendben.

Először a zenéről, mint matematikáról. A varázslatos összehangokkal a mély ókorban, a görög időkben a pithagoreusok foglalkoztak, varázslásként élve meg a harmóniák lelki hatásait.

Akik közülünk foglalkoztak zenével, tudják: bár a húrhosszak harmonikus összhangzáshoz tartozó arányait lehet épp matematizálni, de az ókoriak mit sem tudtak rezgésszámokról, pláne Fourier-analízisről. A hangköz frekvenciaarány. A kis egész számok hányadosainak megfelelő arányok szépnek hangzanak, de hogy fiziológiásan miért, azzal ma a zenei és fizikai akusztika, az érzékelésfiziológia, az érzékeléspszichológia, az idegélettan, a genetika stb. foglalkozik, a kultúrtörténelem több fejezetéről nem is szólva, biztosan több a terület csak a zenén belül, mint hét, lásd Tarnóczy Tamás két remek könyvét, a Fizikai és a Zenei akusztikát. Az egykori görög zenetudomány (a modális hangsorokkal), a pithagoreusok misztikus közösségeiben, nem a mai értelemben vett zenei gyakorlat volt, hanem magas tudomány, emellett feszes mágia, sorsa mint a csillagjóslásé.

Másodszor a retorikáról. A szónoklattan, ékesszólástan vagy retorika (görögül rhétoriké, latinul ars oratoria) a szónoklat tudománya, eredetileg díszes külsőségek között előadott beszédeket, ékes stílusú, nyilvános megszólalásokat jelentett. Később a nem szépirodalmi műfajok elméletét jelentette. Iskolai tantárgy volt a beszéd- és értelemgyakorlat mellett.

Ma a rendszeres gondolkodás és önkifejezés eszköze, a kulturált érvelés, vitatkozás tudománya.

Tárgya minden nyilvános, közéleti megszólalás, minden közéleti kommunikációs helyzet, és szereplője minden nyilvánosan megszólaló ember, aki ma más, mint az ókorban; a retorika is messze jutott az ókoritól. A retorika az antik görög tulajdonjogi perekből alakult ki.

Szürakuszai (Szicília) poliszában i. e. 485-ben két türannosz, hogy hatalmát megszilárdítsa, katonáinak földet osztott, ám előzőleg békés polgárokat űzött el földjeikről. 10 évvel később egy poliszon belüli felkelés elsodorta a türannoszok hatalmát, az elűzött polgárok visszatértek a poliszba.

A polisz agóráján tulajdonjogi perek sorozata indult a régi és az új földtulajdonosok között, és a fölállított népbíróságok annak ítélték a föld tulajdonjogát, aki ügyesebben érvelt. Ekkor tűntek fel az első hivatásos beszédírók, akik segítettek a pereskedőknek.

Nem gondolnánk, hogy milyen hagyatékai vannak: amit a kisdiák műelemzés címén a nyakába kapott még az én gyerekkoromban is, hogy a fogalmazás a bevezetés-tárgyalás-befejezés részekre oszlik – szemben akár a hegeli triáddal, a tézis-antitézis-szintézissel -, az közvetlenül Korax rétornak köszönhető, aki Agrigentumi Empedoklész tanítványa és a szofista Gorgiász mestere volt. Ez bizony a szókratészi-platóni kor, a retorikát magában foglaló 7 szabad művészet ideje előtt ezer évvel.

A retorika első virágzása a latin retorikában ugyan folytatódott, de a császárság korában leáldozott, hiszen a retorika tündökléséhez olyan államforma szükséges, amelyben a gondolatok és szavak szabadon mozoghatnak. A középkor sem kedvezett e “polgári” területnek: az egyházi retorika uralkodása, a homiletika a prédikátorok, az aranyszájú hitszónokok korában szűk jellegű volt, a reformációban kezdett viharos fejlődésbe, a hitviták idején; ami már a modern polgári demokráciák kora felé mutat. Így meggondolva a “retorika mint szabad művészet” a középkor keresztény fundamentalista világában lappangó parázs. Ítéljétek meg, hogy a szabadkőművességnek, mint a demokrácia elkötelezettjének milyen mély érdekeltsége van a retorikában.

Végül a csillagászatról, amely mindig is természettudomány volt, mindig is filozófia volt, mindig varázslás volt, mindig magaskultúra volt, és korról korra váltogatta a színét és tartalmát. Keplert, a boszorkány fiát (R. Schruder tudománytörténeti regénye Keplerről) lehet ugyan ünnepelni, mint természettudóst, aki elődje, Ticho Brahe észlelési táblázataiból vonta le a bolygók mozgástörvényeit, amelyek aztán Newtonra vártak, hogy a fizikába kerülhessenek át. De a misztikus és számmágikus Kepler az alkímia és asztrológia mellett mélyen elkötelezett Rudolf császár prágai udvarában dolgozott; még akkor is kérdéses modern tudósként ünnepelni, ha ma is sok tudós hisz a tudománya partján ezoterikus és mágikus spekulációkban.

Az asztronómiát ma is ezen a néven tisztelik, holott korszakok váltogatták egymást a tartalmában és megítélésében. Az ókorban és a középkorban jóslástudományokat építettek rá, hitviták fókuszában állt; az újkorban a newtoni gravitáció munkapadjává vált egyetlen része: amely ma szinte kikerült a planetológiából, az égi mechanika mára merőben gyakorlati. Még a 19. sz. végén a mi egyetemeinken a bölcsészet része volt, amikor már a legfejlettebb vidékeken utat talált az asztrofizikába, a huszadik században benne teljesedett ki a relativitáselmélet, a kozmológia levált a spekulációkról és fizika, majd részecskefizika lett, rövidesen átlép a nukleáris energetika területére. A csillagászat mindig másként és másként, más és más területei okán, de a filozófia szellemi közelségében működött. Hogy száz év múlva miként gondolunk rá, elképzelni sem tudom, de még mindig asztronómia lesz.

Nem szóltam a geometria spekulatív, euklidészi kezdeteiről, amelyeken az axiomatika magát gyakorolta, s amelynek logikai utóéletében a pompás magyar szál, a Bolyai-világ született meg; s nem az aritmetika csodáiról, a számok Dedekind-féle, halmazelméleti konstrukciójától a Gödel-tételen át a mai, sok száz oldalnyi, számítógépes prímszám-tételbizonyításokig.

Munkámat, mert hiszen a Világegyetemről s benne az emberről szól, nem fejezhetem be, csak félbeszak —