A Jászi-jelenség

A lapunkon közölt tanulmány a Jászi Oszkár Külpolitikai Társaság 25. éves jubileumi ülésén 2016. április 2-án elhangzott előadás lábjegyzetekkel kiegészített szövege. (1)

A Jászi-jelenség 

Ebben a körben aligha kell sok szót vesztegetni arra, hogy Jászi Oszkár mit jelentett számunkra, a magyarság számára a 20. század elején: a megújulás hírét és esélyét, melynek szóvivője és előmozdítója volt. Meggyőződése volt, hogy a régi rend lebontása nemcsak társadalmi és gazdasági szükségszerűség, hanem erkölcsi parancs is. Hitt az embert szolgáló tudományban és az embert boldogító politikában, s úgy vélte, hogy a modern tudomány végre a maga mintájára ésszerűvé formálja a politikát is.

A radikális reformokat áhító ifjú nemzedék elhivatott vezéreként a lehető legkeményebb szavakkal ostorozta a magyarországi félig-meddig feudális állapotokat:

„Azt a morális erőtartalékot, melyet más nemzetek számára a népnek a földből és a természetből kisarjadzó ősereje nyújt – foglalta össze a maga megvesztegetően pontos látleletét Jászi –, nálunk fölőrli és tönkreteszi a latifundium, az uzsora és a felekezeti népbutítás ördögi háromsága.” 2

A liberális és a szocialista eszmék szintézisére törekedett, azaz sem egyikre, sem másikra − önmagában mindkettőt elégtelennek tartotta. Nemcsak a magyar feudalizmus úri nemtörődömséggel és atyafiságos kedélyességgel eltakart nyomorúságát adta volna át a feledésnek, hanem a tőkés rend szülte kizsákmányolást és pauperizmust is, mint ahogy az államvallássá süllyedt marxista tan szabadságtipró igyekezetét is. Bizonyára az akkor divatos francia és német krízisirodalom „világvégi” hangulata is okolható érte, valamint az általa nagy kedvvel művelt politikai publicisztikának az anomáliákat felnagyító és kirakatba állító természete, amiért kritikája olyan radikális, annyira kegyetlenül szókimondó volt.

Az 1900-ban alapított Huszadik Század című társadalomtudományi szemle (melynek Jászi nemcsak a névadója volt, hanem rövid kihagyásokat nem számítva mindvégig szellemi irányítója is) eredetileg csak a progresszív magyar értelmiség szakmai tájékozódását kívánta szolgálni, de a magyar elmaradottság megtapasztalása és okainak feltárása szükségképpen hívta elő a rendszerkritikát és a kiútkeresés politikai képviseletét. Így állt elő az a valóban szokatlan helyzet, hogy – mint Jászi életrajzírójának és legalaposabb értelmezőjének, Litván Györgynek könyve előszavában olvasható – „Jászi és társai személyében egy politikán kívüli, még parlamenti párttal sem rendelkező értelmiségi csoport tudta – pusztán eszméivel – sikeresen megkérdőjelezni és megrendíteni a magyar történelmi osztály pozícióját”. 3

Az úri Magyarország soha nem tudta megbocsátani nekik a tőlük elszenvedett erkölcsi és intellektuális vereséget, a szélsőjobb és szélsőbal mozgalmak pedig azt, hogy – mint meggyőződéses demokraták – radikálisan elutasították a nacionalizmust és a bezárkózást, valamint a politikai- szellemi diktatúra valamennyi válfaját.

Amikor most Jászi Oszkár személyére és tanítására emlékezünk, látszólag könnyű helyzetben vagyunk. Meglátásai, nézetei, kritikus felismerései ma is időszerűek. Példaképpen abból az előadásából fogok idézni figyelemre méltó részleteket, melyet 1947-ben mondott el a szabadkőműves Martinovics-páholyban. 4

Huszonnyolc év után látogatott vissza Magyarországra, és − mint már akkor sejthető volt, utoljára járt itt − elgondolkodtató szavait számos híve úgy hallgatta, mint szellemi végrendeletét.

„Úgy vélem − állapította meg Jászi −, hogy ez a mai helyzet sok tekintetben megdöbbentő, nemcsak itt, hanem az egész világban. Én évtizedeken át ostoroztam a régi soviniszta politikát és támadtam a habsburgi monarchia rozoga várát. Úgy érzem, a tisztesség parancsolja most azt a vallomást, hogy ami most történik a világon Hitler óta, de már Hitler előtt is a különböző nemzeti csoportok üldözése tekintetében, az minden múltbeli kegyetlenséget felülmúl. […]

Apponyinak és társainak sohasem jutott eszükbe, hogy a nemzeti kisebbséget fegyveres erővel kiűzzék lakóhelyükről, ötven kilógrammos csomagokkal. Ilyesmit el sem tudtunk volna képzelni, és a reakciós nemzedék sem tudta volna. […] A habsburgi monarchia sok hibája és mesterkéltsége mellett is egy nagy területen legyőzte a nemzeti szuverenitások tanát, és egy nagy állami életközösséget teremtett. Ezt persze nem akarjuk helyreállítani. […] Mégis látnunk kell, hogy miután két nemzedék legjobbjai és igazi progresszívjei állandóan hangsúlyozták a túlzott nemzeti szuverenitások rendszerének tarthatatlanságát, most ezek a nemzeti szuverenitások aranykorukat élik, és olyan következményekkel lépnek fel, mint talán soha a múltban. Az új hatalmi uralmak eme rendszerében a jogrend illúzió lett.‟ 5

Ezt követően Jászi arra kereste a választ, hogy mi okozta a közéleti harc szörnyűséges eldurvulását és a „militarista ellentétek orgiáját‟. Úgy gondolta, hogy az általános erkölcsi züllést nem lehet csupán Hitlerre kenni, hiszen Hitler maga is egy nemzetközi bomlásnak volt a terméke. Egész civilizációnk pillérei inogtak meg − jelentette ki Jászi, és sorra vette ezeket a pilléreket.

A világ egységének és a szabad egyéniségnek hitvallását, az erkölcsi parancsoknak, kategorikus imperativusoknak a görög sztoával kezdődő, hosszú évszázadok során kiépített rendszerét a 19. század második felében megdöntötték − vélekedett Jászi −, amikor beérték a mindenkori célszerűségre alapított politikával. A helytelenül népszerűsített darwinizmus kikezdte az állatvilágból kiemelkedett ember sajátos humán értékeit. A merev gazdasági determinizmus tana kétségbe vonta az erkölcs jelentőségét, s úgy képzelte, hogy ha az emberek jóllaknak, a többi probléma már magától megoldódik. A 19. században új lendületet kapott az a hamis elképzelés is, hogy csak az erőszak és a hatalom számít; a jogrend nem más, mint a hatalmasok parancsa; a szellemi vitákat pedig kizárólag az erőszak fogja eldönteni.

Márpedig Jászi szerint:

„az egész emberi történet minden magasabb megnyilvánulásában harc volt a tényleges adottságokkal és a merőben mechanikus felfogással szemben. […] Vagyis a demokrácia nem egyszerűen bizonyos gazdasági és alkotmányjogi változásoknak keresztülvitele, hanem legalább éppen olyan fontos az erkölcsi szintézisnek továbbfejlesztése, a köztudatba bevitele. […] Csak az erkölcsi parancsok felújítása adhat életet a demokráciának.‟ 6

Melyek ezek az imperativusok? Mindenekelőtt a demokrácia lényege az, amit Ady úgy fejezett ki, hogy „minden ember fenség‟. Hogy nem az államért élünk, hanem az állam feladata „az embert tovább vinni a végső emberi értékek útján‟. Az emberi egyenlőtlenséget nem lehet ugyan megszüntetni, de mérsékelni kell „az igazságosság parancsa szerint‟.

Jászi hangsúlyozta, hogy

„Ugyanebből a felfogásból ered az a meggyőződés hogy a többségi elv nem a végső lényege a demokráciának. A többségi elv egy szükséges rossz, mert nem tudunk helyette jobbat és igazabbat keresztülvinni. De ami a demokráciára igazán jellemző, az nem pusztán a többségi elv, hanem a kisebbségnek a joga, hogy a maga élni akarását egy ésszerű rend keretében keresztülvigye, és az uralkodó osztály mellett a maga céljait és felfogását érvényesíthesse.‟ 7

A demokrácia további parancsolata „a vallás és a szellem világának sérthetetlensége. ‟ „A lélek és a szellem szabad kell hogy legyen − jelentette ki a gondolatszabadsághoz minden körülmények között ragaszkodó Jászi −; e nélkül az egyén rabszolga.‟ Végül törekedni kell a háború kiküszöbölésére is: „Ehhez paktumok nem elegendők. Hazugság minden olyan paktum, intézmény, amely nem egy mély általános emberi, közös erkölcsi és szellemi meggyőződésen alapul.  E nélkül a pacifizmus puszta játék.‟ 8

Jászi bírálta a győztes hatalmak által alapított ENSZ-nek a nemes céljaival máris szembe menő gyakorlatát: úgy látta, ahelyett, hogy a közös nagy érdekeket valósítaná meg, mindinkább úgy használják fel, mint egy propagandabázist hatalmi érdekek keresztülvitelére.

Jászi úgy összegezte véleményét, hogy

„Igazi erkölcsi alap nélkül minden demokratikus kísérlet csak új osztályuralmat és új elnyomási mechanizmusokat hozhat, de nem békességet. Az intézményes forradalmak nem a nemzetköziséghez fognak elvezetni, hanem a nemzeti küzdelmek kiélezéséhez, új imperializmusok rendszeréhez.

Merőben gazdasági és politikai reformok nem elegendők, ha nem térünk vissza alapvető értékeinkhez. E nélkül a demokrácia új osztályuralmat fog teremteni, és nemzetköziség helyett még inkább kiélezi a szuverenitások rendszerét.‟ 9

Talán nem haszontalan, hogy hosszabban idéztem a már idős, hajdanán nem kevés győzelmet arató, de még több kudarcot elszenvedő, az országos politikából végül kiszorult, emigráns-létre kényszerült, szükségképpen rezignált és mégis a meggyőződése magasáról ifjonti hévvel nyilatkozó ember 1947-es beszédét.

Aligha kell bizonygatnom, hogy ami a lehetséges veszedelmeket illeti, szavait akár profetikusnak ismerhetjük el. Korábban úgy fogalmaztam, hogy látszólag könnyű helyzetben vagyunk, amikor Jászira emlékezünk, hiszen meglátásai, nézetei, kritikus felismerései ma is időszerűek.

De nem véletlenül éltem megszorítással. Lehet, hogy mégsem vagyunk könnyű helyzetben, éspedig azért nem, mert Jászi a magyarországi politikai porondon végül is sikertelen maradt, s megnyerőnek látszó céljai, magas erkölcsi és társadalmi értékei sem a századelőn, sem azóta nem teljesültek. Ő a magyar fejlődést tartotta deviánsnak − amit Nyugat-Európához képest könnyű belátni −, csakhogy az a nem lebecsülhető makacsság, amely napjainkban is táplálja a világnak ebben a szegletében a külön út illúzióját, az ellenérzést a fő európai trenddel szemben, különös módon mintha a Jászi képviselte elképzelést mutatná deviánsnak. Ráadásul ő a nyugat-európai modellel is elégedetlen volt.

Jászi maga is elismerte, hogy az általa vallott értékek nem vezethetők le az empíriából, azaz transzcendens értékek. Mintha az Ady-féle „mégis-morál‟ reménytelensége ellenére vállalt parancsának engedve szegült volna szembe a magyar (és nem-magyar) valósággal. Képtelen volt megbékélni környezete hitványságával és értetlenségével, soha nem habozott lándzsát törni, ha az igazságról volt szó. Csak hát nem Don Quijote-szerű búsképű lovagnak, hanem pozitivista társadalomtudósnak szegődött, s ítélőképességének nem minden szempontból vált előnyére, hogy a mércét olyan magasra helyezte.

Bár valóságos összefüggésekre és észérvekre hivatkozott, álláspontja alapvetően utópikus. Nem mintha tiltakozott volna e minősítés ellen: ő eleve (szándéka szerint) racionális utópiát tervezett. A felvázolt jövőképbe belekalkulálta azt is, hogy nem számítható ki minden lényeges alakító tényezője (egy részük a tervezés időpontjában még csak nem is létezik). De miközben méltán indult ki abból, hogy minden fejlődésmodell kísérlet az eredendően esetleges, illetve anarchikus történelmi empíria elrendezésére, nem számolt azzal, hogy e modellek maguk is alá vannak vetve a történelemnek. Kezdve ott, hogy egy olyan intuitív képesség feltételezése, mellyel szerinte „minden nem korrumpált s elegendően kifejlett emberi lélek” rendelkezik, távolról sem magától értetődő (egyetemes) emberi adottság. Mint ahogy a morál, sőt a lelkiismeret sem az.

Valójában Jászi a maga erkölcsi felfogását, pontosabban késztetését emelte általános emberi tulajdonsággá. Álláspontja történetietlen voltát talán a „természetjogi viszonylatok” egyetemes érvényességének gondolata képviseli legpregnánsabban. Tanulságos ebből a szempontból a Mannheim Károllyal való levélváltása 1936 végéről. Jászi elutasító bírálatot publikált Mannheim frissen megjelent könyvéről, melyre Mannheim baráti, sőt nosztalgikus hangulatú levéllel válaszolt. 10

„Én egy dologban látom a lényeges differenciát közöttünk – írta Mannheim. – Szerintem mindketten végső gyökerünkben »bal liberálisok« vagyunk. Ön azonban nemes daccal akar a korral szembe szállni, én mint szociológus el akarnám lesni (még ha pokoli is) ennek az új világnak a titkát, mert azt hiszem, ez az egyetlen módja annak, hogy ne az új társadalomstruktúra legyen úr felettünk, hanem mi felette. Liberális értékeket a modern tömegtársadalmi technika segítségével keresztülvinni – talán paradox vállalkozás, de az egyetlen járható út, ha az ember nem akar daccal reagálni. Ámbátor ezt a gesztust is értem, és tán csak idő kérdése, hogy én is csatlakozom.” 11

Jászi válaszlevelében elismerte a közös erkölcsi gyökereket és azt, hogy mindketten meg tudták őrizni szellemi függetlenségüket. De lényegében a korszellemnek tett veszélyes engedménynek tekintette Mannheim etatizmusát, államközpontúságát: „…nem tudok hinni az Ön pragmatista programjában − írja Jászi −, az állam százpercentes átszervezésében. Ez még a legönkényesebb diktatúra mellett is lehetetlen: annál inkább az az Ön etikai és liberális értékfeltételezései mellett.” 12

Jászi ellenvetésének igazsága nyilvánvaló. Ugyanakkor ő maga végső soron egy kikezdhetetlennek képzelt antropológiai mélyrétegre alapozta a maga álláspontjának fedezetét:

„Én a társadalmi fejlődés adottságainak nagy jelentőséget tulajdonítok, de az egyénben egy originális erőt és szabadságlehetőséget látok, mely az idők sodrával messzemenően szembeszállhat. Ez nyilván az Ön immanens és az én transzcendens istenségemmel van összefüggésben. […] Egyidejűleg Ön hajlandó az emberi természetben puszta változást és alkalmazkodást látni. Én meg vagyok győződve, hogy annak egy alapvető és változatlan rétege is van, mellyel szemben semmiféle politika sem számíthat tartós sikerekre.” 13

Jászinak égető szüksége volt a gazdasági törvényeket és a morális parancsokat garantáló általános antropológiai keretekre, amelyekhez fellebbezhet a maga egyszerre antifeudális, antikapitalista és antimarxista nézőpontjából. Ezért hangsúlyozta annyira és annyiszor a „természetjogi viszonylatok” egyetemes érvényességét. Amit szerinte nemcsak a feudális társadalmi berendezkedés sért meg, hanem a kapitalista gazdálkodás és a totalitáriánus politika is (bármilyen színezetű is legyen az). A kapitalizmusról az volt Jászi véleménye, hogy nemcsak igazságtalan, hanem egyre inkább célszerűtlenné is váló gazdasági berendezkedés.

Mielőtt könnyelműen pálcát törnénk álláspontja fölött, vegyük figyelembe, hogy ő és nemzedéke merőben más világállapotba született bele, és a rendszeresen bekövetkező gazdasági válságokat nem kezelte úgy, mint napjainkban szokás, tehát mint amelyekkel meg kell békülnünk együtt élni. A két nagy világégést is úgy tekintette, mint e válságok következményét, azaz a lehető legnyomatékosabb érv volt a szemében a gazdasági berendezkedés radikális átalakítása mellett. Ebben nem is tévedett.

Azt nem láthatta előre, hogy a bolsevizmus sikeres vetélytársaként jobboldali tömegmozgalmak fognak támadni Európában, s a kétfajta szélsőség képviselte kihívás, valamint az újabb világháború tapasztalata nyomán a polgári rend alapokig ható reformokra szánja el magát. Mint ahogy azt sem láthatta előre, hogy fél évszázados hullámvölgy után a szociáldemokrácia képes lesz gyökeres megújulásra: integrálódik a polgári társadalomban, és marxista munkáspártból demokratikus néppárttá válik.

Ugyanakkor sok mindent igen korán megsejtett. A társadalmi és nemzeteken túlemelkedő szolidaritás legalább annyira eleven alakító erőnek bizonyult, mint az osztályharc vagy a nemzetiségi ellentét. A kölcsönös nukleáris fenyegetettség kikényszerítette a különböző, sőt egymást kizáró politikai alakulatok együttélésének és közös szabályozásának tudomásulvételét. Nemcsak a szociáldemokrácia, hanem valamennyi demokratikus politikai párt a liberális és a szocialista elvek valamifajta egyeztetésére törekszik. S éppen az elmúlt évszázad végén lehettünk tanúi a bolsevik rendszer összeomlásának.

S természetesen azt sem láthatta Jászi előre, hogy a feltartóztathatatlan tudományos-technikai innováció, például az atombomba és a számítógép feltalálása hogyan fogja radikálisan átalakítani a nemzetközi politika és a privátszféra kommunikációs szokásrendjét. Bár arról van adatunk, hogy miképp fogadta az atombomba megjelenését.

Faludy György emlékezése szerint 14 1945 szeptemberében New Yorkban sor került a magyar emigráns elit találkozójára, ahol Szilárd Leó beszámolt az atombomba várható következményeiről. A Föld elpusztíthatóvá vált ugyan − mondta Szilárd −, de a bomba jövője nem az Egyesült Államok, hanem a tudósok kezében van, akik „emberséges célokra” használják fel. Vámbéry Rusztem kérdésére, hogy milyen célokra gondol, Szilárd kifejtette, hogy kvázi atommagok létesülnek Szibériában, Észak-Kanadában, megváltozik a Föld éghajlata, elolvad az Északi tenger jege, ligetek lesznek a helyén. Ezt követően arról kezdtek vitázni a megjelentek, hogy akkor a tenger szintje húsz méterrel magasabban lesz, s vajon mi lesz New Yorkkal és Milánóval, amelyeket elborít majd a víz.

Mígnem megszólalt Jászi, és az optimista Szilárddal szemben merőben más képet vázolt fel. A nukleáris fenyegetés a földi életet provizórikussá, ideiglenessé változtatja. Eddig a Föld egy biztonságos, ronda szálloda volt: kényelmetlen, huzatos, nem volt elég ennivaló, de állt a szálloda. Mármost bomba ketyeg alatta, bármikor a levegőbe röpülhet. Következésképp a lakói mentalitása átalakul: pszichotikussá válik az emberiség. Hogyan lehet azt mondani, hogy építsétek fel ezt meg azt a várost, s őrizzétek meg gyermekeiteknek, unokáitoknak? Jászi komolytalannak nevezte azt is, hogy a tudósok fognak rendelkezni a bombával. A politikusok nem engedik, nem is engedhetik ki a kezükből egy ilyen méretű hatalmi tényező fölött az irányítást. Sőt ezután a világ valamennyi politikusa repülőrajtot fog venni, hogy neki is legyen ilyen bombája. (Szilárd Leó persze megsértődött Jászi szavain, de néhány hónappal később önkritikusan elismerte, hogy valóban kikerült a kezdeményezés a tudósok kezéből.)

Végső soron persze Jászi is optimista volt. Úgy vélekedett, az életben maradás parancsa felülírja azt, hogy visszaéljenek az atombombával. S ebben sem tévedett − legalábbis mindezidáig. A kérdést nagyobb távlatba állítva, így fogalmazott a már idézett 1947-es előadásában:

„… a szabadság, egyenlőség, emberi méltóság értékeit nem lehet tartósan visszatartani. Még atombombákkal sem.‟ 15

Miért lehet mégis példa-értékű Jászi Oszkár kiállása és mélyreható kritikája ma is, számunkra is, akik nem igazán hihetünk „örök‟ értékekben, természetjogi törvényekben, kikezdhetetlen antropológiai adottságokban?

Talán azért, mert maradéktalanul ellátta azt az értelmiségi szerepet, amely ha nem is vezet mindig a világunk jobbítására, de nagyban hozzájárul ahhoz, hogy ne váljon rosszabbá. Mert kell, hogy legyen önálló, alternatív magyarázat a dolgainkra a hivatásos politikusokéval szemben. Sohasem értettem barátaimat, amikor kárhoztatták a politikát értelmiségellenessége miatt. Hiszen jól teszik a politikusok, ha ezt teszik. S régen rossz, ha nincs kellő okuk erre. Nem gondolom, hogy kizárólag az értelmiség feladata lenne a társadalom nevében a politika erkölcsi kritikáját adni, ellenőrzését ellátni. De az értelmiség nem kerülheti meg e feladatát.

Ahogy Jászi tette. Amikor átlátott a mindenkori politika machinációin, manipulációin, megtévesztő propagandáján, egyszóval mindazon a mesterkedésen, amelyet előszeretettel mozgósítottak ellene is − mind személye, mind nézetei ellen. (Talán az volt a legarcátlanabb a rágalmak bőséges kínálatából, hogy a történelmi Magyarország szétverésével őt is megvádolták, méghozzá éppen azok, akik valóban felelősei-bűnösei voltak annak, hogy beléptünk a háborúba, amely vereséggel és a területek elcsatolásával végződött.)

Természetesen Jászi nem egyszer tévedett is, de ezt a kockázatot szükségképpen vállalnia kell annak, aki a jelenségek mögé próbál pillantani.

Álláspontja alakításában korántsem volt rugalmatlan, igyekezett szembenézni az új és még újabb kihívásokkal. De alapvető beállítottságán, kritikus magatartásán jottányit sem változtatott, e tekintetben rendíthetetlen volt. S ez a rendíthetetlenség nagyon elkelne napjainkban is.

Veres András

Lábjegyzetek:

  1. A Jászi Oszkár Külpolitikai Társaság 25. éves jubileumi ülésén 2016. április 2-án elhangzott előadás lábjegyzetekkel kiegészített szövege.
  2. JÁSZI Oszkár, Magyar Kálvária – Magyar Föltámadás. A két forradalom értelme, jelentősége és tanulságai. Szerk. VERES András. Magyar Hírlap Könyvek, Bp. 1989. 160.
  3. LITVÁN György, Jászi Oszkár. Osiris, Bp. 2003. 10.
  4. Az előadás szövege 1988-ban jelent meg: JÁSZI Oszkár, Előadás 1947-ben a Martinovics-páholyban. (BÁN D. András kísérőtanulmányával), in Újhold-Évkönyv 1988/1. 431−438.
  5. I. .h. 431−432.
  6. I. h. 434.
  7. Uo.
  8. I. h. 434−435.
  9. I. h. 435.
  10. Mannheim Károly Mensch und Gesellshaft im Zeitalter des Umbaus című könyvének recenziójáról van szó, amely a The American Political Sciences Review 1936. februári számában jelent meg.
  11. Mannheim Károly Jászi Oszkárnak (1936. november 8.), in MANNHEIM Károly, Levelezése 1911–1946. Szerk. GÁBOR Éva. Argumentum Kiadó – MTA Lukács Archívum, Bp. 1996. 116–117.
  12. Jászi Oszkár Mannheim Károlynak (1936. december 19.), in JÁSZI Oszkár, Válogatott levelei. Szerk. LITVÁN György és VARGA F. János. Magvető Könyvkiadó, Bp. 1991. 392
  13. Uo.
  14. Faludy György szóbeli közlése nyomán.
  15. Újhold-Évkönyv 1988/1. 435.

 


A szerkesztő megjegyzése: Veres András előadásának szövegét a szerző hozzájárulásával közöljük. A fent közölt szöveg a Jászi Oszkár Külpolitikai Társaság 25. éves jubileumi ülésén 2016. április 2-án hangzott el.